Franz Kafkát az irodalomtörténészek az elidegenedés legnagyobb huszadik századi írójának tekintik: azzá tették a történelmi korszak és az életkörülményei is.
Műveinek – így regényeinek is – alapkérdése az, hogy lehet-e ember módra élni, s elviselhető-e a szorongás, mely a 20. század emberét megbénította? A túlvilági megváltás lehetősége nélkül élő gondolkodó ember ugyanis kevéssé nyugszik bele saját kiszolgáltatottságába, élete szükségszerű végébe, ha pedig közösségi lény, még kevésbé nemzete, kultúrája pusztulásába.