Lelovich: Gyöngyvirágtól lombhullásig, Egy kerecsensólyom története, Kékvércsék erdejében, Kati és a vadmacska, Vadak az árban, Vadvízország

Összefoglaló

Leírás
Duhay Gábor Lelovich – gyöngyvirágtól lombhullásig, egy kerecsensólyom története, kékvércsék erdejében, Kati és a vadmacska, vadak az árban, vadvízország.

“… Az erdőn átvezető cserkelő utat benőtte a növényzet. A fák lombja, bokrok ágai áthajoltak az ösvény felett, mintegy “zöld alagutat” képezve. “Pat-pat-pat-pat…pat-pat-pat-pat…” valami közeledett az ösvényen a rét felé, de nem ember lehetett, meg nem kistestű állat, hanem valami nagyobb négylábú, mert a dobogás üteme és súlya erre utalt. Időnként egy-egy ág megreccsent, az ösvény menti ágak, levelek időnként surrogtak, mintha valami hozzájuk ért volna. A sűrű növényzet azonban elrejtette a jövevényt. Hirtelen az erdőből erős zaj, paták, sűrű dobogása hallatszott, zörgött az avar, pattogtak az ágak. Valami vágtatva közeledett a rét felé. A következő pillanatban egy őzsuta ugrott ki a rétet szegélyező bokrok közül és eszeveszetten menekülve, tátott szájjal, ziháló tüdővel, nagyokat ugorva vágtatott át a mezőn. Látszott rajta, hogy valami üldözi és már jó ideje menekül életét mentve.

A “zöld alagút” élő sövénye egyszer csak szétnyílt! Először egy ló feje jelent meg a nyílásban, majd egy lovas alakja, karján egy hatalmas ragadozó madárral. A lovas kerecsentollas zöld kalapot, szarvasbőr vadászkabátot, zöld nadrágot és magas szárú lovaglócsizmát viselt. Oldalán méretes solymásztarisznyát, és jobb kezén, a solymászkesztyűn vadásztársát, a szirti sast tartotta. A vadász hallotta az őz menekülését és a távoli kutyaugatást. “Kóbor kutya hajtja a nemes vadat!” Kiemelkedett a nyeregből, hogy jobban lássa a tisztást. Észrevette a tisztáson át menekülő őzet. A sas is észrevette, kezdte már a szárnyait bontogatni, hogy utána vesse magát, azonban ezt nem akarta a solymász. Megsimogatta madara melltollait, hogy megnyugtassa. A madár ebből tudta, hiszen több évi vadászbarátság volt közöttük, hogy nem ez a vad, amire várnak…”