Nem nagy szám megölni valakit. Kilesni, megfigyelni, agyalni, és amikor eljön az idő, hagyni. Hagyni, hogy beszippantson a vákuum. Ennyi. Akkorára összezsugorítani az univerzumot, amekkora a puska csöve vagy a kés hegye. Slussz. Nem gondolkozni, nem begőzölni, követni a protokollt, módszeresen. Blake tudja, hogy kell; olyan régóta csinálja, hogy már azt se tudja, mióta. A többi jön magától.
Blake mások halálából él. Hagyjuk a lelki fröccsöt, jó? Mielőtt etikáról beszélnek, nézzék meg a statisztikát! Már bocsánat, de amikor az egészségügyi miniszter megvágja a költségvetést, itt egy CT-vel, egy orvossal, ott egy intenzív osztállyal kevesebb, akkor hány ezer ismeretlennek rövidíti meg az életét, nem is kicsivel? Ismerjük a nótát: felelős, nem bűnös. Ő meg fordítva. Na és? Leszarja, ki mit gondol.
A gyilkolás nem elhivatottság kérdése, hanem hajlam. Ha úgy tetszik: tudatállapot. Blake tizenegy éves, és még nem Blake-nek hívják. Ül az anyja mellett a Peugeot-ban, és egy Bordeaux-hoz közeli mellékúton haladnak. Nem mennek gyorsan, de eléjük ugrik egy kutya, alig döccen a kerék, rögtön satufék, az anyja óbégat, rángatja a kormányt, lefullasztja a motort. Maradj a kocsiban, szívem, jaj, istenem, ne szállj ki! Blake nem fogad szót, kiszáll. Egy szürke skót juhász: az ütközéstől összeroppant a mellkasa, folyik a vér a hasán, de még él, panaszosan nyöszörög, mint egy csecsemő. Blake anyja pánikol, le-föl rohangál, befogja Blake szemét, mindent összezagyvál, mentőt akar hívni; de anya, ez csak egy kutya, ez csak egy kutya. A skót juhász Blake szeme láttára haldoklik a repedezett aszfalton, összezúzott teste természetellenes szögbe csavarodva vonaglik, egyre erőtlenebbül, és Blake érdeklődéssel nézi, hogyan hagyja el az állat testét az élet. Aztán vége. Hogy az anyját megnyugtassa, Blake próbál szomorú képet vágni, már amennyire el tudja képzelni, mi az a szomorúság, érezni ugyanis nem érez semmit. Az anyja megrökönyödve áll a kis tetem fölött, de Blake már húzná vissza a kocsihoz, mert fogytán a türelme: anya, mit állsz itt, nem látod, hogy megdöglött, gyere már, elkésünk a fociról.
A gyilkolás rátermettség dolga is. Blake ezt akkor fedezi fel, amikor egyszer Charles bácsikája elviszi vadászni. Három lövéssel három nyulat lő, mi ez, ha nem tehetség. Gyorsan és pontosan céloz, a legócskább sörétessel ugyanolyan jól bánik, mint egy pocsékul belőtt golyós puskával. A lányok szétszedik a búcsúban: lőj nekem egy zsiráfot, nekem elefántot, nekem Game Boyt, naaa!, és Blake osztogatja a plüssöket, a konzolokat, ő a céllövöldék réme, mielőtt úgy dönt, hogy inkognitóba vonul. Blake örömmel tanul Charles bácsikájától olyasmit is, hogy hogyan kell elvágni egy őz torkát vagy feldarabolni egy nyulat. Félreértés ne essék: nem talál örömet a gyilkolásban, sem abban, hogy végezzen egy sebzett vaddal. Nem kéjgyilkos. Őt a technika izgatja, a kikezdhetetlen rutin, ami gyakorlással vihető tökélyre.
A húszéves Blake, akkor még a maga tipikus francia nevén: Lipowski vagy Farsati vagy Martin, egy alpesi kisváros vendéglátóipari iskolájába jár. Nem véletlenül esett a vendéglátásra a választása, de amúgy bárhol megállta volna a helyét, érdekelte az elektronika, a programozás, és jó nyelvérzéke volt: a londoni Lang’s tanfolyamán három hónap alatt szinte akcentus nélkül megtanult angolul. De amit igazán szeret, az a főzés, ahogy üres perceiben kitalál egy új receptet, ahogy még a konyha lázas forgatagában is lassan múlik az idő, ahogy hosszú, nyugodt másodpercek telnek el, míg olvad a vaj a serpenyőben, sül a fehérhagyma, vagy jön föl a szuflé. Szereti a szagokat, a fűszerek illatát, szereti összekomponálni a színeket és az ízeket a tányéron. Lehetett volna az iskola legjobb diákja, a francba is, Lipowski vagy Farsati vagy Martin, nem ártana, ha egy kicsit kedvesebb lenne a vendégekkel. Nem véletlenül hívják a szakmáját vendéglátásnak, érti, Lipowski vagy Farsati vagy Martin: vendéglátás!
Egy kocsmában aztán egy teljesen elázott fazon azt mondja neki, hogy el akar tetetni valakit láb alól. Minden bizonnyal jó oka van rá, munkahelyi ügy vagy nőügy, Blake-nek édes mindegy.
– Te vállalnád? Nem kérem ingyen.
– Megőrültél? Nem vagy komplett – mondja Blake.
– Nem vicc, jól megfizetnélek.
A pasas mond egy szép kerek számot. Blake röhög.
– Áá! Ne szórakozz…

2

Blake lassan kortyol a poharából, nem kapkod. A pasas rádől a bárpultra, Blake megrázza.
– De ismerek valakit, aki megcsinálná. Kétszer ennyiért. Személyesen soha nem találkoztunk. Holnap megmondom, hogy tudod elérni, de aztán egy szót se többet erről, oké?
Aznap éjjel Blake kitalálja Blake-et. William Blake után, akiről A vörös sárkány című Anthony Hopkins-filmben hallott először, és utána kezdte olvasni, és akinek különösen ezt a versét szerette: Leestem a sötét világba / csupaszon és bőgve én, / mint felhőből rusnya rém. Blake, black, lake, klappol és kész.
Már másnap létrehoz egy e-mail-címet blake.mick.22 néven egy észak-amerikai szerveren egy genfi webkávézóból, aztán vesz egy használt laptopot készpénzért egy ismeretlentől, szerez egy feltöltőkártyás öreg Nokiát, fényképezőgépet, teleobjektívet. Amint megvan a felszerelés, a szakácsinas megadja „Blake” elérhetőségét az ügyfélnek, „nem garantálja, hogy még él a cím”, és vár. Három nappal később a pasas a kocsmából küld Blake-nek egy nyakatekert üzenetet, amiből látszik, hogy gyanakszik. Kérdezősködik. Keresi a rést a páncélon. Néha egy napot is vár a következő levéllel. Blake célszemélyről, logisztikáról, teljesítési határidőről beszél, körültekintő diszkréciója végül meggyőzi a pasast. Megegyeznek az árban, öt számjegyű összegről van szó, és Blake a felét előre kéri. Amikor a pasas kiköti, hogy a dolog „természetesnek” kell, hogy hasson, Blake megduplázza a gázsiját, és egy hónapot kér. A pasas immár abszolút biztos benne, hogy profival van dolga, és mindenbe beleegyezik.
Ez csak az első megbízatása, de Blake már mesterien tervez. Aprólékos, elővigyázatos és a végtelenségig kreatív. Annyi filmet látott. Hihetetlen, hogy a bérgyilkosok mennyi mindent köszönhetnek a hollywoodi forgatókönyvíróknak. A gázsiját és a megbízással kapcsolatos információkat kezdettől fogva egy általa kijelölt helyen hagyott reklámzacskóban veszi át, buszon, gyorsétteremben, építkezésen, szemeteskukában, parkban. Kerüli az elhagyatott helyeket, ahol túlzottan feltűnne, és a túl frekventált helyeket, ahol viszont ő nem venne észre senkit. Órákkal előbb ott van a helyszínen, és figyel. Kesztyű, kapucni, kalap, napszemüveg mindig van rajta, váltogatja a hajszínét, megtanulja, hogy kell feltenni egy parókát, az arcát vékonyabbnak vagy kerekebbnek láttatni, és több tucat rendszámtáblája van különböző országokból. Idővel megtanul késsel dobni, half-spin, full-spin a távolságtól függően, bombát készíteni, medúzától kimutathatatlan mérget venni, egy 9-es Browningot vagy egy Glock 43-ast néhány másodperc alatt szétszedni és összerakni, a fegyvereit bitcoinban vásárolni és a gázsiját bitcoinban kérni, mert a kriptovaluta mozgása követhetetlen. A deep weben van honlapja, és profin mozog a darkneten. Az interneten mindenhez van tutorial. Csak keresni kell.
A célszemély egy ötvenes férfi, Blake megkapja a nevét és a fényképét, de magában csak Kennek hívja. Mint Barbie férjét. Jó választás: ettől valószerűtlenebbnek hat a létezése.
Ken egyedül él, ami könnyebbség, okoskodik Blake, mert egy háromgyerekes nős embert nehéz egyedül találni. Bonyolítja viszont a dolgot, hogy egy hasonló korú pasasnál a „természetes halál” nem hagy túl sok választási lehetőséget: autóbaleset, gázszivárgás, szívinfarktus, halált okozó esés. Slussz. Blake még nem tudja, hogy kell megbuherálni a féket vagy a szervót, nem tudja, hogy szerezzen kálium-kloridot, amivel szívbénulást idézhetne elő; a gázmérgezéstől idegenkedik. Marad az esés. Évente tízezer áldozat. Igaz, főleg öregek, de most ez is megteszi. Ken nem egy kigyúrt pasas, de a közelharc kizárva.
Ken Annemasse közelében él egy családi ház földszintjén kialakított háromszobás lakásban. Blake három hétig csak megfigyel és tervez. Az előlegből vásárolt, spártai egyszerűséggel berendezett (szék, matrac, pótakku a világításhoz) öreg Renault furgonnal egy elhagyatott parkolóban állomásozik, ahonnét rálát a házra és az udvarra. Odafentről kiválóan látja Ken lakását is. Ken fél kilenckor megy el otthonról, a svájci oldalon van a munkahelye, este hét körül ér haza. Hétvégén általában megjelenik nála egy nő, franciatanár Bonneville-ben, ami tíz kilométerre van. Ken legkiszámíthatóbb és legrutinszerűbb napja a kedd. Olyankor korábban ér haza, és rögtön indul az edzőterembe, ahonnan két órával később tér vissza, majd körülbelül húsz percet tölt a fürdőszobában, a tévé előtt megvacsorázik, laptopozik, aztán lefekszik aludni. Kedd estére kell időzíteni. Blake kódolt üzenetet küld az ügyfélnek: „Hétfő este nyolc?”, ami valójában egy nappal és két órával korábbi időpontot jelöl. Hogy a megrendelőnek legyen alibije kedd este tíz órára.
A mondott nap előtt egy héttel Blake pizzát szállíttat Ken lakására. A futár becsönget, Ken gondolkodás nélkül ajtót nyit, látszik, hogy meg van lepődve, beszélnek, aztán a futár a pizzásdobozzal együtt távozik. Blake-nek ennyi elég is.
Egy hétre rá kedden megjelenik egy pizzásdobozzal Ken ajtaja előtt, végigpillant a néptelen utcán, felhúzza a csúszásgátlós lábzsákot, ellenőrzi a kesztyűjét, és vár: csak akkor nyomja meg a csengőt, amikor Ken kilép a fürdőszobából. Ken fürdőköpenyben nyit ajtót, és felsóhajt a futár kezében lévő pizzásdoboz láttán. Ám mielőtt bármit mondhatna, az üres pizzásdoboz a földre hull, és Blake két sokkolót nyom a mellkasának. Ken összecsuklik, de Blake nem engedi elzuhanni, fél kézzel tartja, miközben a másikkal még tíz másodpercig nyomja neki a sokkolót, amíg Ken teste el nem ernyed. A gyártó nyolcmillió voltot ígért, Blake az egyiket ki is próbálta, majdnem kiütötte magát. A nyögve nyáladzó Kent Blake a fürdőszobába vonszolja, ahol a rend kedvéért még egyszer megküldi a sokkolóval, majd két kézzel megragadja Ken fejét a halántékánál fogva, és egyetlen, kókuszdiókon alaposan begyakorolt, brutális erejű mozdulattal nekivágja a zuhanytálca peremének: a koponya nagyot reccsen, az ütéstől még egy csempe is megreped. Skarlátpiros, körömlakksűrű vér ömlik a földre, meleg rozsdaszagot áraszt, Ken szája bambán tátva, szeme a plafonra mered. Blake szétnyitja a fürdőköpenyt: a sokkolók nem hagytak nyomot a mellkason. Igyekszik olyan helyzetbe rendezni a testet, amilyen helyzetbe egy tragikus csúszást követően, a gravitációnak engedelmeskedve, valószínűleg érkezne.
Ahogy Blake felegyenesedik, hogy a művét megcsodálja, ellenállhatatlan vizelhetnékje támad. Erre álmában sem gondolt. A filmekben a gyilkosnak nincs közben hugyozhatnékja. Olyan sürgős, hogy megfordul a fejében: könnyít magán, akkor is, ha utána alaposan ki kell pucolnia a vécécsészét. De ha a zsaruknak van egy csöpp eszük, vagy egy kicsit is módszeresek, meg fogják találni a DNS-ét. Száz százalék. Legalábbis Blake azt hiszi. Húgyhólyagja esdeklő sürgetését elodázva, kíntól eltorzult arccal végrehajtja, amit eltervezett. Fogja a szappant, jól nekinyomja Ken sarkának, húz vele egy csíkot a padlón, és elhajítja az esés feltételezett irányába: a szappan kacsázva berepül a vécé mögé. Pompás. A nyomozó el lesz ragadtatva, ha megtalálja, odalesz örömében, hogy milyen könnyen megoldódott a rejtély. Blake maximumra állítja a zuhany hőfokát, megnyitja a csapot, és a zuhanyrózsa gőzölgő vízsugarát a hulla arca és mellkasa felé fordítja, vigyázva, hogy ő ne legyen vizes, majd kimegy a fürdőszobából.
Az ablakhoz szalad, elhúzza a függönyt, és még egyszer végignéz a szobán. Semmi nyoma, hogy valaki egy testet húzott volna végig a földön néhány méteren át; rózsaszínű víz folyik a padlón. A számítógép be van kapcsolva, a monitoron angol pázsitot és virágágyásokat ábrázoló képek. Ken szeretett kertészkedni. Blake kilép a házból, leveszi a kesztyűjét, és nyugodtan elsétál a kétszáz méterrel távolabb parkoló scooteréig. Egy kilométerrel arrébb megáll könnyíteni magán, végre-valahára. A francba, rajta maradt a fekete pamut lábzsák!
Két nappal később egy aggódó munkatárs értesíti a rendőrséget, és kiderül, hogy Samuel Tadler sajnálatos baleset következtében elhalálozott. Blake még aznap megkapja a maradék gázsiját.
Ez még az ősidőkben történt. Azóta Blake-nek két élete van. Az egyikben láthatatlan: húsz név, megannyi keresztnév, mindegyikhez különböző nemzetiségű útlevél, némelyik biometrikus, igen, olyat sem nehéz szerezni, sőt. A másik életében Jo néven egy vegetáriánus készételek házhoz szállításával foglalkozó, jól menő párizsi céget irányít; Bordeaux-ban, Lyonban, sőt már Berlinben és New Yorkban is vannak leányvállalatai. Üzlettársa és felesége, Flora és a két gyerekük gyakran teszik szóvá, hogy túl sokat van távol, és túl sokáig. Ez az igazság.
*

3

2021. március 21.
New York állam, Quogue
Blake ezen a március 21-i napon is épp távol van. Szemerkélő esőben fut a nedves fövenyen. Hosszú szőke haj, motorosfejkendő, napszemüveg, kék-sárga melegítő, a futók rikító egyenöltözéke. Másfél hete érkezett New Yorkba ausztrál útlevéllel. A repülőúton azt hitte, ütött az utolsó órája, eljött a mennyek bosszúja összes eddigi megbízatásáért. Az Atlanti-óceán fölött olyan rettenetes légörvénybe került a gép, hogy Blake-nek majdnem elszállt a szőke paróka a fejéről. Kilenc napja mindennap három kilométert fut az óceánparton, Quogue szürke ege alatt, a minimum tízmillió dolláros kis vityillók mellett. A part és a házak között dűnéket alakítottak ki, és az utat nemes egyszerűséggel Dune útnak keresztelték, a dűnéket örökzöldekkel és tengerifűfélékkel ültették be, úgy, hogy egy villatulajdonos se lássa a szomszédját, és azt hihesse, övé az egész óceán. Blake komótosan, rövid léptekkel fut, majd hirtelen, ahogy addig mindennap, ugyanabban az időben, megáll egy gyönyörű, széles mamutfenyődeszkákkal borított, lapos tetős, nagy üvegajtós ház előtt, amelynek terasza egy tengerhez vezető lépcsősorban folytatódik. Megáll. Úgy tesz, mintha kifulladt volna, összegörnyed az oldalába hasító képzeletbeli fájdalomtól, és mint mindig, felnéz és int a távolban, a napellenző alatt, a terasz korlátjánál kávézgató, kissé elhájasodott ötvenes férfinak. Egy rövid barna hajú, magas fiatalember van vele. A háttérbe húzódva áll, hátát a deszkaborítású falnak dönti, és gondterhelt arccal figyeli a partot. Baloldalt láthatatlan pisztolytok domborodik elő a zakója szövete alatt. Jobbkezes. Ma, a héten másodszor, Blake mosolyogva odasétál hozzájuk a rekettyebokrok és tengerifüvek közt vezető homokos ösvényen.
Kimért mozdulatokkal nyújtózkodik, ásít, elővesz a hátizsákjából egy törülközőt, letörli az arcát, előhúzza a kulacsát, és iszik egy hosszú kortyot a hideg teából. Kivárja, hogy az idősebb fazon szólaljon meg először:
– Helló, Dan! Hogy s mint?
– Helló, Frank – mondja Dan-Blake fújtatva, és közben olyan képet vág, mint aki nagyon szenved.
– Pocsék nap a futáshoz – mondja a férfi, aki az első találkozásuk óta eltelt egy hét alatt ősz bajuszt és szakállt növesztett.
– Nem csak a futáshoz – válaszolja Blake, és körülbelül öt méterre a másik két férfitól megáll.
– Gondoltam magára ma reggel, amikor láttam az Oracle részvényárfolyamát.
– Ne is mondja! Tudja, mi fog történni, Frank?
– Na mi?
Blake gondosan összehajtja a törülközőjét, elteszi a hátizsákjába a kulaccsal együtt, majd hirtelen pisztolyt ránt. Azonnal tüzelni kezd először a fiatalabb férfira, három lövés, a pasas hátratántorodik, és ráesik egy padra, aztán újabb három lövés Frankre, akinek ideje sincs felocsúdni első döbbenetéből, máris térdre rogyva, holtan dől a korlátnak. Két lövés a mellkasra, egy a homlok közepére, kétszer egymás után. Hat golyó egy másodperc alatt egy hangtompítós P226-ossal, bár a hullámverés így is, úgy is elnyomná a lövések zaját. Küldetés teljesítve, hiba nélkül. Százezer dollár egy könnyű rutinmunkáért.
Blake elteszi a Sig Sauert a hátizsákjába, fölszedi a töltényhüvelyeket a homokból, és nagyot sóhajtva vet egy utolsó pillantást a fél másodperc alatt elintézett testőr hullájára. Ez a cég is két hónapos gyorstalpalón átképzett parkolóőröket küld a profik közé. Ha ez a szerencsétlen amatőr rendesen végezte a munkáját, akkor valószínűleg eljuttatott Danről egy messziről lőtt fotót a főnökeinek, és továbbította nekik az Oracle „véletlenül” elejtett nevét, a főnökei pedig megnyugtatták, hogy tényleg van egy szőke, hosszú hajú, Dan Mitchell nevű ürge, aki logisztikai igazgatóhelyettes az Oracle New Jersey-nél: Blake több tucat organigramot átnézett, mire a sok ezer arc között talált valakit, aki nagyjából úgy néz ki, mint ő.
Blake visszakocog a kocsijához. Elered az eső, és eltünteti a nyomait a homokban. A bérelt Toyota, egy ugyanolyan brooklyni Toyota egy hete ellopott rendszámtáblájával, kétszáz méternyire parkol. Öt órával később Blake egy másik útlevéllel már egy Londonba tartó gépen ül, Londonból pedig Eurostarral megy Párizsba. Reméli, hogy a hazaút nem lesz olyan rázós, mint a Párizs–New York járat, amivel másfél hete Amerikába jött.
Blake vérprofi, már nem jön rá a vizelhetnék, munka közben.
*
2021. június 27-e, vasárnap, 11 óra 43 perc
Párizs, Quartier Latin
Saint-Germain-des-Prés-ben, a Seine utca sarkán lévő bárban adják a legjobb kávét, Blake már csak tudja. És ha Blake azt mondja, jó, akkor az tényleg jó: frissen pörkölt, finom őrlésű, hibátlan nicaraguai szemek, lágyított, szűrt víz és egy naponta takarított kávégép, esetünkben egy Cimbali harmonikus együttműködésének csodája.
Amióta Blake megnyitotta első vegetáriánus éttermét a Buci utcában, az Odéon mellett, törzsvendég itt. Ha az ember a végsőkig kiábrándult, akkor egy párizsi vendéglő teraszán legyen az. A környéken mindenki Jóként ismeri (Jo mint Jonathan vagy Joseph vagy Joshua). Az alkalmazottai is Jónak szólítják, bár a neve sehol nem szerepel, kivéve talán a cégeit birtokló holding törzstőkebejegyzését a cégnyilvántartásban. Blake nagy híve a titkolózásnak, vagy nevezzük inkább diszkréciónak, és mindennap bebizonyosodik, hogy igaza van.
Itt azonban nincs résen. Jön-megy, bevásárol, elmegy a két gyerekéért az iskolába, sőt, amióta mind a négy éttermükben üzletvezetőt alkalmaznak, Florával eljárnak moziba, színházba. Normális életet él, ami miatt ki van téve bizonyos veszélyeknek, például figyelmetlenségből beüti a szemöldökét a boksz ajtajába, amikor lovagolni viszi Mathilde-ot.
Blake két élete egyáltalán nem érintkezik egymással. Jo és Flora együtt törlesztik a Luxembourg-kerttől kétlépésnyire lévő csinos kis lakásukat, Blake tizenkét éve készpénzért vett egy kétszobás lakást a Gare du Nord mellett, a La Fayette utca egyik patinás épületében, páncélozott ajtóval, ablakokkal felszerelve; olyan, mint egy széf. A lakás ki van adva, a bérlők évente cserélődnek, de nem gond, mert csak papíron. Fő az óvatosság.
Blake tehát aggodalom és cukor nélkül iszogatja a kávéját. Olvassa a könyvet, amit Flora ajánlott: persze nem mondta el a feleségének, hogy márciusban együtt utazott az íróval a Párizs–New York járaton. Dél van, Flora már elvitte Quentint és Mathilde-ot a szüleihez. Ma nem lesz ideje ebédelni, mert reggel megbeszélt valakivel egy találkozót délután háromra: előző este értesült a megbízásról. Sima ügy, az ügyfél jól fizet, de sürgős neki a dolog. Csak felugrik a La Fayette utcai lakásba átöltözni, ahogy ilyenkor mindig. Harminc méterrel arrébb egy kapucnis férfi figyeli, komoran.

4

Victor Miesel

Victor Miesel nem csúnya férfi. Egykor szögletes arcát meglágyították az évek; dús hajával, sasorrával, sötét bőrével Kafkára emlékeztet, egy olyan életerős Kafkára, akinek sikerült túlélnie a negyvenedik életévét. Magas és vékony, csak deréktájt van egy kis fölösleg rajta a szakmájával járó mozgásszegény életmód miatt.
Merthogy Victor író. Bár mindkét regényét, Az erdő a dombra vonul és a Bukott kudarcok címűt, kedvezően fogadta a kritika, és még egy echte párizsi irodalmi díjat is kapott – igaz, nem abból a fajtából, amelyiknek a vörös haskötőjéért ölik egymást a vásárlók –, egyik könyvéből sem fogyott néhány ezer példánynál több. Meggyőzte magát, hogy vannak ennél tragikusabb dolgok is, és a csalódottságnak semmi köze a sikertelenséghez.
Negyvenhárom évéből tizenötöt töltött írással, de ez az irodalmi életnek nevezett valami olyan a szemében, mint egy vonatos burleszk: a bliccelő szélhámosok nagy csinnadrattával és az inkompetens kalauzok cinkos beleegyezésével felszállnak az első osztályra, miközben a szerény zsenik – akiknek kihalóban lévő fajához Miesel nem sorolja magát – a peronon rostokolnak. De Miesel nem keseredett meg; megtanult nem gondolni rá, és elfogadja, hogy azért kell könyvfesztiválokon ücsörögnie, hogy x óra leforgása alatt négy embernek dedikálja a könyvét; ha egy kartársi sikertelenség hagy némi szabadidőt az asztalszomszédjának, kellemesen elbeszélget vele. A sokszor szórakozottnak és távolságtartónak tűnő Mieselnek, nehézségei ellenére, köztudottan jó a humora. De hol az a jó humorú ember, aki ne a „nehézségei ellenére” érdemesült volna hasonló hírnévre?
Miesel fordításból él. Angolból, oroszból és lengyelből fordít; lengyelül a nagyanyja beszélt vele gyerekkorában. Vlagyimir Odojevszkijt, Nyikolaj Leszkovot, olyan tizenkilencedik századi szerzőket fordított, akiket már kevesen olvasnak. Néhanapján őrültségeket is elvállal, egyszer például egy fesztivál felkérésére A Godot-ra várva című darabot írta át klingonra, vagyis a Star Trekben szereplő gonosz földönkívüliek nyelvére. Hogy a bankja se essen kétségbe, Victor az olvasót kiskorúsító, kevéssé igényes angolszász bestsellereket fordít. Bár fordításait nagynevű, sőt nagy befolyású kiadók fogadják tárt karokkal, saját kézirataival Victor nem lépheti át a küszöbüket.
Mieselnek van egy babonája: a farmerzsebében mindig ott lapul egy legókocka, egy 2×4-es, tűzpiros alapdarab. Annak a várerődnek a falából, amelyet Victor egykori gyerekszobájában az apjával épített. Aztán jött a baleset az építkezésen, és az erőd ott maradt befejezetlenül az ágya mellett. A kisfiú némán pásztázta a vár oromzatát, a felvonóhidat, a figurákat, a lakótornyot. Ha egyedül fejezi be az építkezést, vagy szétrombolja a várat, azzal elismerte volna a halál tényét. Egyszer aztán zsebre tett egy kockát az erőd falából, és lebontotta az építményt. Ennek harmincnégy éve. Azóta Victor kétszer veszítette el a kockát, és mindkétszer pótolta egy másik ugyanolyannal. Először fájdalmában, másodszor csak úgy. Tavaly, az anyja temetésén, a koporsóba is belecsempészett egyet, majd rögtön vett egy másikat. A kis vörös téglatest nem az apja, csak egy emlék emléke, mégis a vérség és a hűség jelképe.
Mieselnek nincs gyereke. Magánéletében, töretlen hévvel, kudarcot kudarcra halmoz. Nem elég meggyőző, sokszor túl távolságtartó, és különben sem találkozott még olyan nővel, akivel hosszabb ideig együtt tudna élni. Vagy eleve úgy választ, hogy ne is tudjon.
Badarság: a nővel már találkozott, négy éve, az Arles-i Fordítótalálkozón, ahol arról tartott előadást, hogyan kell Goncsarov műveiben a humort fordítani – a nő ott ült az első sorban. Victor igyekezett nem csak őt bámulni. Utána szóval tartotta egy kiadó: „Szeretnénk, ha Ljubov Gurevics orosz feminista írónőt maga fordítaná nekünk. Mit szól hozzá? Remek ötlet, ugye?”, és Victor nem tudott lelépni. Két órával később azonban, a desszertek felé türelmesen kígyózó sorban, ott állt mögötte a nő, és mosolygott. A szerelemmel az a helyzet, hogy a szív rögtön tudja és fennen hirdetné az igazságot. De nem lehet csak úgy lerohanni a másikat azzal, hogy szeretjük. Nem tudná mire vélni. Ezért magunk előtt is kendőzzük, hogy rabul ejtett bennünket, és társalgásba kezdünk.
Így esett, hogy Victor a csokoládétorta utolsó, tejszínhabos morzsáihoz érve megszólította a mögötte álló nőt: „Ez már csak a hab a tortán.” A nő udvariasan nevetett: „hab a tortán”, ismételte rekedt, de Victor fülében égi zenének tetsző hangján, aztán visszament az asztaltársaságához. Hát ezt elbénázta.
Néha találkozott a tekintetük, amiből Victor kölcsönös vonzalmat szeretett volna kiolvasni; aztán tüntetőleg a bárhoz vonult, hátha utánamegy a nő, de az elmélyülten beszélgetett valaki mással. Victor olyan ostobának érezte magát, mint egy kamasz, úgyhogy visszament a szállodájába. Nem találta meg a nőt az esemény résztvevőinek fotói között, de biztos volt benne, hogy találkozik még vele, ezért másnap délelőtt különböző ürügyekkel végigjárta az összes műhelyfoglalkozást. Hiába. A nő nem volt ott a fordítótalálkozó záróünnepségén sem. Köddé vált. Victor az utolsó reggelinél a szállodában megkérdezte egy ismerős kollégáját, nem tudja-e, ki az, de az „elbűvölő, alacsony, barna” leírás alapján nehéz bárkit is azonosítani.
Ha őszinte akar lenni magához, a következő két évben azért vett részt a fordítótalálkozón, mert remélte, hogy összefut a nővel. Súlyos szakmai hiba, de azóta minden fordításába belecsempészi azt, hogy „hab a tortán”. Rögtön a Gurevics-tanulmánykötettel kezdte a galádságot: a Почему нужно дать женщинам все права и свободу, azaz „Miért kell a nőknek jogokat és szabadságot adni” című nyitótanulmányba beleírta azt, hogy: „A szabadság nem desszert, édesség, hab a tortán, hanem jog.” Ez elég diszkrét, nem? Végül is annyit tud a nőről, hogy érdekli Goncsarov. De ha olvasta is a könyvet, nem vette észre a beszúrást, ahogy egyébként a szerkesztő és az olvasók sem. Victor hagyta, hogy elmenjen mellette az élet: kétségbeejtő.
Év elején egy francia–amerikai szervezet, amelyet a francia nagykövetség kulturális osztálya finanszíroz, Victornak ítél egy díjat az egyik thrillerfordításáért. Márciusban az Egyesült Államokba utazik, hogy átvegye a díjat, és a gép szörnyű légörvénybe kerül. A vihar végtelennek tűnő ideig dobálja a repülőt. A kapitány nyugtatja az utasokat, de senki nem kételkedik, Miesel a legkevésbé, hogy a gép neki fog csapódni a vízfelszínnek, és mind a tengerbe vesznek. Victor hosszú percekig ellenáll, kapaszkodik a székébe, megfeszíti az izmait, hogy ne érezzen minden rázkódást. Próbál nem kinézni az ablakon a sötétben szakadó jégesőre. És akkor néhány sorral előrébb, egy mindennek dacára zavartalanul szundikáló, kapucnis, szőke férfi mellett meglát egy nőt. Ha a beszállásnál észrevette volna, le sem veszi róla a szemét. Bár nem igazán hasonlít rá, az eltűnt arles-i szépséget idézi kíméletlenül. Finom, törékeny vonásai, hamvas bőre, kecses alakja láttán azt gondolná az ember, hogy nagyon fiatal, de a szeme körüli apró ráncokból ítélve harminc körül lehet. Teknőckeretes szemüvegének orrtámasza játszi légyszárnyként ül az orrán. A nő néha rámosolyog a szomszédjára, egy nála idősebb férfira: valószínűleg az apja; a gép rázkódása mintha szórakoztatná őket, de lehet, hogy nyugtatólag hat rájuk, ha fesztelenséget színlelnek.
A repülő újabb légörvénybe kerül, és Victor lelkileg megtörik: behunyja a szemét, és hagyja, hogy a gép ide-oda dobálja ernyedt testét. A kísérleti patkányok között is van olyan, amelyik erős stresszhatásra feladja a küzdelmet, és beletörődik, hogy elpusztul.
Végtelenül hosszúnak tűnő idő elteltével a repülő kikerül a viharból. De Miesel kimerült, és nem bír szabadulni az irrealitás dermesztő érzésétől. Az élet újraindul körülötte, az emberek nevetnek, sírnak, és ő mintha egy homályos üveg mögül nézné őket. A kapitány megtiltja mindenkinek, hogy leszállás előtt elhagyja a helyét, de Miesel amúgy sem tudna felállni a székéből, jártányi ereje sincs. Amint kinyílnak az ajtók, az utasok türelmetlenül nyomakodnak a kijárat felé, szinte menekülnek, csak Miesel ül az ablak mellett, a helyén az egyre ürülő gépen. Egy utaskísérő megveregeti a vállát, Miesel kényszeredetten feláll. Eszébe jut a fiatal nő: látnia kell. Érzi, hogy csak ő lendítheti ki abból az egzisztenciális diszkontinuitásból, amibe került: keresi a szemével, de sehol nem látja, nem találja a bevándorlásnál sorban állók között sem.
A reptéren már várja a konzulátus könyviroda-felelőse, és igyekszik a zaklatott, konokul hallgató fordító kedvében járni:
– Biztos, hogy jól van, uram?
– Hogyne. Azt hiszem, kis híján meghaltunk. De jól vagyok.
A hangja olyan színtelen, hogy a konzulátus embere megijed. Miesel szállodájáig több szó nem esik köztük. Amikor másnap késő délután Mieselért megy, konstatálja, hogy a fordító egy napja a szobájában ül, még csak át sem öltözött. Némi unszolásra Miesel hajlandó lezuhanyozni és átöltözni.
A fogadást a Central Parkkal szemben, az Ötödik sugárúton tartják, az Albertine könyvesboltban. A megfelelő pillanatban, a kultúrattasé sürgető intésére Miesel előhúzza zsebéből a Párizsban megírt köszönőbeszédét, olvassa erőtlenül, hogy a fordító feladata „a műben zárványosult tiszta nyelvet a fordítás által felszabadítani”, darálja lélektelenül a sok jót, amit valójában nem gondol az amerikai szerzőnőről – egy magas, szőke, rosszul sminkelt nő, aki ott mosolyog mellette –, majd hirtelen elhallgat. A beálló kínos csendben az írónő elragadja tőle a mikrofont, hálásan megköszöni a beszédet, és bejelenti, hogy fantasztikus sagája hamarosan két új kötettel bővül. Aztán kezdődik a fogadás; Miesel a semmibe réved.
„A francba, amennyit ezekre az eseményekre költünk, igazán megerőltethetné magát egy kicsit” – dünnyögi oda a kultúrattasé a könyviroda felelősének. Az próbálja védeni Mieselt, aki másnap reggel hazautazik Párizsba.
Amint hazaérkezik, Miesel írni kezd, mintha valaki diktálná, mit írjon, és ez az uralhatatlan gépiesség erős szorongással tölti el. Anomália lesz a címe, ez lesz a hetedik könyve.
„Soha nem én irányítottam a mozdulataimat. Ők irányítottak engem, ők tettek azzá, aki vagyok. A testem engedelmesen mozgott egy pályán, amelyet nem én írtam elő számára. Elbizakodottság abba a hitbe ringatni magunkat, hogy urai vagyunk az éternek, a mi röppályáink korlátozottak. Végesebbek a végesnél. Soha nem fog megnyílni előttünk az ég.”
Néhány hét alatt a grafomán Victor Miesel teleír száz oldalt ilyen és ehhez fogható, hol lírai, hol metafizikus gondolatokkal: „A gyöngyöt kiizzadó kagyló tudja, hogy nincs tudás szenvedés nélkül: a tudás maga a szenvedés öröme. […] A párna hűvöse megannyiszor szembesít a vérem hőmérsékletének értelmetlenségével. Azért fázom és vacogok, mert hiába takarom be a magányommal, nem tudom felmelegíteni a világot.”
Az utolsó napokban ki sem mozdul otthonról. A kiadónak szánt utolsó bekezdése jól mutatja, hogy Miesel derealizációs élménye a felfoghatatlannal határos: „Nem tudom, mennyiben lett volna más a világ, ha nem léteztem volna, ahogy azt sem, milyen horizont felé haladna, ha intenzívebben élem az életem, és fogalmam sincs, hogy mit változtat a világ folyásán, ha eltűnök a föld színéről. Itt vagyok, megyek az úton, amelynek nem létező kövei a semmibe vezetnek. Én vagyok a pont, amelyben élet és halál találkozik, és egymásba olvad, ahol az élő maszkja a halott arcára simul. Ma reggel tiszta az idő, és ellátok önmagamig, olyan vagyok, mint bárki más. Nem véget vetek a létezésemnek, hanem életet adok a halhatatlanságnak. És végezetül leírom az utolsó mondatot, amely nem a pillanatot van hivatva elodázni.”
Miután ezt leírta, és elküldte a fájlt a szerkesztőjének, Victor Mieselt leírhatatlanul erős szorongás keríti hatalmába, átlép az erkély korlátján, és lezuhan. Vagy inkább leveti magát. Nem hagy búcsúlevelet, de utolsó tette logikusan következik a szövegből.
„Nem véget vetek a létezésemnek, hanem életet adok a halhatatlanságnak.”
2021. április 22-e, dél van.