És látám, és ímé egy sárgaszínű ló; és aki rajta üle, annak a neve halál, és a pokol követi vala azt; és adaték azoknak hatalom a földnek negyedrészén, hogy öljenek fegyverrel és éhséggel és halállal és a földnek fenevadai által.
– Jelenések könyve, 6:8

Fakó ló
1
A ma Hendraként ismert vírus nem az első volt az ijesztő, új kórokozók közül. Nem is a legveszélyesebb. Másokhoz képest szinte jelentéktelennek tűnik. Az általa okozott halálozás, ha számszerűsítjük, kezdetben csekély volt, és csekély is maradt; földrajzi elterjedése egy szűk területre korlátozódott, és későbbi felbukkanásaival sem jutott sokkal messzebbre. Az ausztráliai Brisbane közelében bukkant fel 1994-ben. Először csak két beteg volt, és csak az egyikük halt meg. Vagyis nem, helyesbítek. Két emberi beteg volt, és egy ember halt meg. De voltak más betegek és halottak is – lovak –, több mint egytucatnyian, és az ő történetük is része e történetnek. Az állati betegségek témája és az emberi betegségek témája ugyanis, amint azt látni fogjuk, egyazon kötél szálai.
A Hendra-vírus eredeti megjelenése nem tűnt különösebben szörnyűnek, hírértéke is csekély volt, kivéve ha valaki Kelet-Ausztráliában élt. Nem vette fel a versenyt egy háborúval, egy földrengéssel, egy iskolai mészárlással vagy egy cunamival. De furcsa volt. Kísérteties. A ma már – legalábbis a betegségekkel foglalkozó tudósok és az ausztrálok körében – valamivel jobban ismert Hendra-vírus még mindig furcsának tűnik. Paradox jelenség: jelentősége csekély, felbukkanása szórványos, ugyanakkor tágabb értelemben mégis jellegzetes. Éppen ez okból remek kezdőpont, hogy onnan elindulva megismerjük bolygónk bizonyos új, virulens realitásainak a megjelenését – olyan realitásokét, amelyek 1981 óta több mint 30 millió emberéletet követeltek. E valóságok mind a zoonózisnak nevezett jelenséggel kapcsolatosak.
A zoonózis egy emberre is átterjedő fertőző állati betegség. Jóval több ilyen betegség van, mint gondolnánk. Közéjük tartozik például az AIDS. Az influenza egy egész zoonóziskategória. Ha csoportként tekintünk rájuk, az megerősíti a régi darwini igazságot (minden igazsága közül a legsötétebbet, amelyet oly jól ismerünk és amelyről minduntalan megfeledkezünk), miszerint az ember is állat, elválaszthatatlanul összefügg a többi állattal: eredetében és leszármazásában, betegségben és egészségben. Amennyiben viszont egyenként tekintünk rájuk – kezdetnek például erre a viszonylag obskúrus, ausztráliai esetre –, az hatásosan juttatja eszünkbe, hogy minden, még a ragály is, jön valahonnan.
2
1994 szeptemberében súlyos betegség tört ki a lovak körében Brisbane egyik északi külvárosában. Telivér versenylovakról volt szó, elkényeztetett és áramvonalas, száguldásra termett állatoktól. A városrészt Hendrának nevezik. Csöndes, régi környék, ahol egymást érik a lóversenypályák, a lakók jó része valamilyen módon érdekelt a lóversenyzésben, a faburkolatú házak udvarát gyakran istállókká alakítják, az újságosbódékban sportfogadási szelvényeket árulnak, a sarki kávézók egyikének neve pedig The Feed Bin (Takarmányvödör). Az első áldozat a Drama Series nevű pej kanca volt, egy nyugalmazott versenyló, előrehaladott vemhességgel. Egy pihenőkarámban volt, vagyis a versenylovak két futam közötti elhelyezésére szolgáló, bekerített legelőn, amikor feltűnt, hogy valami nincs rendben vele. Tenyészkancaként helyezték ott el, és majdnem a vemhessége végéig kellett volna maradnia. Nem volt vele semmi komoly baj – legalábbis ekkor még úgy tűnt. Csak éppen látszott rajta, hogy nincs igazán jól, és a trénere úgy gondolta, be kellene vinni az istállóba. A tréner, Vic Rail kis termetű, eszes fickó volt, ellenállhatatlan sármmal, hátrafésült, barna hajjal, aki a helyi lovastársadalomban igen jó hírnek örvendett. „Kőkemény volt, de szeretni való csirkefogó”, szól róla az egyik vélemény. Volt, aki nem kedvelte, de senki sem vonta kétségbe, hogy ért a lovakhoz.
Rail barátnője, Lisa Symons ment el a lószállítóval Drama Seriesért. A kancának nem akarózott megmozdulnia. Úgy tűnt, fáj a lába. Duzzanatok voltak az ajkai körül, a szemhéjain és az állán. Miután visszavitték Rail szerény hendrai istállójába, Drama Series igen erősen verejtékezett, és a mozdulatai lassúak voltak. Remélve, hogy sikerül egy kicsit megerősíteni és megmenteni a csikóját, Rail megpróbált némi melasszal kevert reszelt répát lenyomni a torkán, de a kanca nem volt hajlandó lenyelni az ételt. Vic Rail ezután megmosta a kezét és a karját, bár utólag valószínűnek tűnik, hogy nem elég alaposan.
Ez 1994. szeptember 7-én történt, egy szerdai napon. Rail felhívta az állatorvosát, egy magas és komoly természetű, Peter Reid nevű embert, aki eljött, és megvizsgálta a kancát. Drama Series ekkor már a betonblokkokból épült, homokos padlójú istállóban, a saját állásában volt, a több ló között. Dr. Reid nem látta, hogy az orra vagy a szeme váladékozna, és fájdalomra utaló jeleket sem észlelt nála, de a kanca csak árnyéka volt korábbi, életerős önmagának. „Depressziós” – jelentette ki, ami itt (az állatorvosi szakzsargonban) nem lelki, hanem testi állapotot jelentett. A testhőmérséklete és a szívritmusa egyaránt magas volt. Az arcán duzzanatokat vett észre. Kinyitotta az állat száját is, hogy megvizsgálja az ínyét, és közben feltűntek neki a répareszelék maradványai, amelyeket nem tudott vagy nem akart lenyelni. Reid antibiotikum- és fájdalomcsillapító injekciót adott neki, és hazament. Másnap hajnali négykor megszólalt a telefonja. Drama Series kijutott az állásából, az udvaron összerogyott, és haldokolt.
Azonnal odasietett, de a kanca már halott volt, mire megérkezett. Gyors és csúf halála volt. Az állapota rosszabbodásával egyre nyugtalanabb lett, kihasználta, hogy kinyitották az állása ajtaját, és kibotorkált. Többször is elesett, csontig felhasítva a lábát, de mindig felállt, aztán az udvaron megint összerogyott. Egy lovász a saját érdekében megpróbálta a földön tartani, de kétségbeesetten kiszabadította magát, nekiment egy téglarakásnak, végül a lovásznak és Railnek egyesült erővel sikerült a földön tartaniuk. A tréner a kezével törölte le a kanca orráról a habos váladékot, hogy segítsen neki lélegezni, közvetlenül azelőtt, hogy kimúlt volna. Reid megvizsgálta a tetemet, és észrevette az orrlyukaknál még mindig ott levő, átlátszó habot, de nem végzett boncolást: Vic Rail nem engedhette meg magának, hogy ennyire kíváncsi legyen, azt pedig senki sem látta előre, hogy egy olyan egészségügyi vészhelyzet felbukkanása ez, amelyben a legapróbb adat is kincset ér majd. Drama Series tetemét minden cécó nélkül kocsira rakta a szokásos fuvarozó, és elvitte arra a szemétdombra, ahová a halott brisbane-i lovak kerülni szoktak.
A halála oka bizonytalan maradt. Talán kígyó marta meg? Vagy valamilyen mérgező növényt evett a bozótos, elhanyagolt legelőn? Ezek a feltevések egy csapásra tévesnek bizonyultak tizenhárom nappal később, amikor az istállótársai is kezdtek megbetegedni. Úgy pusztultak el, mint a sorban ledőlő dominók. Nem kígyómarás volt ez és nem is mérgező táplálék. Fertőző betegségnek kellett lennie.
A többi lónál lázat, légúti problémákat, bevérzett szemeket, görcsöket és esetlenséget észleltek; némelyikük orrlyukaiból és szájából véres hab bugyogott elő; voltak közöttük olyanok is, amelyeknek felduzzadt a pofája. Reid megfigyelte, hogy egyikük kétségbeesetten öblögeti a száját egy vödör vízben. Egy másik a betonfalhoz verte a fejét, mintha eszét vesztette volna. Reid és mások hősies erőfeszítései ellenére a következő néhány napban még tizenkét állat múlt ki: vagy szörnyű kínok közt haltak meg, vagy inkább elaltatták őket. Az állatorvos később azt mondta, hogy „a sebesség volt a hihetetlen, amivel ez végigment azokon a lovakon”, de ebben a korai szakaszban még senki sem azonosította azt az „ezt”. Valami végigment a lovakon. A válság tetőzésekor alig tizenkét óra alatt hét ló ment el, vagy kínlódva, vagy kényszerű eutanáziával. Hét ló tizenkét óra alatt – ez még egy sokat látott állatorvos számára is vérfürdő. Egyikük, a Celestial Charm nevű kanca olyan elkeseredetten kapálózott és zihált, hogy Reid nem tudott elég közel kerülni hozzá a kegyeleminjekcióval. Egy másik lovat, egy ötéves heréltet Rail istállójából egy északon lévő pihenőkarámba küldtek; a megérkezésekor már beteg volt, és hamarosan el is kellett altatni. Az ottani állatorvos felboncolta, és a szerveiben rengeteg vérzést talált. Hendrában pedig a Rail telepével szomszédos istállóban is volt egy herélt, amely hasonló tünetekkel betegedett meg, és amelynél végül szintén eutanáziára volt szükség.
Mi okozta ezt a döbbenetes pusztulást? Hogyan terjedt egyik lóról a másikra vagy hogyan jutott el egyszerre ilyen sokukhoz? Az egyik lehetőség az volt, hogy a takarmányba mérgező anyag keveredett. Vagy talán szándékosan hozzáadott méreg. De Reid azon is elgondolkozott, hogy nem lehet-e valamilyen egzotikus vírus műve, például azé, amelyik az afrikai lópestist (African horse sickness, AHS) okozza – ezt a betegséget az Afrika Szaharától délre eső területein élő vérszívó törpeszúnyogok terjesztik. Az AHS-vírus a lovak mellett a szamarakat, öszvéreket és zebrákat is megbetegíti, de Ausztráliában még soha nem számoltak be az előfordulásáról, és közvetlen módon, lóról lóra nem is terjed. Ráadásul a betegségeket terjesztő törpeszúnyogok Queensland környékén, a jellemzően hűvös szeptemberben már nem is szoktak csípni. Az AHS tehát nem volt igazán jó gyanúsított. Akkor talán egy másik különös kórokozóról volt szó? „Soha nem láttam még vírust ehhez hasonló tüneteket okozni” – mondta Reid. Mindig is visszafogottan nyilatkozott, úgy fogalmazott, hogy „eléggé traumatikus időszak” volt. Folytatta a szenvedő állatok kezelését azzal, ami a rendelkezésére állt, és úgy, ahogy a nem egyértelmű diagnózis alapján tudta, antibiotikumokkal, folyadékpótlással, sokkoldó szerekkel.
Közben Vic Rail is megbetegedett. És a lovász is. Eleinte influenzának tűnt, súlyos influenzának. Rail kórházba került, ahol az állapota tovább romlott, és az intenzív osztályon töltött egy hét után meghalt. A szervei felmondták a szolgálatot és nem tudott lélegezni. A boncolásnál kiderült, hogy a tüdeje megtelt vérrel és más folyadékokkal, az elektronmikroszkópos vizsgálat során pedig valamiféle vírust is találtak benne. A lovász, egy Ray Unwin nevű, nagyszívű férfi otthon heverte ki a betegséget, és felépült. Peter Reidnek viszont, aki ugyanazokkal a lovakkal foglalkozott és ugyanúgy érintkezett a véres habbal, kutya baja sem lett. Ő és Unwin maguk mesélték el nekem a történetüket, amikor évekkel később Hendrában járva néhány telefonhívás segítségével megtaláltam őket.
A The Feed Binben például valaki azt mondta: Ray Unwin, ja igen, ő valószínűleg Bob Bradshaw-nál lesz. A kapott útbaigazítás alapján odataláltam Bradshaw istállójához, és a kocsifelhajtón rögtön egy vödör gabonát cipelő pasasba botlottam, akiről kiderült, hogy ő Unwin. Középkorú munkás volt, vöröses homokszínű haját lófarokba fogva hordta, és a tekintetéből fáradt szomorúság sugárzott. Kissé félénken fogadta egy idegen rá irányuló figyelmét, amiből már amúgy is bőven volt része az orvosok, közegészségügyi szakemberek és helyi újságírók részéről. Miután leültünk beszélgetni, azt mondta, hogy ő nem az a „nyavalygós” típus, de az egészsége az eset óta „gajra ment”.
Ahogy a lovak egyre intenzívebb hullámokban pusztultak, a queenslandi kormány is beavatkozott, és állatorvosokat meg más szakembereket küldött a helyszínre az elsődleges gazdaságok minisztériumából (EGM), amely az állam házi- és vadállataiért, erdészeti és mezőgazdasági tevékenységeiért felel, valamint a Queenslandi Egészségügyi Szolgálattól. A minisztérium állatorvosai nekiálltak lóboncolásokat végezni, hogy nyomra bukkanjanak – és tették ezt Vic Rail kis udvarában. Hamarosan mindenütt lófejek és levágott lábak hevertek, a csatorna alig győzte elnyelni a vért és más nedveket, a gyanús szervek és szövetminták pedig zacskókba kerültek. Rail másik szomszédja, Peter Hulbert instant kávéval kínált a konyhájában, miközben a szomszédos telken lezajlott véres eseményekről mesélt. Miközben felforrt a víz, Hulbert felidézte, hogy a minisztérium emberei kukákat használtak.
– Ezekbe a kerekes, utcai kukákba tették a lovak fejét és lábait. Cukrot?
Köszönöm nem, feleltem, üresen iszom.

2

– …szóval a lovak lábai, feje, belei meg mindene ezekbe a kerekes kukákba kerültek. Borzalmas volt! – Aznap délutánra már híre ment a dolognak, folytatta, és egymás után jelentek meg a tévécsatornák híradós stábjai. – Uhh, haver, rettenetes volt!
Hamarosan megjelent a rendőrség is, és szalagokkal vontak kordont Rail háza köré, mintha egy bűncselekmény helyszíne lett volna. Talán a tréner egyik ellensége áll a dolog mögött? Mint mindennek, amiben pénz van, a lóversenyzésnek is megvan az árnyoldala – sőt, az átlagnál valószínűleg nagyobb is a szerepe. Peter Hulberttől egyenesen azt kérdezgették, lehetséges-e, hogy Vic Rail megmérgezte előbb a lovait, majd saját magát is.
Mialatt a rendőrség azon tanakodott, vajon szabotázs történt-e vagy biztosítási csalás, a közegészségügyi szakembereket más lehetőségek aggasztották. Ezek egyike volt a hantavírus – valójában vírusok egy csoportját nevezik így –, amelyet a virológusok oroszországi, skandináviai és egyéb területeken kialakult kisebb járványok alapján már jól ismertek, és most azért merült fel gyanúsítottként, mert alig egy évvel korábban, 1993-ban váratlanul egy új változata bukkant fel az amerikai középnyugaton, a Four Corners régióban, és tíz ember halálát okozta. Ausztrália, érthető módon, nagyon ügyel a határait ostromló egzotikus betegségek távol tartására, és a hantavírus megjelenése még az afrikai lópestisénél is rosszabb hír lett volna (leszámítva a lovakat). Az EGM állatorvosai ezért mintákat vettek az elhullott lovak véréből és szöveteiből, és jégbe hűtve elküldték azokat az Ausztrál Állategészségügyi Laboratóriumba (AÁL) – ez a szigorú biztonsági szabályokkal működő intézet a Melbourne-től délre lévő Geelong városában működik. Ott egy mikrobiológusokból és állatorvosokból álló csapat egész sor vizsgálatot végzett rajtuk, s megpróbáltak valamilyen mikrobát kitenyészteni belőlük, hogy azt azonosíthassák, és igazolhassák, valóban a lovakat megbetegítő kórokozóról van szó.
Rá is bukkantak egy vírusra. De nem hantavírus volt, és nem is az afrikai lópestisé. Valami új volt, az AÁL mikroszkópos szakemberei azelőtt még sohasem látták, de mérete és alakja alapján a paramyxovírusoknak nevezett csoport tagjaihoz hasonlónak tűnt. Az új vírus azonban annyiban különbözött az ismert paramyxovírusoktól, hogy minden egyes vírusrészecskét kettős tüskeszegély vett körül. Más AÁL-kutatók szekvenálták a vírus genomjának egy szakaszát, és azt összevetve egy hatalmas vírusadatbázissal, gyenge egyezést találtak paramyxovírusok egy alcsoportjával. Úgy tűnt, ez alátámasztja a mikroszkópos kollégáik megfigyeléses megállapításait. A szóban forgó alcsoport a morbillivírusoké volt, amelynek tagjai közé tartozik például az állatokat megfertőző marhavészvírus és szopornyicavírus, illetve az embert megbetegítő kanyaróvírus. A hendrai kórokozót tehát sikerült besorolni, és az ekkor még nem végleges azonosítás alapján elnevezték lókanyaróvírusnak (equine morbillivirus, EMV).
Nagyjából ezzel egy időben az AÁL munkatársai megvizsgáltak egy olyan szövetmintát is, amelyet a boncolás során vettek Vic Rail veséjéből. Itt is találtak egy vírust, amely ráadásul megegyezett a lovakból kimutatottal, ami azt igazolta, hogy a lókanyaróvírus nem csak lovakat betegít meg. Később, amikor a kórokozó egyedi volta nyilvánvalóvá vált, el is hagyták az EMV elnevezést, és a vírus a felbukkanási helyére utaló új nevet kapott: Hendra.
Az új vírus azonosítása azonban csak az első lépés volt a Hendra jelentette közvetlen rejtély megfejtésében, hogy a betegség tágabb összefüggésekben való megértéséről ne is beszéljünk. A második lépéshez meg kellett találni a vírus búvóhelyét. Hol létezett, mielőtt lovakat és embereket kezdett pusztítani? A harmadik lépésben egy sor további kérdést kellett feltenni: Hogyan „bújt elő” a vírus az egyelőre ismeretlen rejtekhelyéről, miért itt és miért most tette?
A hendrai kávézóban folytatott első beszélgetésünk után Peter Reid autóval vitt el arra az onnan néhány kilométerre délkeletre, a Brisbane-folyó túlsó partján lévő helyre, ahol Drama Series megbetegedett. A terület Cannon Hill néven ismert: korábban a várossal határos legelők voltak itt, most virágzó kertváros, nem messze az M1-es autópályától. Az egykori karám helyén egyenházak szegélyezte, csinos utcácskák húzódnak. Nem sok maradt a régi tájból. De az egyik utca vége felé egy kör alakú teret alakítottak ki – Calliope Circuitnak nevezik –, amelynek a közepén egyetlen, jókora fa áll, egy nagylevelű fikusz: a kanca ennek árnyékában találhatott enyhet Kelet-Ausztrália perzselő, szubtrópusi napsütésében.
– Az az – mondta Reid. – Az lesz az az átkozott fa.
Úgy értette, ott gyülekeztek a denevérek.
3
A fertőző betegségek mindenütt jelen vannak körülöttünk. Ha úgy tetszik, ezek a betegségek egyfajta habarcsot alkotnak, amely összeköti az egyik élőlényt a másikkal, az egyik fajt a másikkal azokban a bonyolult biofizikai építményekben, amelyeket ökoszisztémákként ismerünk. A fertőzés az ökológusok által tanulmányozott alapvető jelenségek közé tartozik, akárcsak a ragadozás, a versengés, a lebontás és a fotoszintézis. A ragadozók viszonylag nagy testű lények, amelyek kívülről befelé haladva fogyasztják el zsákmányukat. A patogének (azaz kórokozók, mint a vírusok) viszonylag apró lények, és belülről falják fel áldozatukat. Noha a fertőző betegségek szörnyűnek és félelmetesnek tűnhetnek, rendes körülmények között ugyanolyan természetesek, mint az, amit az oroszlán tesz a gnúkkal és a zebrákkal vagy amit a bagoly az egerekkel.
Csakhogy a körülmények nem mindig rendesek.
A ragadozóknak megvannak a maguk szokványos zsákmányállatai, a kedvenc célpontjai – és ugyanez a kórokozókra is érvényes. És mint ahogy olykor az oroszlán is eltérhet a szokványos viselkedésétől – mondjuk, tehenet öl gnú helyett vagy embert zebra helyett –, ugyanúgy a kórokozó is átállhat egy új célpontra. Történnek balesetek. Vannak rendellenességek. Változnak a körülmények, és velük változnak a lehetőségek és a kényszerítő körülmények is. Amikor egy kórokozó egy állatról emberre ugrik át, és ott sikerül fertőzést kialakítania, s ezzel olykor betegséget vagy halált okoznia, az eredményt zoonózisnak nevezzük.
A zoonózis szakkifejezés, a legtöbben nem is hallották még, de segít tisztázni azokat a bonyolult biológiai folyamatokat, amelyek a sertésinfluenzáról, a madárinfluenzáról, a SARS-ról, általában a felbukkanó (újonnan elterjedő) betegségekről és a világjárvány veszélyéről szóló, baljóslatú sajtócímek mögött rejlenek. Segít megértenünk, miért sikerült az orvostudománynak és a közegészségügyi kampányoknak legyőzni egyes szörnyű betegségeket, például a himlőt és a gyermekbénulást, és miért nem tudnak mit kezdeni más szörnyű betegségekkel, például a dengue-lázzal és a sárgalázzal. Valami fontosat közöl az AIDS eredetéről is. A zoonózis a jövő egyik kulcsszava, amelyet a 21. században óhatatlanul sokat fogunk használni.
Az ebola egy zoonózis. Az a bubópestis is, és az volt az 1918–19-ben dúló spanyolnátha is, amely eredetileg egy vadon élő vízimadártól származott, aztán néhány háziállaton keresztül (egy kacsán Dél-Kínában, egy disznón Iowában?) eljutott hozzánk, és vagy 50 millió embert megölt, mielőtt eltűnt volna. De sok más zoonózis is ismert, mint a majomhimlő, a szarvasmarha-gümőkór, a Lyme-kór, a nyugat-nílusi láz, a marburgi vérzéses láz, a veszettség, a hantavírusos tüdőgyulladás, a lépfene, a Lassa-láz, a Rift Valley-láz, a Toxocara szemférgesség, a bozóttífusz, a Machupo-láz, a Kyasanur-erdei betegség és egy különös, újfajta kór, a Nipah-vírus által okozott agyvelőgyulladás, amely Malajziában ölt meg disznókat és sertéstenyésztő gazdákat. Ezek mindegyikéért olyan kórokozó a felelős, amely képes más állatokról az emberre átugrani. Az AIDS egy zoonotikus eredetű betegség, amely – miután alig néhány, véletlen nyugat- és közép-afrikai esemény eredményeként eljutott az emberbe – ma már emberről emberre terjedve milliókat fertőz meg. A fajok közötti efféle ugrások nem ritkák, sőt gyakoriak; a ma ismert összes emberi fertőző betegség nagyjából 60%-a vagy rendszeresen „ugrál” az ember és más fajok között, vagy nemrég váltott gazdát először. Némelyikük – jó példa a veszettség – ismert, széles körben elterjedt és még ma is döbbenetesen halálos; a kiirtására vagy megfékezésére tett évszázados erőfeszítések és működésük beható tudományos ismerete ellenére évente több ezer ember halálát okozza. Mások újak, és a felbukkanásuk érthetetlenül szórványos, hol néhány áldozatot szednek (ahogyan a Hendra-vírus tette), hol több tízezret (mint az ebola), hol itt, hol ott ütik fel a fejüket, hogy aztán évekre eltűnjenek.
A fekete himlő, hogy egy ellenpéldát is mondjunk, nem zoonózis. A variolavírus okozza, amely természetes körülmények között csak az embert fertőzi meg. (A laboratóriumi körülmények más lapra tartoznak; a vírust néhány esetben sikerült nem emberi főemlősöknek vagy más állatoknak átadni mesterségesen, elsősorban oltóanyag-kutatások céljából.) Ez azt is segít megmagyarázni, miért járhatott sikerrel 1980-ra az Egészségügyi Világszervezet (WHO) himlő felszámolására irányuló globális kampánya. A fekete himlőt azért sikerült felszámolni, mert az ember (vagy gondosan ellenőrzött körülmények között kísérleti állatok) testén kívül életre és szaporodásra egyaránt képtelen. De hasonló a helyzet a járványos gyermekbénulással is: ez egy vírusbetegség, amely évezredeken át sújtotta az emberiséget, hogy aztán (illogikusnak tűnő módon a jobb higiéniai viszonyok miatt, és mert a vírussal későbbi életkorban kerültek kapcsolatba a gyerekek) a 20. század első felében váljon félelmetes fenyegetéssé, főként Európában és Észak-Amerikában. A gyermekbénulás-probléma az Egyesült Államokban 1952-ben hágott a tetőfokára, amikor egy járvány több mint háromezer áldozatot szedett – köztük nagyon sok gyermeket –, és huszonegyezer főnél okozott részleges vagy teljes bénulást. Nem sokkal később széles körben alkalmazni kezdték a Jonas Salk, Albert Sabin és Hilary Koprowski (az ő ellentmondásos karrierjéről hamarosan bővebben is szót ejtünk) virológusok által kifejlesztett oltóanyagokat, és ennek köszönhetően a világ legnagyobb részéről teljesen eltűnt a betegség. A WHO és társintézményei 1988-ban nemzetközi kampányt indítottak a kiirtására, amely révén mostanra 99%-kal sikerült csökkenteni a megbetegedések számát. Észak- és Dél-Amerikát, valamint Európát és Ausztráliát is gyermekbénulás-mentesnek nyilvánították. A kór 2011-ben már csak öt országban bukkant fel néha-néha: Nigériában, Indiában, Pakisztánban, Afganisztánban és Kínában. A járványos gyermekbénulás felszámolására indított kampány – más jó szándékú és költséges globális egészségügyi kezdeményezésekkel szemben – sikeres is lehet. Hogy miért? Azért, mert az emberek millióinak védőoltással való ellátása olcsó, egyszerűen megvalósítható és tartós hatású, és mert a poliomyelitis-vírusnak az emberen kívül nincs hol elrejtőznie. Nem zoonotikus.
A zoonotikus kórokozók el tudnak bújni. Ez teszi őket annyira érdekessé, annyira bonyolulttá, annyira problematikussá.
A majomhimlő a fekete himlőhöz hasonló betegség, amelynek okozója a variolavírus közeli rokona. Ma is komolyan veszélyezteti Nyugat- és Közép-Afrika lakóit. A majomhimlő egy igen fontos dologban különbözik a fekete himlőtől: a vírusa nem emberi főemlősöket is képes megfertőzni (innen a neve), sőt még más emlősöket, például patkányokat, egereket, mókusokat, nyulakat és amerikai prérikutyákat is. Az embert és majmokat szintén egyaránt megbetegíteni képes sárgalázat egy áldozatról áldozatra, illetve olykor majomról emberre, bizonyos szúnyogfajok csípésével terjedő vírus okozza. Ez a helyzet jóval bonyolultabb. Összetettségének egyik következménye, hogy a sárgaláz valószínűleg továbbra is elő fog fordulni az embereknél – kivéve ha a WHO-nak sikerül elpusztítani minden hordozó szúnyogot vagy minden, a fertőzésre fogékony majmot Afrika és Dél-Amerika trópusi területein. A Lyme-kórt okozó baktérium remekül el tud rejtőzni a fehérlábú egerekben és más apró emlősökben. No persze ezek a kórokozók nem tudatosan rejtőzködnek. Azért laknak ott, ahol laknak, és azért fertőznek úgy, ahogy, mert a múltban azok az adott körülmények váltak be a számukra, lehetőséget kínálva az életben maradásra és a szaporodásra. A természetes kiválasztódás hideg, darwini logikája szerint az evolúció a véletlent stratégiává szilárdítja.
Mind közül a legkevésbé feltűnő stratégia az, ha egy úgynevezett természetes rezervoárban lappanganak. A természetes rezervoárt olyan élőlények, gazdafajok alkotják, amelyek lényegében krónikus fertőzésként magukban hordozzák a kórokozót, de az nem vagy csak minimális mértékben betegíti meg őket. Amikor egy betegség két járvány között eltűnni látszik (megint csak gondoljunk a Hendra 1994 utáni felszívódására), az okozójának azért lennie kell valahol, nem igaz? Persze nem zárható ki, hogy eltűnt a föld színéről, de ez azért nem is igazán valószínű. Talán tényleg kihalt az adott térségből, és csak akkor fog ott újra felbukkanni, ha a szél vagy a sors máshonnan újra erre sodorja. De az is lehet, hogy még mindig a közelben lappang, valamilyen rezervoár gazdában. Egy rágcsálóban? Egy madárban? Egy pillangóban? Egy denevérben? Észrevétlenül meglapulni egy természetes rezervoárban valószínűleg ott a legkönnyebb, ahol nagy a biológiai sokszínűség és viszonylag zavartalan az ökoszisztéma. De ennek az ellenkezője is igaz: az ökoszisztéma megbolygatása a betegségek felbukkanását idézheti elő. Rázzunk meg egy fát, és dolgok fognak potyogni róla.
Szinte az összes zoonotikus betegséget hétféle kórokozó valamelyike okozza: vírusok, baktériumok, gombák, protiszták (apró, de összetett élőlényeket, például az amőbákat magában foglaló csoport, amelyet korábban félrevezető módon protozoáknak neveztek), prionok, ízeltlábúak és férgek. A kergemarhakórt egy prion okozza, azaz egy furcsa módon összehajtogatódott fehérjemolekula, amely más molekulákat is rendellenes hajtogatódásra késztet, valahogy úgy, ahogyan Kurt Vonnegut nagyszerű korai regényében, a Macskabölcsőben a víz-kilenc, a víz egy fertőző formája teszi. Az álomkór okozója a Trypanosoma brucei nevű protiszta, amely a cecelégy csípésével terjed Afrika Szaharától délre eső vidékein a vadállatok, a háziállatok és az emberek körében. A lépfene kórokozója egy baktérium, amely évekig képes szunnyadó állapotban létezni a talajban, hogy aztán onnan kirugdosva a legelésző állatok közvetítésével jusson el az emberbe. A toxokarózis viszonylag enyhe, orsóférgek okozta zoonózis, amelyet a kutyánktól kaphatunk el. De szerencsére a kutyánkhoz hasonlóan nálunk is hatásosak a féreghajtó kezelések.
A vírusokkal van a legnehezebb dolgunk. Gyorsan evolválódnak, nem hatnak rájuk az antibiotikumok, sokszor nehéz megtalálni őket, változékonyak lehetnek, az általuk okozott megbetegedések halálozási aránya rendkívül magas lehet, és ördögien egyszerűek, legalábbis más élőlényekhez vagy kvázi élőlényekhez képest. Ebola, nyugat-nílusi láz, marburgi vérzéses láz, SARS, majomhimlő, veszettség, bolíviai vérzéses láz, dengue-láz, sárgaláz, chikungunya-láz, az összes influenza kórokozója mind vírus, mint ahogy vírus a Hendra, a hanta, a Junin, a Borna és a két HIV is (az AIDS-járványért zömmel felelős HIV-1 és a jóval kevésbé elterjedt HIV-2). Aztán ott van az érdekes nevű habzásos majomvírus (simian foamy virus, SFV), amely Ázsiában fertőzi az embereket és majmokat, és olyan helyszíneken ugrik át egyikről a másikra, ahol az emberek és félvad langurok közeli kapcsolatba kerülnek egymással (például a buddhista és hindu templomokban). E templomok látogatói között, akik a majmokat is etetik, s közben kiteszik magukat az SFV-fertőzésnek, szép számmal akadnak külföldi turisták. Néhányan közülük nem csak emlékekkel és fényképekkel térnek haza. „A vírusok nem képesek mozogni – magyarázza a kiváló virológus, Stephen S. Morse. – Ennek ellenére sokuk az egész világot körbejárta.” Nem tudnak futni, nem tudnak járni, nem tudnak úszni, nem tudnak mászni. Vitetik magukat.
4
A Hendra kórokozójának izolálásán a virológusok dolgoztak az AÁL-ben kialakított, különlegesen biztonságos laboratóriumaikban. Az „izolálás” szó ebben a kontextusban azt jelenti, hogy találnak némi vírust, és többet tenyésztenek belőle. Az izolátum egy fogságban tartott, „élő” vírusállomány lesz, amely akár veszedelmes is lehetne, ha kiszabadulna, viszont hasznos a vele kapcsolatos kutatásokhoz. A vírusrészecskék annyira aprók, hogy csak elektronmikroszkóppal láthatóak – az elektronmikroszkópos vizsgálathoz azonban el kell pusztítani őket, tehát az izolálás során közvetett módon kell kimutatni a jelenlétüket. A munkát egy kis szövetmintával kezdjük egy csepp vérrel vagy a fertőzöttől származó egyéb mintával, remélve, hogy abban jelen van a vírus. Ezzel a mintával, mintha csak élesztőt futtatnánk fel, beoltunk egy tápközegben lévő, élő sejttenyészetet. A tenyészetet aztán inkubáljuk, várunk és figyelünk. Gyakran semmi sem történik. Ha szerencsénk van, történik valami. Akkor tudjuk, hogy sikerrel jártunk, ha a vírus buzgón sokasodik, és eléggé elszaporodik ahhoz, hogy látható kárt tegyen a tenyésztett sejtekben. Ideális esetben plakkokat okoz, azaz nagy, üres foltokat a sejttenyészetben, ahol az egyes lyukak a vírus okozta pusztítás helyét jelzik. A művelethez türelem kell, gyakorlat, igen pontos – és ezért drága – műszerek, valamint nagyon aprólékos óvintézkedések a tenyészet szennyeződése (ami meghamisíthatja az eredményeket), illetve a vírus véletlen kiszabadulása ellen (ami megfertőzhet bennünket, veszélyeztetheti a kollégáinkat, és akár egy egész városban is pánikot válthat ki). A laboratóriumi virológusok általában nem kimondottan élénk, harsány emberek. Nem találkozni velük bárokban, amint vadul hadonászva, élvezettel dicsekednek szakmájuk veszélyességével. Jellemzően összeszedettek, pedánsak és nyugodtak, akárcsak az atomreaktorok mérnökei.
Egészen másféle feladat annak a felkutatása, hol él egy vírus a természetben. Vérbeli terepmunka, jóval kevésbé ellenőrizhető kockázati szintekkel, mintha csak grizzly medvéket akarnánk befogni, hogy máshova költöztessük őket. Ez nem azt jelenti, hogy a vadon élő vírusok után kutató szakemberek duhajok és gondatlanok lennének – éppen annyira nem azok, mint a laboratóriumi specialisták; egyszerűen nem engedhetik meg maguknak, hogy azok legyenek. Mindazonáltal zajosabb, zsúfoltabb és kiszámíthatatlanabb környezetben végzik a tevékenységüket a világban. Ha van ok arra gyanakodni, hogy egy bizonyos új, embereket is megfertőző vírus zoonotikus (a legtöbb ilyen vírus az), akkor a kutatás erdőkbe, mocsarakba, termőföldekre, régi épületekbe, szennyvízcsatornákba, barlangokba vagy alkalmanként lókarámokba vezet. A vírusvadász terepbiológus, jó eséllyel igen magasan képzett orvos, állatorvos, ökológus vagy a három valamilyen kombinációja – olyasvalaki, akit lenyűgöznek a csak állatok befogásával megválaszolható kérdések. Ez a leírás jól illik Hume Fieldre, egy ösztövér, halk szavú férfira, aki a harmincas évei derekán kezdett el a Hendrával foglalkozni.
Field Queensland partvidékén, a Cairns és Rockhampton között fekvő kisvárosokban nőtt fel. Gyermekkorában is imádta a természetet, fára mászott, túrázott a vadonban, az iskolai szüneteket pedig a nagybátyja tejgazdaságában töltötte. Apja rendőrnyomozó volt, szinte túlságosan is adódik, hogy víruskopóvá vált fia előképét lássuk benne. Az ifjú Field a brisbane-i agglomerációban működő Queenslandi Egyetemen végzett alapszakos állatorvosi tanulmányokat, s közben önkéntesként egy állatmenhelyen segített sérült vadállatok rehabilitálásában. Diplomája 1976-os megszerzése után néhány évig Brisbane-ben, egy állatorvosi rendelőben dolgozott, majd helyettesítő állatorvosként az egész állam területén. Ez idő alatt nagyon sokat foglalkozott lovakkal. Közben azonban egyre világosabb lett a számára, hogy leginkább a vadon élő állatok érdeklik, nem a haszonállatok vagy a házikedvencek, ezért 1990-ben visszament a Queenslandi Egyetemre, és doktori címet szerzett ökológiából.
Figyelme a természetvédelem felé irányult, és idővel témát kellett találnia a disszertációjához. Mivel az elvadult macskák súlyos károkat okoznak Ausztrália őshonos élővilágában – részben a kisebb erszényesek és a madarak pusztításával, részben azzal, hogy betegségeket terjesztenek –, nekilátott, hogy tanulmányozza a félvad macskaállományokat és hatásaikat. Éppen macskákat fogott be és rádiós nyakörvvel látta el őket, hogy nyomon követhetőek legyenek, s így figyelemmel kísérhesse az életüket, amikor Vic Rail istállójában kitört a járvány. Field doktori tanulmányainak egyik mentora, egy, az elsődleges gazdaságok minisztériumában dolgozó tudós megkérdezte tőle, nem volna-e kedve projektet váltani. A minisztériumnak szüksége volt valakire, aki utána tud járni az új betegség ökológiai vonatkozásainak.
– Így aztán félretettem a kivadult macskákat, és nekiláttam felkutatni a Hendra-vírus természetes rezervoárjait – mesélte Field, amikor jó néhány évvel a történtek után felkerestem a Brisbane közelében, az EGM égisze alatt működő Állattudományi Intézetben.
A kutatást a „nulladik pácienssel” – az első áldozatul esett lóval – kezdte, az élettörténetével és a lakókörnyezetével. Ez Drama Series volt, a vemhes kanca, aki a Cannon Hill-i karámban betegedett meg. Az egyedüli nyom, amelyen elindulhatott, az volt, hogy a vírus egy paramyxovirus volt, és hogy egy másik queenslandi kutató néhány évvel korábban rágcsálókban bukkant rá egy új paramyxovirusra. Field ezért elkezdett csapdázni a karámnál, s befogott minden kis és közepes méretű gerincest, amit csak tudott – rágcsálókat, oposszumokat, bandikutokat, hüllőket, kétéltűket, madarakat, még egy-egy kivadult macskát is –, és mindegyiktől vért vett, bár elsősorban a rágcsálókra gyanakodott. A vérmintákat elküldte az EGM laboratóriumába, hogy vizsgálják meg, vannak-e bennük a Hendra-vírus elleni antitestek (ellenanyagok).
Az antitest-szűrővizsgálat nem ugyanaz, mint az izolálás, mint ahogy a lábnyom sem azonos a cipővel. Az antitestek az egy élőlény immunrendszere által, egy biológiai betolakodó jelenlétére válaszul termelt molekulák. Egyedi alakjuk révén hozzákapcsolódnak az adott vírushoz, baktériumhoz vagy egyéb kórokozóhoz, és működésképtelenné teszik. A specifikusságuk miatt, és mert a betolakodó legyőzése után is a vérben maradnak, alkalmasak a múltbeli vagy meglévő fertőzések kimutatására. Efféle bizonyítékot remélt Hume Field is találni. De a Cannon Hill-i rágcsálókban nyoma sem volt a Hendra-vírus elleni antitesteknek – mint ahogy a többi megvizsgált állatban sem. Kénytelen volt eltöprengeni ennek a lehetséges okain. Vagy rossz helyen keresgélt, vagy a hely megfelelő volt ugyan, de a keresés módszere, illetve időzítése nem stimmelt. Könnyen lehet, hogy az időzítéssel van a baj, gondolta. Drama Series szeptemberben betegedett meg, azóta fél év telt el, és ő március–áprilisban keresgélt a nyomok után. Gyanította, hogy „valamiféle szezonalitás lehet a vírus jelenlétében vagy a hordozójáéban” a Cannon Hill-i karámnál, és hogy most, amikor ott dolgozott, éppen nem volt szezonja annak. A Rail istállója környékén talált kutyák, macskák és patkányok szűrése sem adott pozitív eredményt.
Az egyik lehetőség az volt, hogy a vírus jelenléte szezonális. Az is elképzelhető volt, hogy ennél kisebb léptékű ciklusokban jelenik meg. Éjjelente például nagyszámú denevér táplálkozott a Cannon Hillen lévő karámnál, hogy aztán nappal visszatérjenek a valahol máshol lévő alvóhelyeikre. Peter Reidnek egy Cannon Hill-i lakos arról mesélt, hogy a környéken a sötétség óráiban „olyan sűrűn lepik el az eget a repülőkutyák, mint a csillagok”. Reid emiatt javasolta is az AÁL-nek, hogy vizsgálják meg a denevéreket, de az ajánlását nyilván nem továbbították. Hume Field és a rezervoár után kutató munkatársai elakadtak, amíg a következő évben, 1995 októberében egy szerencsétlen esemény új nyomra nem vezette őket.
Egy Mark Preston nevű fiatal cukornádtermesztőnél, aki a Brisbane-től mintegy ezer kilométerre északra lévő Mackayben élt, görcsrohamok sorozata jelentkezett, és a felesége kórházba vitte. Preston tünetei azért voltak különösen aggasztóak, mert egy éven belül ez már a második egészségügyi krízis volt az életében. 1994 augusztusában rejtélyes betegség tört ki rajta – fejfájás, hányás, és nyakmerevség –, amit végül feltételesen ismeretlen okú agyhártyagyulladásként diagnosztizáltak, és amiből sikerült felépülnie. Vagy legalábbis úgy tűnt. Agyhártyagyulladásnak nevezik az agyat és a gerincvelőt borító hártyák bármiféle gyulladását, függetlenül attól, hogy baktérium, vírus vagy akár valamilyen gyógyszerre adott reakció okozza-e; az állapot néha ugyanolyan megmagyarázhatatlanul szűnik meg, ahogy megjelent. Preston ismét jó egészségben élt a farmján a feleségével, Margarettel, aki ott, a cukornádföldek és a tenyészmének között vezette állatorvosi praxisát.
Vajon Mark Preston görcsrohamai a meghatározatlan okú agyhártyagyulladásának a kiújulását jelezték? Miután kórházba került, súlyos agyvelőgyulladás alakult ki nála, amelynek oka továbbra is ismeretlen maradt. A gyógyszerek megfékezték a görcsrohamokat, de az orvosok az elektroenkefalográf rajzolta görbéken továbbra is megfigyelhették az agyi elektromos tevékenység rendellenes viharait. A későbbi orvosi jelentés szerint „mély öntudatlanságban maradt, makacs lázzal, és 25 nappal a kórházba való felvétele után meghalt”.
A végzetes betegsége alatt Prestontól vett vérszérum tesztje pozitív lett a Hendra-vírus antitestjeire. Ugyanezt az eredményt kapták az egy évvel korábbi betegsége idején vett szérummal is, amelyet annak idején félretettek, de most elővettek és megvizsgáltak. Az immunrendszere már akkor is ezzel a kórokozóval harcolt. A boncolás során az agyából és más szöveteiből vett mintákban szintén kimutatható volt a Hendra-vírus. A jelek szerint egyszer megtámadta a szervezetét, aztán visszahúzódott, egy évig lappangott, hogy aztán újra megbetegítse, és ezúttal már meg is ölje. Ez ijesztő volt, egy egészen újfajta módon.
Honnan kaphatta el? A történetét visszafelé haladva megfejteni igyekvő nyomozók megtudták, hogy 1994 augusztusában két ló is meghalt a Preston-farmon. Mark Preston segített a feleségének ápolni a hirtelen támadó betegség későbbi áldozatait, és kisebb mértékben ugyan, de segített elvégezni a boncolásukat is. A Margaret Preston által ettől a két lótól vett szövetmintákban szintén kimutatható volt a Hendra-vírus. Ám, noha ő maga is érintkezett az állatokkal és a férjével, Margaret Preston egészséges maradt, ahogy Peter Reid is egészséges maradt, miután néhány héttel később, Vic Rail istállójában érintkezésbe került a vírus által megbetegített lovakkal. A két állatorvos jó egészsége miatt kérdések merültek fel az új vírus fertőzőképességét illetően. És mivel Preston esete térben ennyire távol volt a járvány elsőként ismertté vált helyszínétől, a szakértők aggódni is kezdtek amiatt, milyen messzire terjedhetett el a vírus. Ha csak a Hendra és Mackay közötti távolságot vesszük a lehetséges elterjedési kör sugarának, és ezzel a sugárral köröket rajzolunk a betegség felbukkanásának két ismert helyszíne köré, a lefedett területen nagyjából tízmillió ember él, Ausztrália lakosságának közel a fele.
Mennyire volt komoly a veszély? Milyen széles körben terjedt el a vírus? A kérdést átfogó módon kezdte tanulmányozni kutatók egy csoportja Joseph McCormack fertőzőbetegség-szakértő vezetésével, aki egyébként a Vic Railt is ápoló brisbane-i kórházban dolgozott. Ötezer queenslandi ló vérszérumát vizsgálták meg – gyakorlatilag az összes lóét, amibe csak tűt tudtak szúrni –, továbbá 298 olyan emberét is, akik valamilyen mértékben érintkezésbe kerültek a hendrai esettel. Egyik lóban sem találtak a Hendra-vírus elleni antitesteket, és egyik emberben sem. Valószínűleg nem alaptalan a feltevés, hogy e negatív eredmények megkönnyebbült sóhajokat váltottak ki az egészségügyi hatóságokból, viszont még zavartabbá tették a tudósok arckifejezését. „Úgy tűnik – állapította meg McCormack csoportja –, hogy a fertőzés lóról emberre történő átadásához nagyon közeli érintkezés szükséges.” De valójában csak a sötétben tapogatóztak. A „nagyon közeli érintkezés szükséges” kijelentés nem magyarázta meg, miért élte túl Margaret Preston a férjét. A valóság ugyanis ez volt: nagyon közeli érintkezés plusz balszerencse plusz még egy vagy két tényező kellett ahhoz, hogy valaki megfertőződjön, és senki sem tudta, mik ezek az egyéb tényezők.
Mark Preston esete azonban értékes nyomokat adott Hume Fieldnek: egy második pontot a térképen, egy második pontot az időben. Hendra-vírus Mackayben 1994 augusztusában; Hendra-vírus a Cannon Hill-i karámban és Vic Rail istállójában 1994 szeptemberében. Field ezért ellátogatott Mackaybe, és ott is elvégezte a vizsgálatait: a csapdáival állatokat fogott be, vért vett tőlük, és elküldte, hogy teszteljék a vírus elleni antitestekre. Megint nem talált semmit. Vérmintákat gyűjtött különféle sebesült vagy más okból nehezen mozgó vadállatoktól is, amelyeket fogságban ápoltak, amíg vissza nem lehetett engedni őket a szabadba (ha ez egyáltalán lehetséges volt). Ausztráliában az efféle ápolást végzőket – valójában jólelkű amatőrök laza hálózatáról van szó – vadállatgondozóknak vagy csak állatgondozóknak nevezik. Általában egy-egy állatcsoportra specializálódnak. Vannak kenguru-, madár-, oposszum- és denevérgondozók is. Állatorvosként töltött évei során Field sokat hallott róluk, diákként pedig, amikor egy állatmenhelyen dolgozott, gyakorlatilag egy volt közülük. Most az ő gondozásukban lévő állatoktól vett mintákat.
De a mindenségit neki, még mindig nem bukkant a Hendra-vírus nyomára.

3

1996 januárjában, amikor teljesen elakadt a természetes rezervoár utáni kutatással, Field részt vett egy, a főnöke által az EGM hivatalnokai és kutatói részére rendezett megbeszélésen. Mit csináltak rosszul? Hogyan tudnák célzottabbá tenni az erőfeszítéseiket? Hol fog a Hendra-vírus a legközelebb lecsapni? A queenslandi lóversenyipart sok millió dolláros veszteség fenyegette, és emberéletek forogtak kockán. A dolog nem csupán egészségügyi rejtély volt, hanem sürgető közigazgatási és PR-probléma is. A találkozón megvizsgáltak egy hasznosnak tűnő vizsgálódási irányt: a biogeográfiát. Nyilvánvalónak tűnt, hogy a rezervoár fajnak vagy fajoknak, legyenek bármilyen állat vagy állatok, jelen kellett lennie Mackayben és Cannon Hillen is, ha máskor nem is, az évnek legalább egy részében biztosan, amely az augusztust és a szeptembert is magában foglalja. Ez olyan állatokra utalt, amelyek vagy széles körben elterjedtek Queenslandben, vagy nagy területeket járnak be az államban. A résztvevők (részben a genetikai bizonyítékok alapján, amelyek azt jelezték, hogy nincsenek egymástól eltérő, helyi vírustörzsek, tehát magának a vírusnak kellett mozognia) a két lehetőség közül inkább a második felé hajlottak: arra, hogy a rezervoár faj kifejezetten sokat mozog, és több száz kilométert is képes megtenni a queenslandi partok mentén. Ezzel a gyanú a madarakra terelődött… és a denevérekre.
Field és a munkatársai feltételesen elvetették a madárhipotézist, méghozzá két ok miatt. Először is, nem tudtak egyetlen olyan paramyxovirusról sem, amelynek gazdaváltása madarakról az emberre történik. Másodszor, mivel a vírus embereket és lovakat betegített meg, egyszerűen valószínűbbnek tűnt, hogy a köztes gazda is emlős. Ha az egyik fajba tartozó gazdaállat hasonlít a másik fajba tartozóhoz, az jelentősen megnöveli annak a valószínűségét, hogy a kórokozó képes az egyikről a másikra ugrani. A denevérek pedig, természetesen, emlősök. És a denevérek könnyedén mozognak. Ráadásul a denevérekről köztudott, hogy legalább egy félelmetes vírust terjesztenek: a veszettség kórokozóját, bár Ausztráliát akkoriban veszettségmentesnek tartották. (Nem sokkal később számos további ember-vírus-denevér kapcsolatot fedeztek fel, egy részüket Ausztráliában, de ekkoriban, 1996-ban a kapcsolat még nem tűnt ennyire nyilvánvalónak.) Field új megbízással távozott a találkozóról: vizsgálja meg a denevéreket.
Könnyű azt mondani! A denevéreket röptükben elkapni vagy akár csak a pihenőhelyükön befogni korántsem olyan egyszerű dolog, mint csapdába ejteni néhány kuszkuszt vagy rágcsálót a réten. A Queenslandben őshonos legfeltűnőbb és legnagyobb távolságokat bejáró denevérfélék az úgynevezett repülőkutyák, a Pteropus nemzetség négy faja, amelyek mind fenséges, gyümölcsevő óriások, egy métert is elérő szárnyfesztávolsággal. A repülőkutyák általában mangroveerdőkben, eukaliptuszmocsarakban vagy magasan fenn, az esőerdei fák ágai között töltik a nappalt. Emiatt különleges befogási eszközökre és módszerekre volt szükség. Mivel nem tudott azonnal felszerelkezni, Field először az állatgondozók hálózatához fordult. Ezeknek az embereknek már voltak fogságban tartott denevérjeik. Egy rockhamptoni – a tengerparton Brisbane és Mackay között található – létesítményben az ott ápolt állatok között akadt néhány fekete repülőkutya (Pteropus alecto) is. És tessék: az egyik fekete repülőkutyától vett vérben kimutatták a Hendra-vírus elleni antitesteket.
Egyetlen ilyen eset azonban nem lehetett elegendő egy, a munkájára olyan igényes tudós számára, mint Field. Ugyan a felfedezés valóban bizonyította, hogy a fekete repülőkutyák fertőzöttek lehetnek a Hendra-vírussal, de arra nem jelentett bizonyítékot, hogy a faj természetes rezervoár faj lenne – pláne nem, hogy a természetes rezervoár lenne –, amely átadhatta a fertőzést a lovaknak. Munkatársaival együtt ezért tovább folytatta a keresést, és néhány hét alatt a másik három faj – a pápaszemes repülőkutya, a szürkefejű repülőkutya és a kis vörös repülőkutya – egyedeiből is kimutatták a vírust. Az EGM csapata néhány régebbi, repülőkutyáktól vett mintát is leellenőrzött, amelyeket több mint tíz éve őriztek. Ezekben is rábukkantak a Hendra-vírus árulkodó molekuláris nyomaira. Ez egyértelművé tette, hogy a denevérállományban már jóval az előtt is jelen volt a Hendra-vírus, hogy megfertőzte volna Vic Rail lovait. 1996 szeptemberében aztán, két évvel a Rail-féle esetek után, egy ikrekkel vemhes szürkefejű repülőkutya fennakadt egy drótkerítésen.
Az állat sajnos elvetélt, és kénytelenek voltak elaltatni. Nem csupán az antitesttesztje bizonyult pozitívnak, hanem azt is lehetővé tette – első ízben –, hogy Hendra-vírust izoláljanak egy denevérből. A magzatvizében élő vírusokat találtak, amelyek megkülönböztethetetlenek voltak a lovakból és emberekből izolált Hendra-vírusoktól. Ez még a tudományban kötelező óvatosság mellett is elég volt ahhoz, hogy a repülőkutyákat jelöljék meg a Hendra-vírus „valószínű” természetes rezervoárjaként.
Field és kollégái minél több vizsgálatot végeztek el, annál több, a vírusra vonatkozó bizonyítékot találtak. A korai denevérteszteket követően a repülőkutyák mintegy 15%-a bizonyult pozitívnak a Hendra-antitesttesztekben. Ezt az értéket – vagyis hogy a tesztelt egyedek mekkora hányadánál mutathatóak ki meglévő vagy korábbi fertőzésre utaló jelek – szeroprevalenciának nevezik. A szám egy véges számú mintavételen alapuló becslés arra vonatkozóan, mekkora lehet a fertőzött egyedek aránya a teljes populációban. Ahogy a csapat folytatta a tesztelést, a szeroprevalencia értéke egyre nőtt. Két év és 1043 repülőkutya letesztelése után Field és társai már 47%-os szeroprevalenciáról számoltak be. Egyszerűbben fogalmazva a Kelet-Ausztráliában röpködő nagy denevérek csaknem a fele vagy e pillanatban is, vagy valamikor korábban hordozta a Hendra-vírust. Szinte úgy tűnt, hogy még az égből is Hendra-vírusnak kellene potyognia.
A tudósok olyan szaklapokban tették közzé eredményeiket, mint a Journal of General Virology és a Lancet, de a hír valahogy az újságokba is eljutott. Az egyik főcím így szólt: Rettegés a denevérvírustól, veszélyben a lóversenyzés. A bűnügyi helyszíneket idéző szalagos elkerítés és a Rail istállójánál feldarabolt lovak ellenállhatatlan kiindulópontot jelentettek a tévéstáboknak, és az érdeklődésük egyre nőtt. Az újságírói beszámolók egy része pontos és józan volt, de korántsem mindegyik, és egyik sem igyekezett megnyugtatni az olvasókat. Egyre többen kezdtek aggódni. Az pedig, hogy a repülőkutyákat azonosították köztes gazdaként, és hogy a szeroprevalencia annyira magasnak bizonyult az állományaikban, igencsak megártott a közvélemény által amúgy sem különösebben kedvelt állatcsoportról alkotott képnek. A denevérek soha nem igazán népszerű állatok, de Ausztráliában a népszerűségük ezzel tovább csökkent.
Egy kiváló versenylótréner az egyik hendrai lóversenypályán osztotta meg velem a témával kapcsolatos véleményét. Verőfényes vasárnap volt, és éppen szünetet tartottak két futam között. Hendra-vírus! Szinte felrobbant a név hallatán. Nem lenne szabad megengedniük! Az „ők” pontosabban meg nem határozott kormányhatóságokra vonatkozott. Meg kellene szabadulniuk azoktól a bőregerektől! Azok a denevérek az okai a betegségnek! Fejjel lefelé függenek, és önmagukra szarnak! (Igaz lehet ez? – töprengtem el egy pillanatra. Biológiailag eléggé valószínűtlennek tűnt.) És rászarnak az emberekre is! Legyen inkább fordítva, szarjanak az emberek őrájuk! Mire jók egyáltalán? Szabaduljanak meg tőlük! És hogy miért nem teszik meg? Azért, mert azok az érzelgős zöldek hallani sem akarnak róla! Valahogy így dühöngött. A Members Barban ültünk, a lóversenyzéssel foglalkozó szakemberek szentélyében, ahová csak azért engedtek be, mert Peter Reiddel érkeztem. A kormánynak védenie kellene az embereket! Védenie kellene az állatorvosokat, mint Peter barátunkat! Csak fröcsögött és fröcsögött. Ez a tréner egyébként – az ausztrál lóversenyzés egyik legendás alakja – alacsony, harcias, a nyolcvanas éveiben járó férfi volt, aki hullámos, ősz haját hátrafésülve hordta. Vendég voltam a klubjában, ezért muszáj volt tiszteletet adnom neki – vagy legalább békén hagyni őt. (Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mindezt nem sokkal egy újabb emberi haláleset után mondta – dr. Ben Cunneen queenslandi állatorvos Hendra-vírusfertőzésben hunyt el, amit az általa kezelt lovaktól kapott el. A lovakkal foglalkozókat fenyegető halálos veszély és az egész ausztrál lóversenyzést fenyegető gazdasági veszély is kétségtelenül jelentős volt.) Amikor megemlítettem, hogy szeretném idézni a szavait, visszafogottabban folytatta, de mondandójának lényege nem változott.
Minden bizonnyal az „érzelgős zöldek” közé sorolta volna a denevérgondozókat is. Ám még ezeknek az aranyszívű aktivistáknak egy részét is aggodalom töltötte el, ahogy egyre gyűltek a bizonyítékok. Két dologtól féltek, amelyek kínos ellentétben álltak egymással: attól, hogy a vírus miatt a denevérek az eddiginél is népszerűtlenebbek lesznek, és egyre többen követelik majd (ahogyan a tréner is tette) a kiirtásukat, és attól, hogy jó szándékú tevékenységük során ők maguk is megfertőződhetnek. Ez a második újfajta aggodalom volt. Egyesek bizonyára át is gondolták az elkötelezettségüket. Elvégre a denevéreket szerették, nem a vírusokat. És egyáltalán, része-e a vadvilágnak egy vírus? A legtöbb ember szemében nyilvánvalóan nem. Több ilyen állatgondozó is kérte, teszteljék le, vannak-e a vérében antitestek, és ez végül egy jóval szélesebb körű vizsgálathoz vezetett, amelyet igen rövid idő alatt szervezett meg és vezényelt le a Queenslandi Egyetem egy fiatal epidemiológusa, Linda Selvey.
Selvey kapcsolatba lépett a délkelet-ausztráliai vadállatgondozói hálózattal, és végül 128 olyan denevérgondozót talált, akik hajlandóak voltak teszteltetni magukat – néhányan kifejezetten örültek a lehetőségnek. A kutatónő és a terepen dolgozó csapata vért vettek a jelentkezőktől, és megkérték őket, hogy töltsenek ki egy kérdőívet. A válaszokból az derült ki, hogy sokan közülük hosszú időn át érintkeztek igen szorosan repülőkutyákkal – etették őket, hozzájuk nyúltak, s az állatok eközben nemritkán megkarmolták vagy megharapták őket. Az egyik állatgondozó kezén kifejezetten mély sebet ejtett egy Hendra-pozitív denevér harapása. Selvey felmérésének legmeglepőbb megállapítása az volt, hogy a 128 állatgondozó mekkora hányada bizonyult pozitívnak az antitestekre: nulla. A hónapokon vagy éveken át tartó ápolás, a karmolások és harapások, a nyál és a vér ellenére egyetlen személynél sem találtak immunológiai bizonyítékot arra, hogy megfertőződtek volna a Hendra-vírussal.
Selvey 1996 októberében tette közzé a jelentését – ekkor még egyetemi tanulmányai végén járt. Később ő lett a Queenslandi Közegészségügyi Hivatal fertőző betegségekkel foglalkozó részlegének a vezetője. Még később egy kávé mellett üldögéltünk egy zajos, brisbane-i kávézóban, és megkérdeztem tőle:
– Kik ezek a denevérgondozók?
– Nem is tudom, hogyan jellemezzem őket – felelte Selvey. – Azt hiszem, olyan emberek, akik szenvedélyesen szeretik az állatokat.
– Férfiak és nők egyaránt?
– Túlnyomórészt nők – mondta, és óvatosan hangot adott a feltevésének, miszerint a gyerektelen nőknek több az idejük az efféle pótszülősködésre, és jobban is vágynak rá.
A gondozást általában a saját otthonukban végzik, ahol a denevérek egy jókora, kényelmes ketrecben pihenhetnek, ha éppen nem foglalkoznak velük. Számomra érthetetlennek tűnt, hogy az ennyire bensőséges ember-denevér kapcsolatok és a denevérek szeroprevalenciájának az együttese ellenére Selvey tanulmánya egyetlenegy pozitív esetet sem mutatott ki. Egyetlen antitestpozitív személyt sem találtak a 128 állatgondozó között. Ez mit mondott önnek a vírus természetéről?, kérdeztem.
– Azt, hogy szüksége volt valamire, ami megsokszorozza – válaszolta, a lovakra utalva.
5

4

Beszéljünk most egy pillanatig a száj- és körömfájásról! Mindenki hallott már róla. Mindenki látta Paul Newman 1963-as filmjét, a Hudot. A legtöbben azonban nem tudják, hogy a száj- és körömfájás is zoonózis, még ha csak kismértékben is. A száj- és körömfájást okozó Aphthovirus a picornavírusok közé tartozik, ugyanabba a csoportba, ahová a járványos gyermekbénulás vírusa és egyes, a meghűlést okozókhoz hasonló vírusok is. De az Aphthovirus-fertőzés csak ritka balszerencse az embernél, és többnyire olyankor sem vezet a kézen, a lábfejen és a száj nyálkahártyáján megjelenő kiütéseknél nagyobb problémához. Jóval gyakrabban okoz viszont sokkal súlyosabb fertőzést az olyan, a párosujjú patások közé tartozó háziállatoknál, mint a szarvasmarha, a juh és a kecske (és a velük rokon vadállatoknál, például a szarvasoknál és az antilopoknál). A betegség fő tünetei a láz, a sántaság és az apró hólyagok kialakulása a szájban, az arcorron és a lábakon. A tejelő nőstényeknél olykor a csecsbimbók is felhólyagosodnak, majd a hólyagok felfakadása után fekélyek alakulnak ki. Ez rossz az anyának és rossz a borjúnak. A száj- és körömfájás letalitása (azaz halálozási aránya) viszonylag alacsony, morbiditása (azaz megbetegedési aránya) viszont többnyire magas, ami azt jelenti, hogy a betegség igen ragályos. Az állatállomány nem hajlandó táplálkozni, és ez a termelékenység csökkenését okozza, ami az alacsony haszonkulccsal működő nagyüzemi állattartó telepeken katasztrofálisnak számít. Az ilyen veszteségek, valamint a betegség rendkívüli ragályossága miatt kereskedelmi szempontból gyakran végzetes betegségnek tekintik: a fertőzött csordákat leölik, hogy megakadályozzák a vírus továbbterjedését. Senki sem akar olyan állatokat venni, amelyek fertőzöttek lehetnek, így az export nullára csökken. A tehenek, juhok és disznók értéktelenné válnak, sőt az értéktelennél is rosszabbá: költséges teherré. „Gazdasági értelemben ez a világ legfontosabb állatbetegsége”, állítja egy szakértő, aki szerint „egy, az Amerikai Egyesült Államokban kitörő száj- és körömfájásjárvány akár 27 milliárd dolláros kárt is okozhat az elmaradt forgalom által.” A vírus közvetlen érintkezéssel terjed, valamint tejjel és ürülékkel, sőt még a levegőben, aeroszol formájában is átadódhat. Már egy párás szellő is átviheti egyik telepről a másikra.
A száj- és körömfájás hatása állatfajonként eltérő. A juhok általában tünetmentesen hordozzák a fertőzést. A szarvasmarhák láthatóan szenvednek tőle, és közvetlen érintkezéssel (például az orruk összedörgölésével) vagy vertikálisan (a tehéntől a borjúnak), a szoptatással is átadhatják egymásnak. A disznók különlegesek: sokkal hosszabb ideig és sokkal több vírust ürítenek, mint más háziállatok, és bőségesen terjesztik azt a leheletükkel is. Kitüsszögik, kiröfögik, kizihálják, kiböfögik és kiköhögik a levegőbe. Egy kísérletben megállapították, hogy a disznók leheletében harmincszor annyi Aphthovirus van, mint a fertőzött szarvasmarhákéban és juhokéban, és hogy a levegőbe került vírus több kilométer távolságra is eljuthat. Ezért tekintik a disznókat e vírus sokszorosító gazdáinak.
A sokszorosító gazda olyan élőlény, amelyben egy vírus vagy más kórokozó rendkívüli mértékben szaporodik, és amelyből igen nagy mennyiségben kerül a környezetébe. E szerepért a gazdaszervezet valamely élettani jellemzője, az immunrendszere, az adott kórokozóval való érintkezésének a története vagy a jó ég tudja, milyen egyéb tényező felelős. A sokszorosító gazda közvetítői szerepet tölt be a rezervoár gazda és egy balszerencsés másik állat, valami másféle áldozat között, amelynél nagyobb dózisú vagy szorosabb érintkezés szükséges a fertőzés kialakulásához. Ez talán könnyebben megérthető, ha küszöbértékekben gondolkozunk. A sokszorosító gazdának viszonylag alacsony a megbetegedési küszöbértéke, viszont rengeteg vírust bocsát ki, elég sokat ahhoz, hogy az átlépje egy másik állat magasabb megbetegedési küszöbértékét.
Nem minden zoonotikus kórokozónak van szüksége sokszorosító köztes gazdára az ember sikeres megfertőzéséhez, de egyeseknek nyilvánvalóan igen. Melyek ezek és hogyan zajlik a folyamat? A járványügyi szakemberek sok egyéb mellett ezekkel a kérdésekkel is foglalkoznak. Addig is, az elképzelés megmarad feltételes eszköznek. Linda Selvey nem említette a száj- és körömfájás hasonlatot, amikor a „megsokszorozza” szót használta, de tudtam, mire gondolt.
Ugyanakkor… miért éppen a lovak? Miért nem a kenguruk, vombatok, koalák vagy potorók? Ha a ló tölti be a sokszorosító gazda szerepét, akkor nem árt figyelmet fordítani egy nyilvánvaló tényre: a lovak nem őshonosak Ausztráliában. Idegen állatok, akiket az európai telepesek hoztak magukkal, alig több mint két évszázaddal ezelőtt. A Hendra a genomjába vésett és a molekuláris biológusok által elolvasott bizonyítékok alapján valószínűleg ősi vírus. Fejlődése valamikor régen vált külön morbillivirus-rokonaiétól, és könnyen lehet, hogy nagyon hosszú ideig tanyázott feltűnés nélkül Ausztráliában. A denevérek is a földrész ősi állatvilágához tartoznak; a Queenslandben talált fosszíliák tanúsága szerint a térségben legalább 55 millió éve élnek kisebb denevérek, és itt fejlődhettek ki a repülőkutyák is a miocén elején, úgy 20 millió évvel ezelőtt. Az emberi jelenlét sokkal újabb keletű, mindössze néhány tízezer éves. Hogy pontosabbak legyünk, azóta él ember Ausztráliában, hogy a kontinens őslakóinak vállalkozó szellemű elődei eljutottak ide: Délkelet-Ázsiából indultak egyszerű facsónakokkal, s a Dél-kínai-tenger szigetei és a Kis-Szunda-szigetek között lépésről lépésre haladva érték el a földrész északnyugati partjait. Ez legalább negyvenezer éve történt, de az is lehet, hogy ennél jóval régebben. A bonyolult kölcsönhatás négy fő résztvevője közül tehát három – a repülőkutyák, a Hendra-vírus és az ember – valószínűleg már a pleisztocén kor óta éltek együtt Ausztráliában. A lovak viszont csak 1788 januárjában érkeztek meg.
Megjelenésük csupán kis léptékű változás volt ahhoz képest, ami a későbbiekben történt. Azok a legkorábbi lovak az Arthur Phillip kapitány által irányított Első Flotta hajóival érkeztek, amelyek célja egy fegyenctelep létrehozása volt Új-Dél-Walesben. Miután öt hónapig hajóztak az Atlanti-óceánon, Phillip kikötött egy holland településen a Jóreménység-fok közelében, ahol ellátmányt és háziállatokat vett a fedélzetre, majd Afrikát elhagyva folytatta útját kelet felé. Megkerülte a Van Diemen-földet (a mai Tasmániát), és onnan észak felé haladt Ausztrália keleti partjai mentén. James Cook kapitány és legénysége már járt erre, és „felfedezte” a helyet, de Phillip csapata volt az első, amely európai telepeseket hozott. A mai Sydney közelében, az ottani nagyszerű természetes kikötőben a fegyencszállító hajók 736 elítéltet, 74 disznót, 29 juhot, 19 kecskét, 5 nyulat és 9 lovat tettek partra. A lovak között volt két csődör, négy kanca és három csikó. Nyoma sincs annak – sem a feljegyzésekben, sem a fosszíliák között –, hogy addig a napig az Equus nem bármely tagja Ausztrália földjére tette volna a lábát. Nem szólt a szájhagyomány (legalábbis a világ által eddig megismert része) arról sem, hogy a Hendra-vírus járványokat okozott volna az ausztrál őslakosok körében.
1788. január 27-től kezdődően azonban a szükséges elemek – a vírus, a rezervoár gazda, az erősítő köztes gazda és a megbetegíthető emberek –szinte bizonyosan egy helyen voltak már. Itt viszont újabb rejtéllyel találjuk szembe magunkat: Arthur Phillip kapitány lovai és Vic Rail lovai között 206 év telt el. Miért várt a vírus ilyen sokáig arra, hogy felbukkanjon? Vagy lehetséges, hogy korábban is felbukkant már, akár gyakran is, csak soha nem ismerték fel annak, ami? Vajon az elmúlt bő kétszáz évben hány Hendra-vírusos esetet diagnosztizáltak tévesen kígyómarásként?
A tudósok válasza ezekre a kérdésekre: Nem tudjuk, de dolgozunk rajta.
6
A Hendra-vírus 1994-es feltűnése csak egyetlen taktus volt a rossz hírek dobpergésében. A dobpergés az elmúlt ötven évben egyre hangosabbá, egyre makacsabbá és egyre gyorsabbá vált. De mikor és hol vette kezdetét a felbukkanó zoonotikus betegségek modern korszaka?
Egyetlen pontot kiemelni kissé mesterkélt dolog, de alkalmas jelöltnek tűnik rá a Machupo-láz megjelenése a bolíviai falvakban 1959 és 1963 között. A Machupót eleinte persze még nem Machupónak nevezték, sőt azt sem tudták róla, hogy vírus. Machupo egy kis folyó neve, amely Északkelet-Bolívia síkságain kanyarog. Az első feljegyzett esetben a betegség szinte észrevétlenül jött és múlt el, amikor egy gazdát súlyos, de nem halálos kimenetelű betegség döntött ágynak. Ez 1959-ben, az esős évszakban történt. A térségben a következő három évben további hasonló vagy súlyosabb megbetegedések történtek. A tünetek láz és hidegrázás, émelygés és hányás, izomfájdalom, orr- és ínyvérzés voltak. A környéken az El Tifu Negro (fekete tífusz, a hányás és a széklet színe után) néven kezdték emlegetni. 1961 végéig 245 embert támadt meg, és a megbetegedések 4%-a halállal végződött. Ezután is tovább gyilkolt, amíg a vírus izolálásával, a rezervoár faj azonosításával és a terjedés dinamikájának a feltérképezésével megfelelő óvintézkedéseket nem vezettek be. Az egerek csapdázása óriási segítség volt. A tudományos munka zömét rendkívül nehéz körülmények között, a terepen végezte egy sebtében összeállított amerikai–bolíviai csapat, amelynek tagjai között volt egy komoly, fiatal tudós, a véleményét mindig nyíltan felvállaló Karl Johnson, akit teljesen elvarázsolt a vírusok veszedelmes szépsége, s aki maga is elkapta a betegséget, és kis híján bele is halt. Ez még az előtt történt, hogy az atlantai központú amerikai Járványügyi és Betegségmegelőzési Központ (CDC) megfelelően felszerelt kutatócsoportokat küldött a helyszínre; Johnson és kollégái menet közben dolgozták ki a módszereiket és készítették el az eszközeiket. A lázas betegségét egy panamai kórházban végigküszködő Karl Johnson később jelentős szerepet játszott a felbukkanó kórokozók nagy sagájában.
Ha összeállítanánk egy rövid listát ennek a sagának a legérdekesebb és legaggasztóbb részleteiről, az a Machupo-láz mellett tartalmazná a marburgi vérzéses lázat (1967), a Lassa-lázat (1969), az ebolát (1976, Karl Johnson itt is fontos szerepet játszott), a HIV-1-et (a létezését már 1981-ben kikövetkeztették, de csak 1983-ban sikerült izolálni), a HIV-2-t (1986), a Sin Nombrét (1993), a Hendra-vírus okozta lázat (1994), a madárinfluenzát (1997), a Nipah-vírus okozta agyvelőgyulladást (1998), a nyugat-nílusi lázat (1999), a SARS-ot (2003) és a 2009-es, nagy félelmet keltő, de végül elég jelentéktelennek bizonyult sertésinfluenzát. Ez a drámasorozat még Vic Rail szerencsétlen kancájánál is elszomorítóbb és vírusokkal telibb.
Tekinthetnénk erre a listára úgy, mint szörnyű, de össze nem függő események sorozatára – olyan, különálló dolgokra, amelyek ilyen vagy olyan felfoghatatlan okból sújtották az emberiséget. Ezen felfogás szerint a bolíviai vérzéses láz, a HIV-ek és a SARS mind vis maiornak, képletes vagy tényleges istencsapásának tűnnek, egy lapon emlegethetőnek a földrengésekkel, vulkánkitörésekkel és meteoritbecsapódásokkal, tehát csupa olyan dolognak, amelyek fájdalmasak, amelyek hatásai enyhíthetőek, de amelyek elkerülhetetlenek. Ez a felfogásuk egy passzív, már-már sztoikus módja. És helytelen is.
Ne legyenek ugyanis kétségeink: ezek az egymást követő járványok összefüggenek! És nem egyszerűen megtörténnek velünk, hanem olyan dolgok óhatatlan következményei, amelyeket mi magunk teszünk meg. Ezek a vírusok a bolygón zajló két válság együttes következményei. Az első válság ökológiai jellegű, a második egészségügyi. A kettő találkozásakor közös következményeik különös és szörnyű, új betegségek formájában jelentkeznek; felbukkanásukkor eredetük ismeretlen, s szörnyű aggodalmakat és gyötrő balsejtelmeket ébresztenek az őket tanulmányozó tudósokban. Hogyan ugranak át az ilyen betegségek állatokról az emberekre, és miért tűnik úgy, hogy az utóbbi években egyre gyakrabban tesznek így? A helyzetet a legnyersebben megfogalmazva: az ember okozta ökológiai nyomás és zavaró hatások miatt az állati kórokozók egyre gyakrabban kerülnek érintkezésbe az emberi populációkkal, az emberi technológia és viselkedés pedig egyre szélesebb körűvé és gyorsabbá teszi a szétterjedésüket. A helyzetnek három eleme van.
Egy: az ember tevékenységei a természetes ökológiai rendszerek katasztrofális mértékű szétesését (ez egy gondosan megválasztott szó) idézik elő. Valamennyien tisztában vagyunk a probléma körvonalaival. A fakitermeléssel, az útépítéssel, az erdőirtásos növénytermesztéssel és állattartással, a vadászattal és a vadon élő állatok fogyasztásával (ha az afrikaiak teszik, akkor gyakran „bozóthúsnak” nevezzük: a szó negatív felhangokkal bír; Amerikában és máshol egyszerűen „vadhús” a neve), a bányászattal, a városok építésével, az elővárosok terjeszkedésével, a vegyi környezetszennyezéssel, a műtrágyák tengerekbe mosódásával, a tengeri halállományok fenntarthatatlan léptékű halászatával, a klímaváltozással, a fenti módszerek bármelyikével előállított javak nemzetközi kereskedelmével és a természetes környezet egyéb „civilizált” bolygatásaival – tehát mindezekkel a módszerekkel szétszaggatjuk az ökológiai rendszereket. Ebben eddig nincs semmi új. Az ember kezdetleges eszközökkel nagyon hosszú ideje gyakorolta ezen tevékenységek legtöbbjét. Most azonban, amikor már 7,9 milliárd ember él, és sokuk korszerű technológiai eszközökkel van felfegyverezve, tetteik együttes hatása kritikussá válik. Nem a trópusi erdők az egyedüli, veszélybe került ökológiai rendszerek, bár ezek közülük a leggazdagabbak és a legösszetettebb felépítésűek. Az ilyen ökológiai rendszerekben élőlények milliói vannak – a legtöbbjük még ismeretlen a tudomány számára, és nincs fajba besorolva, illetve éppen csak hogy azonosították őket, de még nagyon keveset tudnak róluk.
Kettő: Az ismeretlen organizmusok milliói között ott vannak a vírusok, baktériumok, gombák, protiszták és egyéb élőlények is, amelyek jelentős hányada élősködő. A virológusok ma már gyakran beszélnek a „viroszféráról”, az élőlények egy óriási birodalmáról, amely mellett valószínűleg bármelyik másik csoport eltörpül. Rengeteg vírus él például Közép-Afrika erdőségeiben, ahol mindegyikük egy bizonyos féle baktériumon, állaton, gombán, protisztán vagy növényen élősködik, s mind olyan ökológiai kapcsolatrendszerbe ágyazva léteznek, amely keretet szab a mennyiségüknek és a földrajzi elterjedésüknek. Az ebola, a marburgi vérzéses láz, a majomhimlő, a Lassa-láz kórokozói, illetve a humán immundeficiencia-vírus előfutárai csupán egy parányi töredékét alkotják az itteni számtalan, még felfedezésre váró vírusnak, amelyek gyakran még szintén felfedezetlen gazdaszervezetekben bújnak meg. A vírusok kizárólag más élő szervezetek sejtjeiben képesek megsokszorozni önmagukat. Jellemzően egyetlenféle növény vagy állat szervezetében fordulnak csak elő, amellyel bensőséges, ősi és gyakran (de nem mindig) kommenzalista kapcsolatot tartanak fenn. Ez azt jelenti, hogy a kapcsolat kölcsönösen függő, ugyanakkor kölcsönösen előnyös jellegű. Nem élnek meg egyedül. Nem okoznak zűrzavart. Olykor-olykor talán megölnek néhány majmot vagy madarat, de azok tetemeit gyorsan elnyeli az erdő. Nekünk, embereknek igen ritkán van csak alkalmunk észrevenni ezt.
Három: Most azonban úgy tűnik, hogy a természetes ökológiai rendszerek megbolygatása egyre nagyobb mértékben szabadítja rá a világra az efféle mikrobákat. Amikor a fákat kidöntik és az őshonos állatokat lemészárolják, az őshonos kórokozók úgy szállnak szét, mint a por egy lerombolt raktárból. Az így megzavart, kilakoltatott és természetes gazdaszervezetétől megfosztott élősködő mikrobának két lehetősége van: vagy talál egy új gazdát, egy újfajta gazdaszervezetet… vagy kihal. Nem arról van szó, hogy kifejezetten „ránk pályáznak”, csupán arról, hogy olyan tolakodóan és bőségesen állunk rendelkezésre. „Ha egy éhes vírus szemével nézünk a világra – jegyezte meg William H. McNeill történész –, vagy egy éhes baktériuméval, akkor a több milliárd emberi testtel fenséges lakomát kínálunk, hiszen még a közelmúltban is csak feleennyien voltunk. Alig 25-27 év alatt megduplázódott a számunk, ezzel pompás célpontot jelentünk bármely olyan élőlény számára, amely képes úgy alkalmazkodni, hogy elárassza a szervezetünket.” A vírusok, és köztük is egy bizonyos csoport tagjai – azok, amelyek genomját DNS helyett RNS alkotja, ezért hajlamosabbak a mutálódásra –, igen jól és gyorsan tudnak alkalmazkodni.
Mindezek a tényezők nem csupán újfajta fertőzéseket és drámai, bár lokalizált fertőzéssorozatokat okoznak, hanem új járványokat és világjárványokat is, amelyek közül a legszörnyűbb, legkatasztrofálisabb és leghírhedtebb az, amelyet a tudósok által a HIV-1 M csoportnak nevezett vírus okoz. Ez az a HIV-csoport (az ismert tizenkettőből), amely az AIDS-világjárvány eseteinek túlnyomó többségéért felel. A betegség három évtizeddel ezelőtti azonosítása óta már 30 millió embert ölt meg, és e sorok írásakor további 34 millió a fertőzöttek száma. Igen széles körű hatásai ellenére a legtöbben mit sem sejtenek a körülmények végzetes összjátékáról, amely a HIV-1 M csoport ártalmatlannak tűnő csimpánzfertőzésként lappangó elődjét az afrikai erdők egy eldugott régiójából az emberi történelembe repítette. A legtöbben nem tudják, hogy az AIDS valódi, teljes története nem 1981-ben vette kezdetét az amerikai homoszexuálisok között és nem is néhány afrikai nagyvárosban az 1960-as években, hanem fél évszázaddal korábban egy délkelet-kameruni őserdei folyó, a Sangha forrásvidékén. Még kevesebben hallottak azon meglepő felfedezésekről, amelyek az elmúlt néhány évben további részletekkel gazdagították és részben át is formálták a történetet. E felfedezésekről később még bővebben is lesz szó (A csimpánz és a folyó). Egyelőre csak annyit jegyzek meg, hogy még ha a gazdaváltás miatti zoonotikus fertőzés témája semmi mást nem érintene, mint az AIDS-et, akkor is nyilvánvalóan komoly figyelmet érdemelne. De amint azt már említettük, a téma sokkal tágabb ennél, hiszen beletartoznak a múlt (pestis, influenza), a jelen (malária, influenza) és a jövő egyéb világjárványai és katasztrofális betegségei is.
A jövőbeli betegségek, talán mondani sem kell, igen komoly aggodalomra adnak okot a közegészségügyi szakemberek és a kutatók körében. Nincs okunk azt feltételezni, hogy az AIDS megmarad korunk egyetlen olyan globális katasztrófájának, amelyet egy más állattól elkapott furcsa mikroba okoz. Egyes, a témát igazán jól ismerő és pesszimista szakértők egyenesen elkerülhetetlen dologként beszélnek a Következő Nagy Járványról. Vajon a Következő Nagy Járványt egy vírus okozza majd? Vajon a Következő Nagy Járvány egy esőerdőből fog érkezni vagy egy dél-kínai piacról? Vajon a Következő Nagy Járvány 30 vagy 40 millió embert fog megölni? Az elképzelés mára annyira elterjedtté és elfogadottá vált, hogy nyugodtan gondolhatunk rá egyszerűen a KNJ-ként. A HIV-1 és a KNJ közötti fő különbség talán az lesz, hogy a HIV-1 ennyire lassan öl. Az új vírusok legtöbbje ugyanis gyorsan hat.
A köztudatban kevéssé ismert fogalom a vírusok felbukkanása, de a szakértők körében mindenképpen általánosan használtnak számít. Már egy külön szaklap is foglalkozik a témával, az Emerging Infectious Diseases, amelyet a CDC havonta jelentet meg. De itt talán nem ártana pontosan meghatározni, mit is értünk a „felbukkanó” kifejezésen. A tudományos szakirodalomban többféle definíciót is javasoltak már. A nekem leginkább tetsző egyszerűen annyit mond, hogy a felbukkanó betegség „egy olyan fertőző betegség, amelynek előfordulási gyakorisága az új gazdapopulációba való bekerülését követően növekedésnek indul”. A kulcsszavak itt természetesen a „fertőző”, a „növekedés” és az „új gazdapopuláció”. Az „ismételten felbukkanó” betegség ezzel szemben olyan, „amelynek a gyakorisága a járványtani helyzet hosszú távú megváltozásai miatt növekedésnek indul egy meglévő gazdapopulációban”. A tüdőgümőkór (más néven tuberkulózis, tbc) például ilyen ismételten felbukkanó, súlyos probléma, főleg Afrikában, mivel a tuberkulózisbaktérium egy új lehetőséget használ ki: a leromlott immunrendszerű AIDS-pácienseket támadja meg. A sárgaláz is ismételten felbukkanó emberi betegséggé válik ott, ahol hagyják, hogy az Aedes aegypti szúnyog zavartalanul vigye át a vírust a fertőzött majmokról az addig meg nem fertőzött emberekre. A dengue-láz is szúnyogcsípéssel terjed, és szintén őshonos majmok alkotják a természetes rezervoárját; ez a betegség a második világháborút követően bukkant fel újra Délkelet-Ázsiában, aminek legalábbis részben a fokozódó urbanizáció, a turizmus fellendülése, a hanyag szennyvízkezelés, a rossz hatásfokú szúnyogirtás és egyéb tényezők voltak az okai.
A felbukkanás és a gazdaváltás különálló fogalmak, de kapcsolatban állnak egymással. A gazdaváltás kifejezést a betegségekkel foglalkozó ökológusok használják azon pillanat megjelölésére, amikor egy kórokozó az egyik faj mint gazda egyedeiről egy másik faj egyedeire terjed át. Konkrét eseményről van szó. A Hendra-vírus 1994 szeptemberében előbb a denevérekről váltott gazdát Drama Seriesre, majd a lovakról Vic Railre. A felbukkanás ezzel szemben egy folyamat, egy trend. Az AIDS a 20. század végén terjedt el. (Vagy talán a 20. század elején? Erre a kérdésre még visszatérek.) A gazdaváltásból akkor lesz felbukkanás, ha egy idegen kórokozó egy új gazdafaj néhány tagját megfertőzve jól érzi magát azok szervezetében, és terjedni kezd az egyedei között. Ebben az értelemben a Hendra-vírus szigorúan véve nem vált felbukkanóvá az emberi populációban, még nem, nem egészen. Egyelőre még csak jelölt.
Nem minden felbukkanó betegség zoonotikus, de a legtöbbjük az. Hiszen honnan máshonnan bukkanhatna elő egy kórokozó, ha nem egy másik élőlényről? Igaz, hogy egyes új kórokozók látszólag magából a környezetből bukkannak fel, nem igénylik a természetes rezervoár nyújtotta védelmet. Jó példa erre a ma már Legionella pneumophila néven ismert baktérium, amely 1976-ban, egy philadelphiai szálloda légkondicionáló-rendszerének a hűtőtornyából bukkant elő, s így vette kezdetét az úgynevezett légiósbetegség első, harmincnégy halálos áldozatot szedő járványa. De ez a forgatókönyv sokkal kevésbé jellemző, mint a zoonotikus. Az egy bizonyosfajta élő szervezetet megfertőző mikrobák lesznek a legnagyobb valószínűséggel képesek megfertőzni másféle élőlényeket. Ezt az utóbbi években statisztikai módszerekkel több áttekintő tanulmány is igazolta. Az egyiket 2005-ben publikálta az Edinburghi Egyetem két kutatója, akik 1407 ismert emberi kórokozót megvizsgálva azt találták, hogy 58%-uk zoonotikus. Abból az 1407-ből csak 177 tekinthető felbukkanónak vagy ismételten felbukkanónak, viszont ezen felbukkanó kórokozók háromnegyede zoonotikus. Egyszerűbben fogalmazva ez azt jelenti, hogy ha felbukkan egy furcsa, új betegség, az nagy valószínűséggel zoonotikusnak fog bizonyulni.
Egy ezzel párhuzamos, Kate E. Jones, a londoni Zoológiai Társaság munkatársa vezetésével készített tanulmány 2008-ban jelent meg a Nature hasábjain. Ez a csoport több mint háromszáz, a felbukkanó fertőző betegségekkel (FFB-k) kapcsolatos „eseményt” vizsgált meg az 1940 és 2004 közötti időszakban. Elsősorban a trendek változására és a kimutatható mintázatokra voltak kíváncsiak. Noha az eseménylistájukat az edinburghi kutatók kórokozólistájától függetlenül állították össze, Jones és munkatársai majdnem ugyanakkora hányadukat (60,3%) találták zoonotikus jellegűnek. „Továbbá ezen zoonotikus FFB-események 71,8%-a vadon élő állatokból származó kórokozókhoz köthető”, nem pedig háziállatokból származókhoz. Hivatkoztak például a malajziai Nipah-vírus okozta agyvelőgyulladásra és a dél-kínai SARS-ra. Ezenfelül azt is megállapították, hogy a nem háziállatokhoz, hanem vadon élő állatokhoz köthető betegségesemények aránya idővel növekszik. „Az összes FFB közül a vadon élő állatokból származó zoonózisok jelentik a legnagyobb (és egyre növekvő) veszélyt a globális közegészségügyi helyzetre – foglalták össze következtetéseiket a szerzők. – Eredményeink rávilágítanak, milyen rendkívül nagy szükség van a vadállat-populációk egészségének a figyelemmel kísérésére és az új, potenciálisan zoonotikus kórokozók azonosítására az FFB-k előrejelzése céljából.” Ez elég észszerűen hangzik: Tartsuk szemmel a vadon élő állatokat! Miközben ostromoljuk őket, miközben sarokba szorítjuk őket, miközben kiirtjuk és megesszük őket, elkapjuk a betegségeiket. Ez a kívánság amúgy megnyugtatóan teljesíthetőnek is hangzik. Ám ha rávilágítunk a monitorozás (figyelemmel kísérés) és az előrejelzés fontosságára, azzal egyben a probléma sürgető voltára és arra a kényelmetlen tényre is felhívjuk a figyelmet, hogy mennyi mindent nem tudunk még.
Csak néhány példa: Miért éppen akkor betegedett meg a karámjában Drama Series, az eredeti kanca, amikor megbetegedett? Talán mert a fügefa árnyékában keresett menedéket, és közben lelegelt valamennyit a vírust tartalmazó denevérvizelettel szennyezett fűből is? Hogyan adta át Drama Series a fertőzést a többi lónak Vic Rail istállójában? Miért fertőződött meg Vic Rail és Ray Unwin, és a munkáját szívvel-lélekkel végző állatorvos, Peter Reid miért nem? Miért lett beteg Mark Preston, és Margaret Preston miért nem? Vajon miért 1994 augusztusában és szeptemberében ütötte fel a fejét a betegség Hendrában és Mackayben, vagyis időben közel, de földrajzilag távol? Miért nem fertőződött meg az a sok denevérgondozó, annak ellenére, hogy hónapokon és éveken át számtalanszor kézbe vették a repülőkutyákat?
Ezek a Hendra-vírussal kapcsolatos helyi talányok csupán kis léptékű változatai azoknak a nagy kérdéseknek, amelyeket az olyan tudósok tesznek fel, mint Kate Jones és csapata, az edinburghi kutatók, Hume Field és sokan mások szerte a világon. Miért akkor, ott és úgy bukkannak fel a különös, új betegségek, amikor, ahol és ahogyan teszik, nem pedig máskor, máshol és másképp? Gyakrabban fordul ez elő, mint a múltban? Ha igen, mivel idézzük elő ezeket a betegségeket? Meg tudjuk fordítani a trendeket vagy képesek vagyunk tompítani őket, még mielőtt lesújt ránk egy újabb pusztító világjárvány? Meg tudjuk tenni ezt anélkül, hogy szörnyű szenvedést okoznánk mindazon más, fertőzött állatoknak, amelyekkel a bolygón osztozunk? A jelenségek dinamikája igen összetett, a lehetőségek száma nagyon nagy, és míg a tudomány lassan dolgozik, mi gyors választ akarunk kapni a legnagyobb kérdésre: Miféle csúf kórokozó fog felbukkanni legközelebb, milyen előre nem látott forrásból, és milyen elháríthatatlan hatásai lesznek?
7
Egy ausztráliai utam során megálltam Cairnsben, egy Brisbane-től bő ezerötszáz kilométerre északra fekvő üdülővárosban, hogy elbeszélgessek egy ott élő, fiatal állatorvosnővel. Már nem emlékszem, hogyan találtam rá, mert kerüli a nyilvánosságot, és nem akarta, hogy a neve megjelenjen. Vállalta viszont, hogy elmeséli a Hendra-vírussal szerzett tapasztalatait. Bár e tapasztalatok eléggé rövidek, egyszerre kétféle szerepben szerezte őket: orvosként és páciensként is. Akkoriban a fertőzést szintén átvészelő Ray Unwin mellett ő volt a másik ismert ausztráliai Hendra-túlélő. Munkahelye, egy állatorvosi klinika egyik kis rendelőjében kerítettünk sort a beszélgetésre.
Életerős, huszonhat éves nő volt, halványkék szemmel és szoros kontyba hátrafogott, hennával festett barna hajjal. Ezüstszínű fülbevalót, rövidnadrágot és piros, rövidujjú, a klinika logójával díszített inget viselt. Miközben egy lelkes border collie simogatást kunyerálva a kezemet bökdöste, ahogy jegyzetelni próbáltam, a doktornő 2004 októberének egyik éjszakájáról mesélt, amikor egy beteg lóhoz hívták ki. A tulajdonosok azért kezdtek aggódni, mert úgy tűnt, az állat, egy tízéves herélt „rossz bőrben van”.
A ló neve Brownie volt, idézte fel. A Cairnstől kicsit több mint harminc kilométerre délre lévő Little Mulgrave-ben, egy családi farmon élt. A doktornő jól emlékezett arra a mély nyomokat hagyó éjszakára. Brownie egy telivér és egy négyszázas ló párosításából született. Nem versenyló volt, egyáltalán nem, hanem hobbiló. A családnak volt egy tinédzserkorú lánya, és Brownie az ő kedvence volt. Aznap este nyolckor a ló még teljesen egészségesnek látszott, aztán hirtelen rosszul lett. A család kólikára, gyomorproblémára gyanakodott, talán valamilyen mérgező növényt legelt le. Tizenegy óra felé telefonáltak a klinikára, ahol azon az éjjelen a fiatal állatorvosnő volt az ügyeletes. Beugrott az autójába, és mire a helyszínre érkezett, Brownie már kétségbeejtő állapotban volt, hevesen zihálva, lázasan feküdt a földön. „Azt találtam, hogy a ló szívritmusa az egekben volt, a hőmérséklete az egekben volt – mesélte –, és véres, vörös hab bugyogott az orrából.” Ahogy a gyors vizsgálat, a fő életjelek felmérése során közel került a lóhoz, az horkantott egyet, és „jókora adag véres, vöröses, nyálkás hab fröccsent a karomra”. A tinédzser lány és az anyja már csupa vér voltak attól, hogy idáig igyekeztek megnyugtatni Brownie-t. A ló a fejét is alig bírta felemelni. Az állatorvos a hivatása mellett maximálisan elkötelezett szakemberként közölte velük, hogy a ló haldoklik. Tudta, mi a kötelessége, ezért azt mondta: „Szeretném elaltatni.” Visszaszaladt az autójához, előkereste az eutanáziához használt szert, de mire visszaért, Brownie már halott volt. Az utolsó, ziháló lélegzetvételei közben még több vörös hab buggyant ki az orrán és a száján.
Viselt kesztyűt? – kérdeztem.
Nem. A protokoll szerint csak a boncoláshoz kellett gumikesztyűt húzni, élő állatok ellátásához nem. Így aztán az egyik helyzet gyorsan elvezetett a másikhoz. „Pontosan ugyanaz volt rajtam, mint most: cipő, rövid zokni, rövidnadrág és rövid ujjú ing.”
Orvosi maszk?

5

Nem, nem viselt maszkot. „Tudja, laboratóriumban könnyű betartani mindezeket az óvintézkedéseket. De amikor az ember éjjel tizenkettőkor, szakadó esőben dolgozik az autója reflektorának fényénél, a háttérben egy teljesen kiborult családdal, akkor nem mindig könnyű megtenni a megfelelő óvintézkedéseket. Másrészt pedig, fogalmam sem volt róla. – Úgy értette, fogalma sem volt arról, mivel áll szemben Brownie esetében. – Nem igazán gondoltam fertőző betegségre.” Amikor ezekről a dolgokról beszéltünk, védekezően viselkedett, mert utólag megkérdőjelezték a cselekedeteit, vizsgálatot folytattak, és felmerült a hanyagság lehetősége is. Végül felmentették – sőt ő is panaszt tett, amiért nem kapott megfelelő figyelmeztetést –, de az eset bizonyára nem tett jót a karrierjének, és feltehetően éppen ezért kérte, hogy névtelen maradjon. Volt egy története, amit szeretett volna elmesélni, ugyanakkor szerette volna az egészet maga mögött tudni.
A Brownie halálát követő percekben csizmát, hosszúnadrágot és vállig érő kesztyűt húzott, és hozzáfogott a boncoláshoz. A tulajdonosok is tudni akarták, evett-e Brownie valamiféle mérgező füvet, amely a többi lovukra is veszélyt jelenthetne. Az állatorvos felmetszette Brownie hasát, és a beleket teljesen normális állapotúnak találta. Nyoma sem volt bélcsavarodásnak vagy más kólikát okozó elváltozásnak. Munka közben „a hasűri nedv néhány helyen a lábamra fröccsent”. Nem lehet egy lovat úgy felboncolni, hogy az ember közben ne szennyeződjön be, magyarázta. Ezután megvizsgálta a mellüreget úgy, hogy egy kisebb bemetszést ejtett a negyedik és az ötödik borda között. Ha nem kólikáról volt szó, akkor a szívproblémát tartotta a legvalószínűbbnek, és a megérzése rögtön igazolást is nyert. „A szíve jelentősen megnagyobbodott. A tüdők véres folyadékkal voltak tele, és a mellüregben is folyadék volt. A ló eszerint pangásos szívelégtelenségben halt meg. Ez volt minden, amit meg tudtam állapítani. Azt nem állt módomban kideríteni, hogy fertőzés okozta-e vagy valami más.” Felajánlotta, hogy szövetmintákat vesz a laboratóriumi vizsgálatokhoz, de a tulajdonosok nem éltek a lehetőséggel. Elegendő információt kaptak, már így is elegendő kiadásuk volt miatta, és Brownie halála nagyon megviselte őket, ezért a tetemet egy kotrógép segítségével egyszerűen eltemették.
Voltak denevérek is a birtokon? – kérdeztem.
„Denevérek mindenütt vannak. – Úgy értette, hogy Queensland északi részén mindenütt, nem csak Little Mulgrave-ben. – Ha kimegy a hátsó bejáraton, ott is lát belőlük pár százat.” Cairns egész környéke ilyen: meleg klíma, rengeteg gyümölcsfa és rengeteg gyümölcsevő denevér. De az utólag lefolytatott vizsgálat semmi olyan körülményt nem tárt fel, amely miatt Brownie közeli kapcsolatba kerülhetett volna a denevérekkel. „Nem tudtak mást mondani arra, miért éppen ez a ló fertőződött meg, mint hogy puszta véletlen volt.” Háromméternyi föld alá temetve, frissen vett vér- vagy szövetminták híján még csak „fertőzöttnek” sem minősíthető, hacsak nem utólagos következtetés útján.
Az állatorvos a boncolás után azonnal alaposan megmosta a kezét és a karját, letörölte a lábát, és hazament, hogy betadine-es zuhanyt vegyen. Az efféle alkalmakra ugyanis jókora adag Betadine-t tart otthon – a szakemberek ebben a fertőtlenítőszerben bíznak meg a legjobban. Sebészi alapossággal letisztogatta a bőrét, aztán a nehéz, de annyira nem szokatlan este után lefeküdt. Csak kilenc vagy tíz nappal később kezdett fejfájást és rosszullétet észlelni. Az orvosa influenzára, meghűlésre, esetleg mandulagyulladásra gyanakodott. „Gyakran gyulladnak be a manduláim” – magyarázta. Kapott némi antibiotikumot, és hazamehetett.
Egy hetet ki kellett hagynia a munkahelyén, mert influenzára vagy hörghurutra emlékeztető tünetei voltak: enyhe tüdőgyulladás, torokfájás, heves köhögés, izomgyengeség, kimerültség. Aztán egy kollégája egyszer csak megkérdezte, eszébe jutott-e a lehetőség, hogy a halott ló Hendra-vírussal fertőzte meg. A fiatal állatorvos, aki a jóval délebbre, az Ausztrália mérsékelt övi részén lévő Melbourne-ben tanult, és csak a diploma megszerzése után költözött Cairnsbe, az állatorvosi egyetemen alig hallott a Hendra-vírusról. Túlságosan eldugott volt, túlságosan új, és egyáltalán nem jelentett problémát Melbourne környékén. A rezervoár gazdaként szolgáló négy denevérfaj közül csak kettő fordul elő annyira távol délen, és mindeddig nyilvánvalóan nem adtak okot az aggodalomra. A doktornő bement a kórházba vérvizsgálatra, majd egy másodikra is, és igen, valóban: a vérében ott voltak a Hendra-vírus elleni antitestek. Ekkorra már rendbe jött, és újra dolgozott. Megfertőződött, de elég könnyen megúszta.
Amikor több mint egy évvel később találkoztam vele, teljesen jól érezte magát, leszámítva némi fáradtságot és nem kevés szorongást. Pontosan tisztában volt azzal, hogy Mark Preston esete – a lóboncolás során történt megfertőződése, a gyógyulása, a hosszú hónapokig tartó látszólagos egészsége, majd a visszaesése – miatt nem lehet teljesen biztos abban, hogy a vírus végleg távozott-e a szervezetéből. Az állam egészségügyi szervei is figyelemmel kísérték az esetét: tudni akartak róla, ha visszatérnek a fejfájásai, ha szédül vagy görcsrohamai támadnak, ha az idegei furcsán bizseregnek, ha köhögni vagy tüsszögni kezd. „Még ma is járok a fertőző betegségekkel foglalkozó szakemberekhez – mesélte. – Az elsődleges gazdaságok minisztériumában rendszeresen megmérik a súlyomat.” A vérvizsgálatok során elkészítették vére antitestszintjének a görbéjét, amely sajátos módon ingadozik, hol megnő, hol lecsökken. Beszélgetésünk idején ismét magasak voltak az értékek. Vajon ez egy visszaesés jele volt, vagy csak a kiválóan működő szerzett immunitását jelezte?
Az egészben a bizonytalanság a legrémisztőbb, mondta. „Az a tény, hogy mivel ez a betegség ennyire rövid ideje ismert, nem tudják megmondani, kell-e számítanom jövőbeli egészségügyi kockázatokra.” Vajon hogy lesz hét év múlva, tíz év múlva? Mekkora a betegség kiújulásának az esélye? Mark Preston egy év elteltével, egészen hirtelen halt meg. Ray Unwin elmondása szerint az ő egészsége „gajra ment”. A fiatal cairnsi állatorvosnő csak azt akarta tudni, amit az ő helyében valamennyien tudni akarnánk: Most mi lesz?