Bennem évek óta rendre ott motoszkál a meggyőződés a csend sűrű halmazállapotának valódiságáról. Nem hagy nyugodni. Állandóan ezt keresem. De nem az alvás öntudatlan csendjéről, a beszélgetés közbeni feszélyezett elnémulásokról, a butaság ürességéből fakadó néma bámulásról beszélek, hanem a tudatos hallgatásokról. Azokról a meghosszabbított levegővételekről, amelyeknek mondanivalójuk van. A fotókba merevített pillanatok némaságáról, a növények szótlan alázatáról, a bútorok titkos nyugalmáról, az agg sziklák tiszteletet parancsoló süketségéről, a redőny résein át puhán behatoló fény zajtalanságáról.
0
az 5-ből
0 értékelés alapján