Gadó Gábor a legbensőségesebb, legtitkosabb lemezét nyújtja most át nekünk. S egyben a legkomorabbat is, hiszen az ezt megelőző Orthodoxiát még a dallamvilág intenzív ragyogása jellemezte. „Az túl melodikus, túl elegáns volt” – hárítja el magától. Egy nyilvánvalóan melódia-központú művész szeszélyéről lenne szó? – Azt mondhatjuk inkább: Gadó védekezik az ellen, hogy melodikus zeneszerzőnek tartsák. Bár a kórusban énekelt magyar népzenén nőtt fel, mégis a Kodály- és Kesztler-módszer összevonása egy olyan fajta összhangzattan és ellenpont tanítást eredményezett, amely inkább a skálafokok funkcióira fekteti a hangsúlyt, mint a hangok nevére. Ennek megfelelően Gadónak inkább vertikális a hallása, játszi könnyedséggel érzékeli a hangnemet, melynek feszesebb és lazább elemeivel játszik. Megvan a képessége, hogy a legtökéletesebb kádenciák fölé olyan témákat és csakis nála elképzelhető módosításokat építsen föl, amelyek bizonyos fokig emlékeztetnek a tonális nyugati és a modális keleti zene határán született vokális polifóniára. A kromatika itt annál is felkavaróbb, mivel Gadó zenéje a modális örökséghez kapcsolódik. A gitár üres húrjainak jelenléte a tonalitás körén kívül annyira kihangsúlyozza a harmonikus sorokat, hogy az már az instabilitás és az előremenekülés benyomását kelti.
1. CD Audió:
0
az 5-ből
0 értékelés alapján