Az utolsó töltény 10.

Összefoglaló

Önéletrajzi töredékek

"Már beszéltem gyerekkori felháborodásomról, amiért apám ilyen gyalázatos világot hagyott rám. Meg voltam győződve, hogy módjában állt volna változtatni ezen, csak a tehetetlenségén és a gyávaságán múlott, hogy az élet nem vált jobbá. Ez a téveszmém mára eloszlott, be kell látni, hogy az én generációm is csak a nyomort és a terror fenyegető árnyékát hagyományozza gyerekeire és unokáira.
Bár az egymást követő nemzedékek sorsában az ínség és a szenvedés folyamata megállíthatatlannak tűnik, azzal próbálom vigasztalni magam, hogy mindig is megkíséreltem ellenállni mindenféle rendű-rangú Hatalom erőszakos próbálkozásainak. Azzal erősítem a lelkemet, hogy egyetlen olyan sort sem írtam le, melyben elárultam volna a megalázottak és kizsákmányoltak ügyét.
Belátom, hogy ez a keserves munkám sem oldott meg semmit, de talán fenntartotta a reményt, hogy jöhet valaki, aki egyszer majd valóban igazságot, felszabadulást hoz a veszteseknek:
– »Exoriare aliquis nostris ex ossibus ultor« – támad majd bosszúálló a mi csontjainkból!”