Mindannyian szeretni születünk. Ez a létezés rendezőelve és egyetlen célja.
Benjamin Disraeli (1804–1881)
angol politikus és miniszterelnök
Az ember az egész egy része csupán […] [mégis] úgy tapasztalja meg önmagát, a gondolatait, az érzéseit, mint ami a többitől különálló. […] Ez az illúzió egyfajta börtön számunkra, személyes vágyainkra korlátoz bennünket, és arra, hogy csupán a hozzánk legközelebb álló néhány emberre korlátozódjon a szeretetünk. Feladatul kell kitűznünk, hogy kiszabaduljunk ebből a börtönből, szélesítsük az együttérzés körét, és elfogadjunk minden élőlényt és az egész természetet a maga szépségében.
Albert Einstein

A szerzők megjegyzése

Két szerző között sokféle együttműködés képzelhető el. Néha az a célravezető, ahogy az előző, A ketrecbe zárt fiú című könyvünkön dolgoztunk: akkor teljes mértékben az egyik szerző nézőpontjából írtunk. Az a könyv ugyanis Bruce eseteire épült, a történeteken keresztül az ő intellektuális fejlődését is bemutatta gyermekpszichiáterként.
Ennél a könyvnél azonban mást szerettünk volna. A Szeretni születtünk olyan gondolatokat és történeteket tár az olvasó elé, amelyek kidolgozásában, illetve feltárásában mindketten részt vettünk. Ez azzal is járt, hogy olyan helyzetekről kellett írnunk, amelyekben csak az egyikünk volt jelen, a másikunk nem. Ha csak Bruce hangján szólalna meg a könyv, nehéz lenne átadni Maia újságírói tapasztalatait, ha viszont Maia hangján írnánk, ugyanez a probléma állna fenn Bruce eseteivel kapcsolatban.
Ezért aztán úgy döntöttünk, hogy többes számban írunk, illetve amikor csak az egyikünk vett részt egy adott téma kifejtésében, akkor egyes szám harmadik személyt használunk. Így pontos és részletes képet tudunk adni az egyes jelenetekről anélkül, hogy meg kellene kerülnünk, ki volt ott, emellett egyéni gondolatokat is át tudunk adni úgy, hogy a könyv egysége mégsem csorbul. Reméljük, ez az olvasó számára is kielégítő megoldás.
Szeretnénk még egy általános megjegyzést tenni a munkánk természetéről. A könyvben rendkívül sokféle tudományág kutatási eredményeit kíséreljük meg kivonatolni és átadni. Az empátia valóban univerzális téma. Következésképp egyes esetekben kénytelenek voltunk átrostálni a kutatási eredményeket, néhol talán túlságosan le is egyszerűsítettük őket. Reméljük, az összegzések során nem torzítottuk el mások eredményeit, legfontosabb következtetéseit és kulcsfontosságú munkáját. Ha mégis, kollégáink türelméért esedezünk. Reméljük, hogy olvasóink – bármely szakterületről is érkezzenek – abban a szellemben fogják forgatni ezt a könyvet, amelyben mi írtuk. Mi felfedezésnek szánjuk, szeretnénk felhívni a figyelmet bizonyos problémákra, szeretnénk beszélgetést kezdeményezni, széles körű vitát arról, amit mi alapvető egymásrautaltságunknak tekintünk, valamint arról, milyen fontosak az emberi kapcsolatok az egészséges társadalmak szempontjából. Nem szándékunk hatásvadász végszavakat találni, inkább elkezdeni szeretnénk egy reményeink szerint gyümölcsöző és valóban tudományágakon átívelő párbeszédet.
Végül egy megjegyzés a nevekről: ahol az első előfordulásnál csillagot tettünk (*), ott álnevet használtunk, és az azonosítást segítő személyes adatok egy részét megváltoztattuk. Volt, aki azt kérte, hogy csak a keresztnevét használjuk, mert kényes, személyes információt osztott meg velünk. A többi nevet változatlanul hagytuk.

Bevezetés

Miért is érdekeljen engem a másik? Miért foglalkoznak az emberek egymással? Tényleg szeretni születtünk? Erről szól ez a könyv: a társas kapcsolatok alapját jelentő empátiáról, valamint az emberi kapcsolatok gyógyító és romboló erejéről.
Ebben a témában az elmúlt években valóságos tudományos robbanás történt, hihetetlen mennyiségű bizonyíték látott napvilágot arról, hogy az empátia és az abból fakadó gondoskodás elválaszthatatlan az ember egészségi állapotától. Ami azt illeti, pont azért kell hogy érdekeljen bennünket a másik – ahogy arra az itt olvasható történetek is rávilágítanak majd –, mert akkor hosszabb és boldogabb életünk lesz. Ez azonban csak a kezdet. Az empátiáról ma már tudjuk, hogy roppant fontos, mégis mélységes félreértések övezik. Mindenhol láthatjuk, hogyan befolyásolja az empátia a kapcsolatteremtést, legyen szó akár a bölcsődékről, akár a jegybankról. És mivel a technológia egyre gyorsabban idéz elő változásokat, az emberi kapcsolatok alapjának megértése minden eddiginél fontosabb.
Miközben írunk, mindkettőnket bombáznak a BlackBerry pittyenései, a mobiltelefonok csengőhangjai, a Facebook értesítései. Azt gyanítjuk, hogy fontos folyamatok zajlanak az emberi viszonyokban. Aggódunk, hogy az empátia veszélybe került, és előfordulhat, hogy Amerikában valóban „empátiadeficit” alakult ki, hogy egy híres politikus találó kifejezésével éljünk.
Bruce-t régóta lenyűgözi, hogy gyermekpszichiáterként azt tapasztalja, az empatikus képességek rendkívül széles skálán helyezkednek el. Az egyik véglet Ryan*, akivel a 6. fejezetben fogunk megismerkedni: a kiváló családból származó fiatalembert már felvették az egyik elit egyetemre, amikor megerőszakolt egy értelmileg akadályozott lányt, majd azzal hencegett, hogy „szívességet tett neki”. A másik véglet Trinity, aki felnőttként több száz nevelőszülőnél élő gyermek életét segíti, pedig kisgyermekkorát elhanyagoltság jellemezte, sőt még gyilkosság is történt a családjában. Az ő történetét a 7. fejezetben mutatjuk be.
Legtöbben a két véglet között helyezkednek el, ilyen Eugenia (3. fejezet), akit egy szerető család fogadott örökbe egy orosz árvaházból, majd kiderült, hogy az érzelmi kapcsolatteremtés bizonyos vetületei számára nem olyan természetesek. Ilyen Sam* és a fia, Jonah*, ők mindketten autizmus spektrumzavarral élnek, ami különféle problémákat okoz az emberi kapcsolataikban (4. fejezet). A könyv lapjain olyan emberekkel fogunk megismerkedni, akik élete megmutatja, milyen körülmények erősíthetik vagy éppen gyengíthetik az empátiát – történeteik segítségével megérthetjük, hogyan köt össze bennünket ez a sajátosan emberi képesség időn és kultúrákon át, ugyanakkor az is kiderül, hogyan veszélyeztetik bizonyos helyzetek és a tapasztalatok. Emellett friss kutatási eredményeket bemutatva körüljárjuk, hogy egészen pontosan miért fontos az empátia a testi és lelki egészség szempontjából.
Maiát személyesebb okok miatt foglalkoztatja már régóta az empátia. Ő ugyanis túlérzékeny alkat, gyermekkorában bántották is ezért, sokat küzdött azzal, hogy egyfelől erősen vágyott az emberi kapcsolatokra, másfelől amikor azok kialakítása nem sikerült, mélységesen elcsüggedt, amitől önzőnek érezte magát. Miért érezzük néha olyan nehéznek a baráti és családi kapcsolatok fenntartását? Mire gondolnak a tudósok, amikor azt mondják, szükségünk van egymásra a sztresszrendszerünk egészsége érdekében, vagy amikor azt állítják, hogy fizikai egészségünkben is egymásra vagyunk utalva? Lehetséges empátiát érezni mások iránt úgy, hogy ez tettekben nem mutatkozik meg, mert egyszerűen túl soknak érezzük a másik fájdalmát?
Mindkettőnket aggasztja napjaink amerikai kultúrájának durva hangneme: például az, hogy felvetődött a kínzás legalizálása olyan esetekben, amelyekre az Abu Ghraib börtönben és a Guantánamói-öbölben derült fény, illetve az úgynevezett „kínzáspornó” filmekben megjelenített erőszak, mint amilyen például a Fűrész című sorozat. Emellett olyan valóságshow-k léteznek, mint a Sokkoló függőségek, a Celeb rehabilitáción és a Zűrös kölykök tábora, kultúránk szűnni nem akaró kíváncsisággal figyeli Britney Spears és más híres emberek idegösszeomlását, így mások fájdalmából szórakoztatás válik.
Ezzel párhuzamosan más aggasztó trendeket is látunk: Amerikában mérhetően csökken az emberi kapcsolatok száma. Az amerikaiak 80%-a például azt vallja, hogy csak a családtagjai között akad olyasvalaki, aki annyira közel áll hozzá, hogy meg tudja vele osztani a titkait. A népesség egynegyede pedig egyetlen olyan embert sem ismer, akit a bizalmába avathatna…1 1985 és 2004 között háromszorosra nőtt azok aránya, akiknek nincsenek közeli barátaik vagy rokonaik. Az egymás iránti bizalom – ami pedig mindenféle személyes és gazdasági kapcsolatban fontos tényező – radikálisan csökkent. 1960-ban még az amerikaiak 58%-a értett egyet azzal a kijelentéssel, hogy „a legtöbb emberben meg lehet bízni”, 2008-ra ez a szám 32%-ra csökkent (és már 1998-ban, tehát jóval a gazdasági válság előtt is 33% volt).2
Bár manapság az online kapcsolatépítés divatját éljük, a való világban a barátságok és emberi kapcsolatok ereje már nem olyan nagy. Mi folyik a világban? Meg tudjuk érteni ezeket a folyamatokat a társas élet neurobiológiájáról felhalmozott tudásunk segítségével? Tudunk segíteni újraszőni a társadalom szöveteit? Ebben a könyvben közösen keresünk választ ezekre a kérdésekre – és ehhez először azt kell megértenünk, hogyan irányítja az agy az interperszonális kapcsolatokat.
Ez azért alapvetően fontos, mert kapcsolatokban éljük az életünket. Akár visszahúzódó emberek vagyunk, akár társaságkedvelők, akár gazdagok, akár szegények, akár híresek, akár ismeretlenek – egyszóval akárkik vagyunk, kapcsolatok nélkül üres az életünk. Interakcióink ritmusra rezdülnek. A fogantatástól az élet végéig mindannyian sajátos, csak ránk jellemző társastáncban veszünk részt. A tematika és a tánclépés minden ember számára ugyanaz. Csak a részletek és a sallangok változnak a kultúra, a rassz, a nem és a történelmi korszak szerint. És a körülöttünk élők óhatatlanul mindent befolyásolnak.
Természetünkből fakad a mások iránti gondoskodás és a gondoskodás igénye. De ahogy az emberiség véres történelme mutatja, ezen képességek kialakulása nem automatikus. Nem mindenkinek jut empátia. És bizonyos konkrét tapasztalatok, a hozzánk közel állók bizonyos sajátos tettei szükségesek ahhoz, hogy az empátia kibontakozzon a gyermekben. Bár az amerikaiak különösen szeretik hangoztatni függetlenségüket, valójában egészségünk, kreativitásunk, termelékenységünk és emberi mivoltunk is egymásrautaltságunkból és múltbéli kapcsolatainkból alakul ki.
Az egymásrautaltság biológiai felépítésünk megkerülhetetlen következménye. A bundával, karmokkal és különösebben éles fogakkal nem rendelkező ember csak együttműködő csoportokban tudott életben maradni, ha kisebb klánokban vadászott, gyűjtögetett, és a csoport tagjai megvédték egymást az éhezéstől, a ragadozóktól és (sajnos) a többi embertörzstől. Szükségük volt egymásra, csak közösségben tudtak szaporodni, és csak együtt tudták megóvni a csecsemők törékeny életét. Ebből a helyzetből fakadt az a képességünk, hogy ki tudjuk találni mások szándékait, hogy foglalkozunk a problémáikkal – azaz empátiát érzünk –, és ez segített nekünk a bolygó egyik legsikeresebb fajává válni, az egyetlen olyan fajjá, amely képes alakítani a környezetét. Az emberiség nem maradt volna fenn, és továbblépni sem tud, ha nem lenne képes mindenki számára előnyös, gondoskodó és tartós kapcsolatokat kialakítani. Azért élünk, mert szeretünk. És azért szeretünk, mert képesek vagyunk empátiát érezni – azaz képesek vagyunk magunkat a másik helyébe képzelni, és belegondolni abba, milyen érzés lehet az ő helyében lenni.
Mary Gordon, az 1. fejezetben bemutatott „Roots of Empathy” [„Az empátia gyökerei”] nevű gyermekprogram alapítója gyakran hajtogatja, hogy az empátiát tanítani nem, csak elkapni lehet. Ez a könyv arról szól, miért van szükségünk empátiajárványra. Az empátia gyakorlatilag a társadalom minden olyan eleméhez szükséges, amelytől a társalom működik – ilyen a bizalom, az altruizmus, az együttműködés, a szeretet, a jótékonykodás. Az empátia hiánya pedig kulcsfontosságú tényező a legtöbb társadalmi problémában, legyen szó bűnözésről, erőszakról, háborúról, rasszizmusról, gyermekbántalmazásról vagy az egyenlőtlenségről, hogy csak néhányat említsünk. Az empátia zavara vagy a másik érzéseinek félreértelmezése problémákhoz vezet a kommunikációban, a párkapcsolatokban és az üzleti életben, emellett kulcseleme sok pszichiátriai és neurológiai zavarnak, így az autizmusnak, a depressziónak és az antiszociális személyiségzavarnak.
Ha az emberi agynak csupán ezt az egy képességét sikerül megértenünk és erősítenünk, máris óriási társadalmi változást idézhetünk elő. Ha viszont nem értjük meg és nem erősítjük az empátiát, akkor az olyan társadalom kialakulásához vezethet, amelyben senki sem akar élni: rideg, erőszakos, kaotikus világhoz, amelyben rémisztő háborúban feszülnek egymásnak az emberek: mindenki mindenki ellen. Ilyen destruktív kultúra rendszeresen megjelent különböző történelmi korszakokban és földrajzi területeken, a világ egyes részein ma is jelen van. Lehetséges, hogy történetesen éppen ilyen kultúra kiteljesedését támogatjuk egész Amerikában, ha továbbra sem foglalkozunk a jelenlegi gyermeknevelési, pedagógiai gyakorlatokkal, a gazdasági egyenlőtlenséggel és meghatározó értékeink milyenségével.
Mi hát pontosan az empátia, és miért olyan fontos? Hogyan alakul ki – vagy ha nem alakul ki, akkor miért nem? Honnan ered az „önző” gének világában és a túlélésért folytatott harcban? Hogyan változott a történelem során – milyen körülmények között tud legjobban kibontakozni, és melyek azok, amelyek elsorvasztják? Mit tehetünk, hogy növekedjen, erősödjön? Többek közt ezek a kérdések foglalkoztatnak bennünket annyira: Bruce-t gyermekpszichiáterként és agykutatóként, Maiát pedig tudományos és oknyomozó újságírói munkája során.
Valóban szeretni születünk. De nem úgy jövünk világra, hogy a szeretetünk már ki is alakult. A magzati kort leszámítva az emberi agy a csecsemőkorban a legkönnyebben alakítható – és ekkor a legsérülékenyebb is. Sok ajándékot kapunk a természettől, ám ezek csupán lehetőségek, nem garantált eredmények. A velünk született sok más lehetőséghez hasonlóan az empátia és a szeretet fejlődéséhez is megfelelő tapasztalatok kellenek. Ahogy Mozart sosem vált volna zenei géniusszá, ha az apja nem ad nekik leckéket, és nem ülteti hangszer elé, Michael Jordanből pedig sosem vált volna kiváló sportoló, ha nem lett volna a közelében palánk, kosárlabda és pálya, úgy a kisbaba sem tanul meg másokra figyelni, másokkal kapcsolatot teremteni, ha nem részesül jól meghatározható korai élményekben. Ezeknek az élményeknek az időpontja, pontos természete és szabályszerűségei befolyásolják az adott egyén társkapcsolati képességeinek alakulását. Sőt még azt is meghatározzák, mely génjeink aktiválódnak, és mely gének azok, amelyek sosem lesznek képesek megvalósítani a bennük rejlő lehetőségeket – legyenek azok akár jók, akár rosszak.
Az emberek az elmúlt 150 000 év nagy részében többgenerációs, több családot magába foglaló csoportokban éltek. Ezeket a viszonylag kis közösségeket az emberi interakciók gazdagsága jellemezte, ez a fejlett nyugati társadalmakból már kiveszett. A klánokban négy az egyhez volt a felnőttek és a gyermekek aránya, azaz minden kicsire négy gondoskodó felnőtt jutott. Apák, testvérek, nagybácsik, idősebb unokatestvérek, nagynénik és mindenféle egyéb rokon vette körül a gyerekeket – és mindannyian tudták őket tanítani, fegyelmezni, gondozni, életüket gazdagítani. Akkor is két szülő volt, de sok gondviselő. Agyunk a mai napig ilyen gazdag társas környezet létét feltételezi.
A modern korban azonban ez a kapcsolati közeg összeomlott. 1850-ben a világ nyugati részén átlagosan hatan éltek egy háztartásban – ma ez a szám a hármat sem éri el.3 Az amerikaiak egynegyede teljesen egyedül él. Napi több óra televízió, harminc diákra jutó egy tanár az iskolában, folyton költözködő családok, gyorsan változó közösségek, nukleáris családok, szétszakadt családok – ezek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a gyerekeknek kevesebb és rosszabb minőségű kapcsolat jut éppen abban az életkorban, amikor a kapcsolatok iránti igényük a legerősebb. Ami azt illeti, ma megfelelőnek tartjuk, ha öt gyerekre egy gondozó jut a bölcsődében vagy az óvodában! Ez egy huszada annak a kapcsolati gazdagságnak, ami a „természetközeli” vadászó-gyűjtögető környezetben megadatik a gyerekeknek.
Hogyan változtatja meg mindez az egymáshoz fűződő viszonyunkat? Hogyan hatnak ezek a változások a gondoskodásra? A gyerekeink szeretni születnek ugyan, de vajon megadunk-e nekik mindent, amire szükségük van, hogy ebben ki is bontakozhassanak?
Egy | A mennyország – az a Többiek

2

Torontóban, a West Hill-i Általános Iskola napfényes, tágas könyvtárában tizenhét hatodikos csettintget az ujjával egy nagy zöld pléden ülve. Az egyik törékenynek tűnő kislány égszínkék kendőt és hozzá illő pólót visel; egy másik fekete haját több tucat hosszú, vékony copfba fonták, egy-egy tincset levendulaszínűre festettek. Mindegyik gyerek elmélyülten koncentrál.
Bár a nagyvárosi állami iskolákról az a kép él bennünk, hogy falaik között káosz uralkodik és mindennapos az erőszak, ez az iskola rácáfol a sztereotípiákra. Ezek a tizenegy és tizenkét éves gyerekek nagyon különböző családból, kultúrából érkeztek, Torontónak ez a kerülete különösen vonzó a bevándorlók számára. Shannon Keating osztályába járnak krí gyerekek, afrikai-kanadaiak, egy iraki kislány, egy Afganisztánból érkezett kislány, egy kongói fiú, valamint egy-egy gyermek Lengyelországból és Guyanából. Sokan közülük átmeneti szálláson laknak, jellemzően még a tanév vége előtt elköltöznek onnan. A West Hill-i iskola diákjainak egy jelentős része megfordult már hajléktalanszállón.
A napfényes, üvegfalú könyvtárban azonban a pléden körben ülő gyerekek biztonságban vannak. Még a fiúk is figyelnek, elbűvölte őket egy világosbarna hajú, barna szemű, Sophia nevű csecsemő, aki másnap lett hat hónapos. Sophia anyukája, Mary mellett nyugodtan szemléli az őt árgus szemekkel figyelő hatodikosokat.
Anyukája hasra fekteti Sophiát egy párnán, ahonnan a baba továbbra is látja maga körül a gyerekeket. A csettintgetés gyorsul. Minden csettintés egy-egy kialakuló szinapszist szimbolizál – a gyerekek épp azt tanulták, hogy Sophia agya gyorsabban fejlődik, mint bármely más életkorban. Megtanulták megfigyelni a kislányt, és meglepődve tapasztalják, milyen jól értik, mit szeretne és mit érez a csecsemő, és ehhez elég pusztán figyelni rá.
Körülbelül húsz percen át különféle játékokat adnak neki, és megfigyelik a reakcióit, majd észreveszik, hogy Sophia hangulata megváltozik. Dörzsölni kezdi a szemét, vakaródzik.
– Lehet, hogy álmos – állapítja meg az egyik gyerek. Mary felveszi a kicsit. Bár a mai óra témája a sírás, a gyerekek olyan figyelmesen követték Sophia jelzéseit, hogy arra végül nem került sor.
Egy barnába és feketébe öltözött krí kislány új az iskolában. Ez az első napja. A Sophiával töltött óra után félszeg, bizonytalan, mintha zavarban lenne. Két másik kislány beszélget mellette. Az egyik azt mondja a barátnőjének:
– Azt empátiának hívjuk, ha segítünk neki.
Meg is teszik, elmagyarázzák, hogy a kisbaba „Az empátia gyökerei” elnevezésű program miatt járt náluk.
Ha valóban szeretni születünk, akkor „Az empátia gyökerei” alapítója, Mary Gordon a lehető legtermékenyebb talajra érkezett. Új-Fundlandon nőtt fel, többgenerációs háztartásban négy testvérrel, két nagymamával és egy értelmileg akadályozott nagybácsival. A szülei gyakran fogadtak be „kóbor” embereket. Megesett hajandon nők éltek náluk a terhesség végéig, börtönből szabadult férfiak tértek be hozzájuk esténként ingyen vacsorára. Mary apja később munkaügyi miniszter lett a kanadai kormányban, édesanyja képzőművészként dolgozott. A katolikus család mélységesen hitt a társadalmi igazságosságban. A vacsoraasztalnál az volt a szabály, hogy csak eszmékről (irodalomról, politikáról, vallásról, filozófiáról) szabad beszélgetni, pletykákról és hétköznapi dolgokról nem. A ház mégis zengett a nevetéstől és a heves vitáktól – durcás sértődés nélkül.
Maryt gyerekkorában sokszor magával cipelte az édesanyja, amikor szegényeknek vitt ételt, ruhát, szenet gyakran sötét, nyirkos, hideg otthonaikba. Ha Mary grimaszolt vagy megkérdezte például, hogy egy asszony miért a szenet tartja a fürdőkádban ahelyett, hogy mosakodna benne és abban fürdetné a gyerekeit, az édesanyja később elbeszélgetett vele.
– Anyám soha senkit nem hozott kellemetlen helyzetbe, így engem sem szégyenített meg soha. Neki minden ember méltósága fontos volt. Az autóban ilyenkor azt mondta: a grimaszoddal ítéletet mondtál arról az asszonyról. És hozzátette: ő a legjobb döntéseket hozta meg ilyen nehéz helyzetben. Te nem tudhatod, milyen nehézségei vannak.
Hétvégente Mary édesapját kísérte el a kórházba, és ott gyakran felolvasott a betegeknek. Apja is ügyelt arra, hogy ne hozza zavarba azt, aki esetleg nem tud olvasni, mindig megkérdezte a beteget, szeretne-e könyvet, vagy inkább azt szeretné, ha Mary leülne mellé, és felolvasna neki. Bár úgy tűnhet, hogy a sok jótékonykodás komor hangulatot teremtett és önfeláldozással járt, Mary családja örömmel, humorérzékkel tette a dolgát, és ez a gyerekekre is átragadt. A látogatások élvezetes társas események voltak – a gyerekek szerették elkísérni anyát vagy apát, így az nem unalmas kötelesség, hanem kellemes időtöltés lett számukra.
– A rokonaim mind nagy mesélők voltak – teszi még hozzá Mary. –Megtanultam, hogy az irodalom ajtót nyit az érzelmekre, megismerteti velünk mások nézőpontját. Általa valaki más bőrébe bújhatunk. Hiszek abban, hogy az irodalom ereje képes felemelni és összekötni bennünket.
Mary hatvanegy évesen legalább húsz évvel fiatalabbnak látszik, és lelkesedését látva nyilvánvaló, hogy számára a gondoskodás örömöt okoz. Kedves, nyílt vonásaival, ragyogó mosolyával, hullámos, vörösesszőke hajával ő az a fajta ember, aki képes rávenni másokat a nehéz feladatokra, hiszen ha ő mondja, olyan könnyűnek tűnik! Barátságos, jó humorú ember, egész lénye azt sugallja, hogy az együttérzés nemcsak a helyes hozzáállás, de az egyetlen lehetséges is.
Bár a nővérével minden este azért imádkoztak, hogy Isten ne az apáca, az ápoló vagy a tanár hivatására szólítsa őket, végül úgy alakult, hogy valamilyen módon mind az öt testvér továbbvitte a szülők munkáját. Egyikük egy világbékéért munkálkodó gyermekkórust vezet, munkájáért megkapta a lovagi cím kanadai megfelelőjét; Mary egy másik testvére pedig az ismert író és újságíró, Gwynne Dyer.
Mary óvónőként kezdett kisgyerekekkel foglalkozni.
– Nem hittem a szememnek. Néhány gyerek már ilyen kicsi korban rettenetes problémákkal küszködött, el sem tudtam képzelni, hogy lehetnek annyira szomorúak. Rossznak nevezték őket. Én meg nem értettem, hogy lehet rossznak hívni egy ekkora gyereket. Amikor ők azt mondták, rossz, én azt mondtam, szomorú. Az első héten rájöttem, hogy ennél sokkal többet is tehetek.
Megértette, hogy még korábban kapcsolatot kell teremtenie a szülőkkel.

3

Amikor elindította „Az empátia gyökerei” nevű programot, abból indult ki, amit otthon tanult, illetve abból, hogy megfigyelte, hogyan viszonyulnak az emberek a kisbabákhoz. 1981-ben megalapította az első olyan nevelési tanácsadó központot, amely iskolában működött. Ezt aztán több követte, programja ma már nemzetközi modellként szolgál a tinédzser szülőkkel folytatott munkában. Amikor szülőket toborzott a programba, rendszeresen kölcsönkért valakitől egy kisbabát. Az emberek ugyanis nyitottabbak azzal, akinél gyereket látnak, a kisbaba ajtókat nyit meg a társalgásban.
– Amikor kisbaba vesz részt a tanításban, nemcsak a kicsit figyeljük – magyarázza. – Hanem a kicsi és a szülő interakcióját is. Hiszek abban, hogy a sikeres emberekben empátiát alakít ki az, hogy ők maguk empátiát kapnak és empátiát látnak.
Eddig kilenc független vizsgálat értékelte „Az empátia gyökerei”-t, ebből kettő randomizált és kontrollált volt. Mindegyik azt találta, hogy a program hatására jelentősen csökkent az iskolai zaklatás és az agresszió, erősödött a „proszociális” viselkedés, a gyerekek gyakrabban osztották meg egymással a javaikat, többször segítették egymást, és bevonták a tevékenységekbe azokat a gyerekeket, akiket korábban szekáltak vagy kiközösítettek. Az egyik tanulmány szerint még a szövegértési készségeik is javultak. Ráadásul a hatás hosszú távúnak bizonyult, még három évvel később is kimutatható volt. Mára világszerte több mint 2800 iskola kapcsolódott be a programba, elsősorban Kanadában, emellett Új-Zélandon, az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban, Seattle-ben is. Csak a 2008–2009-es tanévben 56 000 gyerek vett részt benne Kanadában. Maryt megkérték, hogy vigye el „Az empátia gyökerei”-t a New York-i állami iskolákba is, ő azonban garanciákat kér arra, hogy a programot megfelelően valósítják meg.1
A kisbaba szemmel láthatóan nagy hatást tesz a hatodikosokra. Amikor Sophia rájuk mosolyog, még a legvagányabb fiúk arcán is széles vigyor jelenik meg. Ez a reakció ösztönös: ha nem történt valami gubanc a fejlődés során, mindannyian örömöt érzünk egy kisbaba mosolya láttán. Ennek meg is van a maga oka. A kisbaba ugyanis egyszerűen nem maradna életben, ha nem váltana ki örömöt az idősebb gondozóban. Egy csecsemőnek sok igénye van, gyakran büdös, sokat kell vele foglalkozni, hangos, idegesítő. Kell valami, ami miatt a szülők minduntalan megnyugtatják, megetetik, melegen tartják, védelmezik. Kell nekik valami „jutalom”, amiért gondoskodnak a csecsemőről.
A kisbaba bájos külseje is a természet egyik nagy trükkje: ezzel vesz rá bennünket arra, hogy gondoskodjunk a kicsinyeinkről. Mindannyian ellágyulunk, amikor egy pici, törékeny, nagy szemű emberke ránk néz, a kisbaba így éri el, hogy gondozzuk. Gondoljunk csak bele, hogy mit érzünk, amikor meglátunk egy imádni való kiskutyát vagy kiscicát! Általában kedvesen, gondoskodón nyúlunk felé. Ez egyetemes érzelem, de az angol nyelvnek kevés szava van rá, és egészen a közelmúltig a tudomány is kevés figyelmet szentelt neki. Nem véletlen, hogy a mosoly az egyik első fejlődési mérföldkő, általában már hathetes kor körül kialakul, pont akkor, amikor a szülők kezdik felfogni, milyen nehéz a gyermeknevelés.
Bár a cukiság butaságnak tűnhet, kétségtelen, hogy vonzó, különösen a nők számára. A hirdetők és a gyártók (no meg a háziállatok!) régóta tudják, hogyan használják ki az evolúció során kifejlődött roppant erős gondoskodási reakciót. A biológusok számára nem meglepő, hogy az internet tele van bájosan tehetetlen kiscicákkal és esetlen, ölelésre vágyó kiskutyákkal. Arról nem is szólva, hogy valószínűleg az interneten található a világ legnagyobb gyűjteménye babafényképekből és -videókból.
No de mi zajlik a kicsi Sophia fejében, amikor mosolyog? A kisbaba már a születés után pár másodperccel is képes bizonyos arckifejezések utánzására: ha például kidugjuk a nyelvünket, ő is kidugja. Ez az empátia egyik legelső látható előjele. Az empátia másik kezdetleges megnyilvánulása az, hogy az újszülöttek között a sírás fertőző: a kicsik felelnek egymás sírására, felerősítik a másik hangját, képtelenek a másik baját nem a sajátjuknak tekinteni.
Bár hajlamosak vagyunk butaságnak tekinteni mások utánzását, az arckifejezések lemásolása valójában rendkívül kifinomult idegrendszeri képesség. Bár akadnak „utánzóbajnok” állatok, még a főemlősök sem tudnak olyan pontosan és rugalmasan utánozni cselekvéseket, mint az ember. Mindazonáltal éppen azért tudjuk más szemével látni a világot – más szóval: azért tudunk empátiát érezni –, mert képesek vagyunk utánozni másokat.
Az empátia lényege éppen az, hogy valaki más helyébe tudjuk képzelni magunkat, át tudjuk érezni, milyen lehet neki, és törődünk a másikkal annyira, hogy ha fájdalmai vannak, igyekszünk azokat enyhíteni. Magát a szót a 19. század elején alkották meg a német Einfühlung, azaz beleérzés alapján. Ha empátiát érzünk, akkor megkíséreljük a másik szemszögéből látni a világot, átérezni mindazt, amit ő érez. Elsődleges érzéseink inkább a másik helyzetéhez kapcsolódnak, s nem a sajátunkhoz. Nem elég hozzá megérteni, mit él át a másik, azt át is kell éreznünk. A sajnálat, a szánalom is hasonló fogalom: de az azt írja le, amikor képesek vagyunk felismerni mások fájdalmát anélkül, hogy mi magunk azt átéreznénk. Az empátia ezzel szemben azt jelenti, hogy érezzük is a másik fájdalmát. Nem a másik miatt szomorkodunk, hanem vele együtt.
A következő fejezetekben megismerjük, mit mond a tudomány erről a kissé nehezen megfogható érzésről, megvizsgáljuk, mi minden szükséges a kialakulásához, és mi minden csúszhat félre különböző pszichiátriai zavarok és más helyzetek esetén. Megmutatjuk, hogy az empátia kialakulásához szükség van bizonyos feltételekre – és azt is az olvasók elé tárjuk, mi történik, ha egy csecsemő életéből vagy egy egész társadalomból hiányoznak ezek a feltételek. Arra is kitérünk, hogy az empátia okozhat olyan sok distresszt, hogy ez bizonyos körülmények között ugyanolyan problémás, mint a túl kevés empátia, emellett megvizsgáljuk, milyen társadalmi hatások befolyásolják az empátia kifejeződését. Ehhez azonban kicsit meg kell értenünk az agy és a stresszválaszrendszer működését, és némi rálátást kell szereznünk arra, hogyan képes az emberi kapcsolat enyhíteni vagy éppen erősíteni a stresszt.
Először azt nézzük meg, honnan ered az empátia, és hogyan fejlődik a beleérzés képessége olyan csecsemőknél, mint Sophia. Az empátia biológiai felépítésünk része. Mások megértése olyan alapvető képességnél kezdődik, amellyel még a legprimitívebb egysejtű organizmusok is rendelkeznek: képesek vagyunk megkülönböztetni magunkat a másiktól, a saját fajtánkat a másiktól. Még a baktérium is képes érzékelni fajtársai jelenlétét – még ennél is lenyűgözőbb, hogy egyes baktériumok képesek bizonyos helyzetekben együttműködően reagálni társaik jelenlétére.
Önmagunknak a másoktól való megkülönböztetése ősi képesség tehát, és az élőlények egyik legfontosabb feladatából fakad: ahhoz, hogy egy állat sikeres legyen, nemcsak életben kell maradnia, de szaporodnia is kell. Ehhez tudnia kell, hol ér véget ő, és hol kezdődik a másik. Persze pusztán a túlélés szempontjából is elengedhetetlen tudni, mi az, ami nagy valószínűséggel felfal bennünket, mi az, ami saját magunkhoz tartozik, és mi az, ami úgy néz ki, mintha hozzánk tartozna, valójában azonban betegség.
Ilyen különbségek meghatározása zajlik például az immunrendszer folyamataiban: az immunrendszer sejtjei úgy fejlődtek, hogy képesek megkülönböztetni az ént a másiktól, és ha egy „másikat” látnak, azt megölik. Ez a folyamat borzalmasan rossz irányt tud venni az autoimmun betegségek, például a sclerosis multiplex során, amikor az immunrendszer a szervezet saját idegsejtjeit is behatoló kórokozóknak látja, ezért rájuk támad. Legtöbbször azonban az immunsejtjeink megvédenek bennünket: megölik a testünkbe behatoló mikroorganizmusokat. Távol tartanak bennünket egymástól úgy, hogy a kapcsolat mégsem szakad meg.
Az immunrendszer mellett az érzékszerveinkre is szükségünk van ahhoz, hogy megállapítsuk, ki a barát és ki az ellenség. A legszorosabban vett biológiai értelemben legnagyobb valószínűséggel azok a lények lesznek a barátaink, akikkel a legtöbb közös gént hordozzuk: a családunk, különösen az édesanyánk, az édesapánk és az édestestvéreink. (Közvetlen családunk minden tagjával körülbelül felerészt azonos a génállományunk, kivéve az egypetéjű ikreket, akiknek génállománya 100%-ban megegyezik.) Azért vagyunk kedvesek a rokonainkkal, mert a mi génjeink bennük is megtalálhatók – az ő életben maradásuk a mi genetikai halhatatlanságunkat is biztosítja. Egy evolúciós biológus egyszer azzal viccelődött, hogy feláldozná az életét két testvérért vagy nyolc unokatestvérért – hiszen statisztikailag bármelyik eshetőség a saját génjei 100%-ának megőrzését jelentené.
Ebből a genetikai preferenciából alakul ki az empátia magja. De egyetlen mag sem csírázik ki, ha terméketlen talajra hull. Az empátia fejlődéséhez tapasztalatok kellenek. Bár genetikánk hajlamosít bennünket a gondoskodásra, az empátia erősödéséhez társas kapcsolatok és interakciók szükségesek – egy egész életen át. A szeretetteljes emberi kapcsolatokban erős genetikai hatások befolyásolják biológiai rendszerünk működését, még a legbonyolultabb emberi képességet, a nyelvhasználatot is. Nem véletlen, hogy a rokonszenv szóban a rokon is benne van.
Emellett már a legelső időszaktól kezdődően hat az empátiára a stresszválaszrendszer. Ezt a hatást láthatjuk, ha Maryt és Sophiát figyeljük: az anya szerető figyelme nemcsak az emberi kapcsolatok kialakításáért és fenntartásáért felelős agyi áramköröket formálja, hanem a baba önszabályozó rendszerét is: azt, hogy a kicsi képes legyen kontrollálni önmagát, irányítani az érzésekre, gondolatokra és élményekre adott reakcióit. Minden új vagy ismeretlen élményt először stresszforrásnak tekintünk. Amikor Sophia először járt a hatodikosoknál, éberen figyelte az édesanyját, az ő jelzéseiből igyekezett leszűrni, biztonságos-e kapcsolatot teremteni az iskolásokkal.
Maga a stresszre adott válasz, valamint a stresszválasz rugalmas szabályozása kulcsfontosságú a túlélés szempontjából. Agyunkat rendkívül sokféle rendszer hálózza be, ezek nemcsak a külvilágból kapnak ingereket az érzékszerveink közvetítésével, hanem belülről, a saját szervezetünkből is. A stresszválaszrendszer folyamatosan nyomon követi az információkat, szünet nélkül keresi a potenciális veszélyeket, figyeli, hogy hol és mikor kell beavatkoznia. Ha például a belső receptorok alacsony vércukorszintet jeleznek, akkor éhségérzet alakul ki. A szem is közvetít információt: ha meglátunk egy fegyveres idegent, félelem alakul ki bennünk, megnő a vér adrenalinszintje, felkészülünk arra, hogy harcoljunk vagy meneküljünk. A stresszválaszrendszer segítségével igyekszünk a lehető legtávolabb tartani magunkat a ránk leselkedő sokféle veszélytől.
A felnőttek általában képesek szabályozni ennek a rendszernek a működését. Bár az egészséges élethez folyamatosan szükségünk van legalább valamennyi társas kapcsolatra, az alapvető stresszhelyzetekben egyedül is helyt tudunk állni. Ha éhesek vagyunk, eszünk valamit; ha fizikai veszélyt észlelünk, elmenekülünk, elbújunk vagy harcolni kezdünk. Megtanulhatunk meditálni, odafigyelni a légzésünkre, eljárhatunk futni. Ám egy olyan pici baba, mint Sophia, erre még nem képes. Maryre van utalva, Mary eteti meg, ha éhes, ő védi meg, ha veszélybe kerül. Ilyen értelemben tehát Mary a kislány külső sztressz-szabályozó rendszere. Ez az első kulcsfontosságú kapcsolat, az anya és gyermeke közötti kötődés alakítani tudja tehát a stresszválasz idegrendszeri hálózatát, és lehetővé teszi a későbbi önszabályozást. Méghozzá azért, mert pontosan ugyanazok az agyi területek játszanak szerepet az emberi kapcsolatok irányításában, mint amelyek a stresszválaszt is formálják, és lehetővé teszik az empátia kialakulását, fejlődését, gyakorlását. Ezek a rendszerek kölcsönösen függenek egymástól. Együtt fejlődnek. Ez az emberi kapcsolatok egyik kulcsa.
Ebből azonban az is következik, hogy a stresszválaszrendszer fejlődése során jelentkező problémák a társas és érzelmi funkciók fejlődését is befolyásolják – és ez fordítva is igaz; hiszen az agy képes megváltozni az átélt tapasztalatok hatására, a változás pedig kihat arra, hogy egyáltalán mi az, amit a csecsemő érzékel, és arra is, hogyan reagál a baba a környezetére. Az agyat formáló legkorábbi, legalapvetőbb élmények a baba és az elsődleges gondozója közötti interakciók. Ez az a „sablon”, amelyhez az emberi kapcsolatra adott későbbi reakciók idomulnak.
Többek között éppen ezért olyan fontos az empátia: az élet első pillanatától kezdve csakis mások segítségével tudjuk leküzdeni a stresszt. Társas élmények híján az agyunk nem képes rendesen fejlődni: nagyon is valóságos, mérhető módon befolyásoljuk egymás stresszkezelő képességét. Ezek a kapcsolatok beépülnek az idegrendszerünk szöveteibe. Ha mások kedvesen bánnak velünk, akkor jellemzően jó az egészségi állapotunk, ugyanakkor – amint majd látjuk – bele is halhatunk abba, ha nem foglalkoznak velünk, ha magunkra maradunk. A stresszt tehát a társas rendszerek szabályozzák, ez pedig rendkívül fontos következményeket jelent mindenre az orvostudománytól kezdve a politikán és az üzleti életen át egészen a gazdaságig – ezért olyan fontos az empátia az emberi faj fennmaradása szempontjából. Mivel az ember társas lény, az anya és gyermeke közötti különleges kötelék csak az első a kapcsolatok hosszú sorában, ugyanakkor ez a séma határozza meg a többi társas viszonyt.
És ahogy azt a West Hill-i Általános Iskola hatodikosai pontosan látják, az anya és gyermeke közötti kapcsolat nem egyirányú. Nemcsak Mary hat Sophiára, hanem a kislány is az édesanyjára. Egy baba a természeténél fogva imádja, ha valaki utánozza: ha magunkra akarjuk vonni egy csecsemő figyelmét, tegyük mi is azt, amit ő tesz! Ő erre úgy fog reagálni, hogy megismétli az adott cselekvést, és ha mi kicsit variáljuk a cselekvéssort, azzal általában a baba is megpróbálkozik.

4

Figyeljük meg, amikor legközelebb kisbabával találkozunk! Lehet, hogy már eleve, ösztönösen utánozzuk, de ha nem, akkor is próbáljuk ki, és figyeljük meg, micsoda izgatottságot és örömöt okozunk vele! Szinte minden kisgyerekkel gyakorlatilag pillanatok alatt kapcsolatot tudunk teremteni, ha utánozzuk, amit csinál. Egy kutatás nemrégiben bizonyította az utánzásnak a társas interakciókban betöltött szereptét: megállapították, hogy azokat az újonnan megismert embereket részesítjük előnyben, akik alig észrevehetően utánozzák a testbeszédünket – de még a csuklyásmajmok is inkább olyan emberekkel szeretnek lenni, akik utánozzák őket.2 Emellett bizonyos mozdulatok óvatos utánzása a romantikus érdeklődés megbízható jele is.
Mary és Sophia esetében kapcsolatuk kölcsönössége anyában és gyermekében egyaránt örömöt vált ki. Amikor Mary megnyugtatja Sophiát, nemcsak a kislány érzi jobban érzi magát, hanem Mary is. Amikor Mary megnevetteti a picit, ő maga is boldog. Sophia mosolya aktivál Mary agyában egy nagyon mélyen beágyazódott, nagyon erős asszociációt, lényegében egy emléket, amely sok évvel korábban keletkezett, amikor csecsemőkorában Maryt szeretgették gondoskodó szülei.
Hogyan is zajlik ez? Hogyan okozhatnak ekkora örömöt ilyen rövid emberi interakciók? A kérdésre adott válaszból újabb részleteket tudhatunk meg az emberi kapcsolatok hatalmas erejéről.
Minden élő szervezet – legyen az tengeri csiga vagy ember – rendelkezik valamiféle belső mechanizmussal, amely biztosítja, hogy hozzájusson az alapvető szükségletekhez (ételhez, vízhez, oxigénhez). Ebből adódóan minden élő szervezet képes nyomon követni ezeknek az alapvető dolgoknak a „szintjét”, és képes cselekedni, ha egyensúlytalansági állapot állna elő. A súlyos egyensúlytalanság stresszt okoz, az egyensúly helyreállítása pedig megkönnyebbülést, gyakran örömöt vált ki. Ezekből a primitív, de rendkívül fontos szabályozórendszerekből erednek az agy jutalmazó- és stresszhálózatai. Ha például egy állat nem érez éhséget, akkor nem eszik, és éhen hal. Az agy érzékeli a szükségleteket, és koordinálja a felmerült igényekre adott válaszokat. Az agy azonban valójában nem tekinthető egyetlen szervnek. Rengeteg alrendszerből épül fel, ezek mind az evolúció más és más szakaszában fejlődtek ki, és eltérő mértékben tudjuk őket tudatosan irányítani.
Általánosságban elmondható, hogy az evolúció során legkorábban kialakult régiók az agy legalsóbb és legmélyebben fekvő területei. Ezeket összefoglaló néven néha „hüllőagynak” is nevezik, mert először a hüllőkben jelent meg. Ez a legprimitívebb terület irányít olyan „automata” funkciókat, mint a szívverés, amelyet minden pillanatban figyelni kell, és ha bármilyen probléma felmerül, azonnal be kell avatkozni. Ezek a feladatok túlságosan fontosak ahhoz, hogy a tudat és a figyelem szeszélyeire hagyjuk őket! A hüllőagy fölött helyezkedik el az evolúció egy későbbi szakaszában kialakult középagy, itt találhatók azok a területek, amelyeknek a legfontosabb szerep jut az alvás, az étvágy, az öröm, a motiváció és a figyelem szabályozásában. Jellemzően ezek a területek is tudatos irányítás nélkül működnek. Itt indul ki a stresszválaszrendszer egy nagy része, ezek a régiók közvetlenül kommunikálnak lefelé, a hüllőagy felé, valamint fölfelé, a magasabb területekkel, és így elérik az agy minden részét. A középagyat az úgynevezett „limbikus rendszer” veszi körül, amely kulcsfontosságú szerepet játszik a társas kapcsolatok és az érzelmek alakításában. A „legfejlettebb” rész – pontosabban fogalmazva az, amely leginkább az emberi faj sajátja – az agy legfelsőbb és legkülsőbb régiója, az agykéreg, amely lehetővé teszi a nyelvhasználatot, az elvont gondolkodást és a tervezést.
Fontos megjegyezni, hogy a stresszválaszrendszer rendkívül sokrétű, ezért ha a vészhelyzet megkívánja, képes átvenni az irányítást az agy bármely része felett, akár még a „gondolkodó” agykéreg felett is. Szintén tudni kell, hogy az agy különböző régiói egymással összehangolva működnek, nem lehet tehát szétválasztani a „racionális gondolkodást” az érzelmektől. Még a legjobban átgondolt döntésekben és elemzésekben is szerepet játszanak különféle pozitív és negatív érzelmek; különben nem lehetne megállapítani, melyik döntés vagy öltet „jobb” a többinél. Ha bármit értékelünk, legyen szó akár csak egy ötletről, ha megállapítjuk, hogy az jó-e vagy rossz, akkor az érzelmeinkre is hallgatunk.
Agyunkban folyamatosan zajlik egy jobbára tudattalan elemzés: agyunk figyeli alapvető igényeinket, és reagál azokra. Ha például Shannon Keating osztályában ülünk Maiával, és agyunk azt érzékeli, hogy kicsit csökkent az oxigén aránya a szén-dioxidhoz képest, akkor üzen a tüdőnek, hogy több levegőt szívjon be. Ásítunk vagy nagy levegőt veszünk anélkül, hogy észrevennénk.
Vagy képzeljük el, hogy éppen a hegyekben túrázunk Bruce-szal! A kimerítő testmozgás és a ritkább levegő az előzőnél súlyosabb oxigénhiányt okoz. A szokásos reakciók ilyenkor már nem elegendőek, hamarosan szaporán szedjük a levegőt, az agyunk mégis úgy érzi, hogy nem jut elég oxigénhez. Ekkor már tudatosul bennünk a probléma. Kezdjük kellemetlennek érezni a helyzetet, talán már kissé szorongunk is. A stresszválaszrendszerünk tudtunkra adja, hogy baj van.
A vészjelzések hamarosan felkerülnek az agy legfejlettebb régiójába, és már nem a szép táj vagy a következő heti program tervezése köti le a figyelmünket. A stresszválaszrendszer képes szó szerint berekeszteni a kognitív régiók működését. Mintha azt mondaná: „Ne foglalkozz most azzal, milyen szépek ezek a nyavalyás hegyek, inkább oldd meg, hogy több oxigéned legyen!” Megállunk hát. Keresünk egy helyet, ahol leülhetünk pihenni. Nemsokára jobban leszünk, és érdekes módon azon kapjuk magunkat, hogy most tudjuk csak igazán értékelni a gyönyörű tájat.
Azt történt ugyanis, hogy bennünk még nem is tudatosult, hogy nem kap elég oxigént az agyunk, de a stresszválaszrendszer már megakadályozta, hogy képesek legyünk nyugodtan szemlélni a környezetünket. Stresszes helyzetben sokkal nehezebb használni az agy fejlettebb régióit, nehezebb a jövőn gondolkodni, kreatívnak lenni vagy akár gondoskodni valakiről. Az empátia szempontjából ez rendkívül fontos – többek közt ezért tudnak az emberek hatni egymásra – segítő és ártó szándékkal egyaránt.
Az agy számos primitív, de hatékony módszerrel tud motiválni bennünket. Ilyen például az, hogy örömöt érzünk, ha olyasmit teszünk, ami csökkenti a stresszt, vagy ha olyan tevékenységet végzünk, ami növeli a szaporodásunk esélyeit, illetve ha olyasmivel foglalkozunk, ami magunk vagy gyermekeink biztonságát növeli. Ellenkező esetekben – ha nem érezzük magunkat biztonságban, ha nem tudjuk csillapítani az éhségünket, ha képtelenek vagyunk megvédeni utódunkat, ha nem tudunk gondoskodni a kicsinyünkről – fájdalmat, stresszt élünk át. Ezeket az összefüggéseket, tehát az öröm, a stressz, a társas viszonyok és a kreatív gondolkodás közötti kapcsolatokat fogjuk megvizsgálni ebben a könyvben. Egyelőre azonban csupán annyit jegyezzünk meg, hogy a biztonságérzet örömöt ad, a veszély pedig stresszt, de akár még fájdalmat is kiválthat.
Eleinte, újszülöttkorban Sophia öröméhez elegendő mindössze annyi, hogy megszűnik az éhség- vagy hidegérzete. Mary több százszor gondoskodik a kislányról – megeteti, amikor éhes, betakarja, amikor fázik, megvigasztalja, amikor fél –, és így Sophia agya elkezdi összekapcsolni Mary tulajdonságait a kellemes, megnyugtató, örömteli érzésekkel. Ezek aztán összekapcsolódnak a stresszválasz enyhülésével: a Maryvel folytatott pozitív interakciókban Sophia nagyobb biztonságban érzi magát. A pozitív emberi interakciók, a jutalmazórendszer és a stresszválaszhálózat között tehát létfontosságú kapcsolatok alakulnak ki, és ez minden későbbi egészséges társas kapcsolat idegrendszeri alapja. Ezért olyan fontos az empátia.
Mary számára is öröm és megkönnyebbülés, ha képes csillapítani gyermeke éhségét. Az öröm ráadásul az anya és a gyermek számára is kettős. Egyfelől a csecsemő megkönnyebbül attól, hogy megszűnik az éhség miatt érzett fájdalom, az anya számára pedig véget ér a csecsemősírás okozta stressz; másfelől Sophiának maga a tej íze is örömöt okoz, ahogy az is, hogy édesanyja magához közel húzza, és rámosolyog; Mary pedig boldogságát leli abban, hogy gyermeke hozzásimul, hogy megérintheti Sophia puha bőrét, beszívhatja a baba fejének hihetetlenül finom illatát, hallgathatja gügyögését, láthatja bájos arcát. A kétféle öröm összekapcsolódik: a szükséglet kielégítéséből fakadó, illetve az, amelyet fizikai tapasztalatok, például egy finom íz vagy egy meleg érintés váltanak ki.
Marynek hamarosan már nem is kell etetnie Sophiát ahhoz, hogy örömérzetet váltson ki benne. Elég, ha csak belép a szobába, a kislánya máris elmosolyodik, és abbahagyja a sírást. Nehéz megmagyarázni, micsoda öröm ez a legtöbb anya számára – sokak szerint a viszonzott szerelemben érzett boldogsághoz hasonló, sőt talán még annál is jobb. Legyen elég annyi, hogy fantasztikus érzés, ha ilyen felhőtlen boldogságot vagyunk képesek kiváltani pusztán azzal, hogy megjelenünk. Ez a fejlődés sok nehéz pillanatán segíti át Maryt és Sophiát – és ezzel tovább erősödik a társas kapcsolatok pozitív megerősítési ciklusa.
Az utánzás az agyban is lezajlik, méghozzá a nem olyan régen felfedezett sejtekben, az úgynevezett tükörneuronokban. Ahogy már korábban említettük, a kisbaba már születésekor rendelkezik az empátia alapját képező két fontos készséggel: képes utánozni arckifejezéseket, és automatikusan sírással reagál, ha más csecsemők is sírnak körülötte. Jelenlegi tudásunk szerint mindkét helyzetben a tükörneuronok játszanak szerepet. Ezeket a sejteket Giacomo Rizzolatti és munkatársai fedezték fel a kilencvenes években, és ez a felfedezés átírta a tudásunkat arról, hogyan értjük meg egymást.3
A tükörneuronok akkor tüzelnek, ha csinálunk valamit. Ennél azonban még fontosabb, hogy bár sokkal kevésbé intenzíven, de akkor is tüzelnek, ha csak látjuk, hogy valaki csinál valamit. Ha például látjuk, hogy valaki mosolyog, a tükörneuronjaink reagálnak. Ezek a sejtek tulajdonképpen lemásolják a mosolygáshoz köthető cselekvési mintát anélkül, hogy teljes izommozgást társítanának hozzá. Valójában a mosolyhoz szükséges arcizmok nem láthatóan, de mérhető mértékben akkor is reagálnak, ha csak egy vidám ember fényképét nézzük.4 Ezek az idegsejtek megmutatják nekünk, milyen lenne megtapasztalni azt, amit mások megtapasztalnak. A tükörneuronok akkor is reagálnak, ha sírni látunk valakit. Így tudjuk átérezni mások örömét – és fájdalmát. Egészen szó szerint értve: az agyról készült felvételek tanúsága szerint, ha olyan embert látunk, akit fájdalom gyötör, a mi agyunkban ugyanazok a régiók aktiválódnak, mintha mi magunk élnénk át a fájdalmat.5
Bár Adam Smitht elsősorban közgazdászként, azon belül is leginkább a „láthatatlan kéz” elmélete miatt ismerik a legtöbben, ő volt az egyik első tudós, aki észrevette, milyen fontos szerepet játszik az erkölcsösségben ez az érzelmi tapasztalat. Korát jóval megelőzve leírta azt, amit ma a tükörneuronok hatásának tartunk: „Ha azt látjuk, hogy egy másik személy lábára vagy karjára ütést készülnek mérni, mely már csaknem lesújtott, természetes módon visszahőkölünk és saját lábunkat vagy kezünket visszarántjuk; és amikor az ütő lesújt, bizonyos mértékig érezzük azt és fáj nekünk, csakúgy, mint a szenvedő félnek.”6 Azt állította, hogy ebből az érzésből fakad az együttérző cselekvés. Erre az empátiára épül egyben a bizalom is, amely elengedhetetlen a sikeres működéshez, legyen szó akár társas kapcsolatokról, családokról, kormányokról vagy, igen, a gazdaságról.
A bölcsek, vallási vezetők és filozófusok persze régóta tudják, hogy mások tekintetbevétele az erkölcsösség sarokköve. Minden nagy vallásban megtalálható például az aranyszabály, amely az erkölcsi tanítások egyfajta összegzéseként leszögezi, hogy minden helyzetben gondoljuk át, mi magunk milyen elbánást szeretnénk, és legyen ez irányadónk arra, hogyan cselekedhetünk helyesen. A Biblia arra int bennünket: „szeresd felebarátodat, mint saját magadat”, a taoisták ezt úgy fogalmazták meg: „úgy tekints felebarátod nyereségére, mint a saját nyereségedre, és felebarátod veszteségére, mint saját veszteségedre”, az iszlám azt hirdeti, hogy „egyikőtöknek sem teljes a hite, amíg nem szeretné azt hittestvérének, amit saját magának szeretne”, a Talmud pedig azt írja: „Ne tedd felebarátodnak azt, ami neked rosszulesik. Ez az egész Törvény, minden más csak magyarázat.” A világ minden nagy vallása megfogalmazza ezt az alapelvet. Szókratész, Epiktétosz és a többi ógörög filozófus is papírra vetette, Kant kategorikus imperatívusza pedig kiterjeszti, hogy legyünk tekintettel arra, hogy tetteink milyen hatást gyakorolnak másokra nemcsak az adott pillanatban, de akkor is, ha tettünk egy univerzális törvény alapja lenne. Ez a sok-sok „aranyszabály” megmutatja, milyen nagy mértékben támaszkodik az erkölcsösség az empátiára: arra, hogy képesek legyünk más szemével látni a világot. És ez az egész a tükörneuronokkal kezdődik.
Mintha olyan programmal születnénk, amely automatikusan lefuttat egy szimulációt mások élményeiről. Nem kell tudatosan végiggondolnunk, milyen érzés lehet az, amit a másik tesz, gondolkodás nélkül is végigfut ez az agyunkon, elménk kivetíti mások élményeit a saját végtagjainkra, a saját testünkre. Ez a fajta empátia egyáltalán nem tudatos megfontolás kérdése. Ugyanúgy éljük át, mint bármely más érzést; a döntések csak később jönnek, amikor a kapott információ feldolgozása után elhatározzuk, hogyan fogunk cselekedni.
A kisbabák azonban még nem tudják megállapítani, hol ér véget a saját testük, és hol kezdődik a másiké. Amikor egy csecsemő sírva fakad, mert más újszülötteket sírni hall, maga is stresszt érez. Nem igazán fogja fel, hogy valójában egy másik babának vannak problémái. Azt sem érti még teljesen, hogy az a másik baba nem tartozik hozzá, és másik elmével rendelkezik. Csak azt tudja, hogy valami baj van, ezért sírva fakad. Körülbelül féléves korában már jobban képes irányítani a saját testét és a világra adott reakciókat, ezért a legtöbb baba ekkor már nem kezd el automatikusan sírni, ha más gyereket ordítani hall.
Ha Sophia most meghallaná egy másik gyerek bömbölését, valószínűleg nyöszörögne, zavartnak tűnne, de nem fakadna azonnal sírva. Kezdi már önálló lénynek tekinteni magát. Ekkor már felfogja, hogy a saját teste felől nem érez belső jeleket, nincs saját fájdalma, ezért a kellemetlen érzés is enyhébb, ezáltal könnyebben kezelhető. Ebben az életkorban kezd kifejlődni az önszabályozás képessége. A kisbaba eleinte ösztönösen sír, amikor fájdalmat vagy éhséget érez, ám ahogy az agya növekszik, úgy egyre inkább képes tudatosan szabályozni a sírást. A sírás már nem csak „megesik” vele – persze ez is előfordulhat, ha a fájdalom olyan éles vagy váratlan, ilyenkor még a felnőtt is könnyet hullajt –; a csecsemő idővel megtanulja, hogy dönthet arról, sír-e vagy sem.
Ahogy növekszik, kezdi felismerni, hogy a többi ember tőle független lény. Ha például anyu szomorú, akkor a totyogó odaviszi hozzá a babáját, mert a totyogó már tudja, hogy ő szereti magához szorítani a babáját, amikor szomorú. Egy- és hároméves kor között a gyermek más módon is kifejezi spontán segítőkészségét: ha azt látja, hogy egy felnőtt nehezen boldogul egy feladattal, amit ő viszont el tud végezni, gyakran be is mutatja anélkül, hogy megkérnénk rá. A totyogók utánozzák szüleik zaklatott vagy éppen nyugodt lelkiállapotát is: biztosan mindannyian láttak már ilyen korú gyereket, aki felnézett anyura vagy apura, hogy eldöntse, most akkor sírjon-e egy esés után vagy sem. Az utánzás irányítja az empátia, a döntéskészség és az öntudat fejlődését. Természetes utat nyit ahhoz, hogy megértsünk másokat, hogy törődjünk embertársainkkal.
A nyelv elsajátításával a gyerekek még inkább képesek megkülönböztetni önmagukat másoktól. Ha az egyéves Sophia azt látja, hogy kis barátnője, Emily sír, ő akkor is a saját anyukájához fordul segítségért, ha Emily anyukája is a közelben van. Két és fél éves korban azonban – érdekes módon nagyjából akkor, amikor elkezdi felismerni magát a tükörben – Sophia már Emily anyukáját hívja, ha Emily elkámpicsorodik. Ekkor már tudja, hogy mindenki a saját anyukájától vár vigaszt, nem másétól. Hároméves korra pedig a kisgyermek kezdi megtanulni, hogy a szülő nem mindenható – lassan felfogja, hogy mindenki másféle dolgokat tud, attól függően, mit hallottak és láttak. A 4. fejezetben körüljárjuk, milyen fontos az autizmus spektrumzavarban az, mit gondolnak és éreznek mások.
Így kezdődik hát az empátia normális fejlődése, először meg nem nevezhető érzés csupán, egy sor velünk született reakció, amikor még önmagunkat sem tudjuk megkülönböztetni a másiktól. Majd ahogy egyre pontosabban érzékeljük a többi embert, úgy látjuk meg egyre inkább a köztünk lévő hasonlóságokat és különbségeket. Az empátia legelső megnyilvánulása nem több érzelmi fertőzésnél – az érzés átterjed az egyik emberről a másikra anélkül, hogy észlelnénk az egyes emberek közti határokat. Ha egy baba sírva fakad, hamarosan bömböl az egész bölcsőde.
Mások érzelmeinek érzékelése azonban hamar elvezet oda, hogy világossá válik előttünk, hogy mások más testben élnek, és mások a tapasztalataik is. Ehhez a gyermek és a szülő interakciója adja az alapot, az hoz létre a későbbi társas kapcsolatoknak formát, keretet, színt adó sablonokat. Eközben tanulunk először empátiát – vagy ahogy Mary Gordon fogalmaz: itt fertőz meg bennünket először.

5

Maia négy hónappal később, 2009-ben, a tanév vége felé ismét visszatért Shannon Keating hatodikosaikhoz „Az empátia gyökerei” egyik órájára, amelyen szintén Mary és Sophia vett részt. Sophia sokat nőtt – és rengeteget alakult kapcsolata az osztállyal és Maryvel. A kislány sokkal függetlenebb lett, felállt, belekapaszkodott az anyukájába, körülnézett hatalmas barna szemével, széles mosolyával pedig fényt vitt az egész terembe. A hatodikosok Sophiát figyelve megtanulták, hogy a sírás nem azt jelenti, hogy a baba rossz vagy nem szereti a gondozóját, és azt is megértették, hogy vérmérsékletben is különbözünk egymástól. Ahogy az egyik gyerek fogalmazott: rájöttek, hogy mindenki a maga módján más. Van, aki sportos, más meg nem annyira, de mindenkiben van valami, ami egyedi és különleges.
Az osztály azt is megfigyelte, hogy Sophia új készségekkel gazdagodott, ebből a gyerekek azt is megértik, hogy ha valamit nem tudnak megcsinálni, az nem jelenti azt, hogy sosem lesznek rá képesek. Ezek az élmények, a Maryvel és Sophiával kialakított érzelmi kapcsolat segített nekik egymással és önmagukkal szemben is több együttérzést tanúsítani.
Amikor Maia beszélt az osztállyal, éppen végeztek egy feladattal, amelyben ki kellett választaniuk megadott szavak közül azokat, amelyeket önmagukra igaznak tartottak. Az Afganisztánból érkezett Shiva azt mondta:
– Az én szavaim a „tűnődés” és az „empátia”. „Tűnődés”, mert néha én magam is eltűnődöm azon, ki vagyok, és „empátia”, mert érdekelnek mások, foglalkoztat, mit érezhetnek, és igyekszem elérni, hogy boldogok legyenek. Szerintem „Az empátia gyökerei” nemcsak a gyerekeknek tesz jót, az idősebbeknek is érdemes lenne tudni mindezt, hogy tanuljanak belőle, mert néhányan nem is tudják, milyen fontos az empátia.
Cleopatra, a hosszú fonatokat viselő afrikai-kanadai kislány pedig azt mondta:
– Számomra az empátia azt jelenti, hogy meg tudom érteni, mit érez valaki más, át is tudom érezni az érzéseit, és meg is tudom vigasztalni. Egyszerűen tudom, mit érez.
Ekkor felemelte a kezét Yasmine, aki szintén afrikai-kanadai, és a haját pici copfokban hordja:
– Egy csomó mindent tanultam. Büszke vagyok arra, hogy én is segítettem kapcsolatokat teremteni a baba idegsejtjei között, hogy az agya fejlődni tudjon. Mary Gordontól azt tanultam, hogy a szeretet fejleszti az agyat, szóval ezt könnyű lesz megjegyezni. Azt is látjuk – tette még hozzá –, hogy egy olyan pici gyerek, mint Sophia, aki még beszélni sem tud, hiába tűnik jelentéktelennek, iszonyú nagy hatást tesz másokra.
Maia megkérdezte Yasmine-tól (aki intelligenciájával, szókincsével, meglátásaival kivívta mind a kortársai, mind a tanárai ámulatát), mit jelent számára az empátia. A kislány így felelt:
– Az a képesség, hogy meg tudjuk érteni mások érzéseit, képesek vagyunk az ő helyükbe képzelni magunkat, és megérteni, hogy ha valaki furán viselkedik, az néha azért van, mert esetleg máshol jár az esze. Szóval esetleg érdemes meghallgatni őket, hátha kiderül, mit élnek át és mit éreznek.