Egy

Szürke nap volt. Aznap reggel az elméje magára hagyta, hadd kószáljon a teste odalenn. Az üres test egykedvűen végezte a rutinját, sápadtan és kifejezéstelen tekintettel a neoncsövek fényében, míg a lelke a folyosók fölött lebegett, és csak a holnapra gondolt. A holnapra érdemes várni.
Shuggie módszeresen látott hozzá. Minden mártást és krémet tiszta tálcákba öntött át. Szélükről letörölt minden foltot, amely gyorsan megbarnulna, és rontaná a frissesség illúzióját. A felszeletelt sonkát ügyesen műpetrezselyemmel díszítette, és az olajbogyókat úgy fordította, hogy sűrű levük nyálkaként borítsa zöld héjukat.
Ann McGeenek reggel volt pofája már megint beteget jelenteni, így ráhagyta azt a hálátlan feladatot, hogy a csemegepultot meg a lány grillezőjét is egyes-egyedül felügyelje. Egyetlen nap sem kezdődhet jól hat tucat bontott csirkével, és ez pont ma keseríti meg az álmodozását.
Nyársra húzott minden egyes hideg, döglött baromfit, és szépen sorba rendezte őket. Tömpe szárnyukat kövér kis mellükön átvetve úgy sorakoztak ott, mint megannyi fejetlen csecsemő. Volt idő, amikor büszke lett volna erre a rendre. Valójában az volt a könnyebb rész, amikor átdöfte a dudoros, rózsaszín húst a fémmel; nehezebb volt ellenállnia a késztetésnek, hogy ugyanezt tegye a vásárlókkal. Bebámulnak a forró üveg mögé, és alaposan megvizsgálják mindegyik tetemet. Csakis a legjobb baromfit választják, és nem vesznek tudomást arról, hogy a ketrecblokkos tartás azt jelenti, mindegyik ugyanolyan. Shuggie csak áll ott, arca belsejét harapdálja, és kényszeredett mosollyal figyeli habozásukat. Aztán tényleg elkezdődik a pantomim.
– Adjon, fiam, három mellet, öt combot és máma csak egy szárnyat.
Erőért fohászkodott. Miért nem akar már senki egész csirkét? Hosszú fogóval fölemeli a tetemet, vigyáz, hogy kesztyűs kezével ne érjen a baromfihoz, aztán szépen (a bőrt érintetlenül hagyva) húsvágó ollóval lemetszi a részeket. Ahogy ott állt a grillsütő fényében, nevetségesnek érezte magát. Feje izzadt a hajháló alatt, és a keze nem volt elég erős ahhoz, hogy az életlen pengével ügyesen leválassza a csirke hátát. Kissé meggörnyedt, hogy hátizmainak erejét minél jobban át tudja adni csuklójának, és egyfolytában mosolygott.
Ha nagyon nem volt szerencséje, a fogó megcsúszott, a csirke pedig lezuhant, és végigsiklott a szemcsés padlón. Akkor bocsánatkérőn úgy kellett tennie, mintha újrakezdené, de a koszos baromfit sosem dobta ki. Amikor a nők elfordultak, visszatette nővérei közé a csirkét, a forró, sárga fény alá. Eléggé hitt a higiéniában, de ezek az apró győzelmek megakadályozták, hogy lázadozni kezdjen. Az itt vásárló könnyen ítélkező, férfias arcú háziasszonyok ennyit megérdemelnek. Annyira megvetően néztek rá, hogy a tarkójáig elvörösödött. Különösen rossz napokon mindenféle testváladékát a halikrasalátába keverte. Rettenetes mennyiséget adott el abból a burzsoá szarból.
Már több mint egy éve Kilfeatheréknél dolgozott. Sosem akart ilyen sokáig maradni. Csak az volt a gond, hogy ennie kellett, minden héten ki kellett fizetnie a rezsit, és csak a boltba vették fel. Mr. Kilfeather zsugori tetű volt; szeretett olyanokat alkalmazni, akiknek nem kell teljes felnőtt bért fizetnie, és Shuggie azon kapta magát, hogy el tud vállalni rövid műszakokat, amelyek beleférnek foghíjas órarendjébe. Álmaiban mindig szeretett volna továbblépni. Mindig imádott hajjal foglalkozni és játszani; csak olyankor repült igazán az idő. Amikor betöltötte a tizenhatot, megfogadta, hogy elmegy a Clyde folyó déli partján álló fodrásziskolába. Összeszedte minden bátorságát, a skicceket, amelyeket a Littlewoods katalógusából másolt ki meg a vasárnapi magazinokból kitépett oldalakról. Aztán elment Cardonaldba, hogy elintézze az esti iskolát. Az épület előtti buszmegállóban fél tucat tizennyolc évessel együtt szállt le. A legújabb, legdivatosabb cuccokat viselték, és zsibongó magabiztossággal beszéltek, hogy leplezzék idegességüket. Shuggie fele olyan lassú tempóban ment, mint ők. Nézte, ahogy belépnek a kapun, aztán átvágott az utcán, hogy felszálljon a visszafelé tartó buszra. A rákövetkező héten kezdett Kilfeatheréknél.
Shuggie a legtöbb tízórai szünetét azzal töltötte, hogy átböngészte a sérült konzerveket a leértékelt áruk ládájában. Talált három kis doboz alig sérült lazacot, címkéjük kopott és szakadt volt, de maguk a dobozok épek. Utolsó pénzén megvette őket, és bele tette a halkonzerveket régi iskolai zsákjába, amelyet bezárt a szekrényébe. Fölment a lépcsőn a személyzeti étkezőbe, és próbált közömbösnek látszani, amikor elhaladt az egyetemisták asztala mellett, akik könnyű nyári munkán voltak, és a szünetekben fontoskodva ültek, vaskos jegyzetekkel körülvéve. Tekintetét a távolba szegezte, és leült a sarokban, nem a kasszás lányok közé, de elég közel hozzájuk.
A három lány valójában középkorú glasgow-i asszony volt. Ena, a vezetőjük piszkafavékony, pókerarcú, zsíros hajú nő. Szemöldöke nem nagyon volt, halvány bajsza viszont igen, amit Shuggie igazságtalannak tartott. Ena még Glasgow-nak ehhez a környékéhez mérten is nyers volt, ugyanakkor kedves és nagylelkű is tudott lenni, ahogy a sokat megélt emberek gyakorta. Nora, hármuk közül a legfiatalabb, gumiszalaggal szorosan hátrafogva viselte haját. Szeme Enáéhoz hasonlóan kicsi és szúrós volt, és harminchárom évesen már öt gyereket szült. A csoport harmadik tagja Jackie. Különbözött a másik kettőtől abban, hogy nagyon is nőre emlékeztetett. Jackie lármás pletykafészek volt, párnás, nagy mellű asszony. Shuggie őt szerette a legjobban.
Leült a közelükben, és elcsípte a Jackie legújabb fiújáról szóló történet végét. Mindig biztos lehetett benne, hogy a nőket jóízűen fecsegés közben találja. Már kétszer is magukkal vitték a bingó-estéjükre, és miközben ittak meg nyerítve kacagtak, ő csak ült köztük, mint egy olyan tinédzser, aki nem elég megbízható ahhoz, hogy otthon hagyják egyedül. Szerette, ahogy együtt üldögélnek. Ahogy a tömegük körülveszi őt, és testük puhán az oldalának nyomul. Szerette, ahogy sürgölődnek körülötte, ahogy kisöprik a hajat a szeméből, és megnyálazzák a hüvelykujjukat, hogy letöröljék a szája sarkát. Shuggie jelenlététől úgy érezték, egy férfi figyelmét kapják meg, nem számított, hogy még csak tizenhat éves és három hónapos. A La Scala bingóasztalai alatt mindegyik legalább egyszer megpróbált a farkához érni. Az érintések túl hosszúak, túl fürkészők voltak ahhoz, hogy igazán véletlenek legyenek. A szemöldöktelen Enáé szinte keresztes hadjárat volt. Minél többet ivott, annál vakmerőbb lett. Vaskos nyelvét felgyűrűzött ujjainak minden futó érintésekor a fogai közé dugta, és tekintete égette a fiú arcát. Amikor Shuggie végül kifakadt zavarában, Ena cöcögött, és Jackie két egyfontos bankót tolt át az asztalon a diadaltól sugárzó Nora elé. Csalódtak persze, de amikor még többet ittak, úgy döntöttek, ez nem is igazán elutasítás volt. Valami nincs rendben a fiúval, és ezen legalább szánakozhattak.
Shuggie ült a sötétben, és hallgatta a lakás falakon átszűrődő, szaggatott horkolást. Hiába próbált nem tudomást venni a magányos férfiakról, akiknek senkijük sincs. A hajnali hideg kékre színezte meztelen combját, úgyhogy vékony törülközőt csavart magára, a sarkát a fogai közé kapta, és idegesen rágta. Megnyugtatta, ahogy az anyag nyikorgott a fogai között. A szupermarketben keresett pénze maradékát elrendezte az asztal szélén. Sorba rakta az érméket, előbb értékük szerint, aztán évszámuk és csillogásuk szerint.
A rózsaszín képű szomszéd nyikorogva életre kelt. Keskeny ágyán zajosan vakarózott, és sóhajtva fohászkodott, hogy fel tudjon állni. Dobbanva ért földet a lába, mint egy tőkehúsos zsák, és mintha csak nagy erőfeszítéssel tudott volna elcsoszogni a kis szoba ajtajáig. Babrált az ismerős zárral, majd kilépett a mindig sötét folyosóra, vakon tapogatózott, kezét végighúzta a falon és Shuggie ajtaján. A fiú visszatartotta lélegzetét, míg az ujjak végigsúrolták a faragott ajtót. Amikor Shuggie hallotta a fürdőszoba villanykapcsolójának kattanását, csak akkor mozdult meg újra. Az öregember köhögve és krákogva keltette életre tüdejét. Shuggie próbált nem odafigyelni, amikor a férfi egyszerre vizelt és turhát köpködött a vécécsészébe.
A reggeli fény olyan volt, mint a túlságosan sok tejjel felöntött tea. Alamuszi kísértetként lopózott be a szobába, átvágott a szőnyegen, és lassan araszolt fölfelé csupasz lábán. Shuggie lehunyta szemét, és próbálta érezni, ahogy felmászik a fény, de érintésében nem volt melegség. Várt, amíg úgy nem gondolta, hogy már egészen beborítja, aztán kinyitotta szemét.
Száz festett szem bámult vissza rá, mind reményvesztetten vagy magányosan, mint mindig. A porcelánbalerinák a kiskutyákkal, a spanyol lány a táncoló matrózokkal és a rózsás arcú parasztfiú, aki lusta igáslovát húzta. Shuggie szépen elrendezte a nippeket az ablakfülke párkányán. Órákat töltött kitalált történeteikkel. A vaskos karú kováccsal az angyalarcú kóristafiúk közt, vagy kedvencével, a hét óriási cicával, akik vigyorognak és fenyegetik a lusta pásztort.
Legalább felvidították a helyet. A bérelt szobának nagyobb volt a magassága, mint a hossza, és ágya úgy nyúlt be a közepére, mint valami térelválasztó. Egyik oldalon régimódi fadívány állt, amelynek olyan vékony párnái voltak, hogy az ember mindig érezte a léceket a hátában. A másikon egy kis hűtő és egy kéthelyes rezsó. Az összegyűrt ágyneműtől eltekintve semmi rendetlenség nem volt: se por, se levetett ruha, se életjelek. Shuggie nyugtatni próbálta magát, miközben végigsimított az ágynemű össze nem illő darabjain. Arra gondolt mennyire utálná anyja ezeket az elütő színeket és mintákat egymás hegyén-hátán, mintha ő nem törődne vele, mit szólnak mások. Ez a katyvasz sértené a büszkeségét. Egy nap majd összespórol annyi pénzt, hogy vegyen magának puha, meleg és egyforma színű ágyneműt.
Szerencséje volt, hogy megkapta ezt a szobát Mrs. Bakhsh panziójában. Szerencséje volt, hogy az előtte itt lakó öreg túlságosan szerette az italt, és börtönben kötött ki miatta. A nagy ablakfülke büszkén nyúlt ki az Albert Drive-ra, és Shuggie úgy vélte, hogy a szoba valaha egy elég szép, három hálószobás lakás nappalija lehetett. Már bekukkantott a ház néhány szobájába. A konyhában, amelyet Mrs. Bakhsh hálószobává alakított át, még ott volt az eredeti kockás linóleumpadló, és a három dobozszerű szobában még mindig ott hevert az eredeti kopott szőnyeg. A rózsaszín képű férfi egy olyan szobában lakott, amely valaha a gyerekeké lehetett, sárga virágos tapétával és a párkánykoszorú szegélyén kacagó nyulakkal. A férfi ágya, díványa és rezsója az egyik fal mellett állt, és egymáshoz értek. Shuggie egyszer látta az ajtórésen, és akkor örült a saját ablakfülkéjének.
Szerencséje volt, hogy rátalált a pakisztániakra. Egyetlen tulaj sem adott volna ki szobát egy tizenöt évesnek, aki úgy tett, mintha egy napja töltötte volna be a tizenhatot. A többiek nem mondták ki kerek perec, de túl sok kérdést tettek fel. Gyanakodva méregették legjobb iskolai ingét és fényesre kefélt cipőjét. Nincs ez rendben, mondta a tekintetük. Szájuk sarkán látta, hogy azt gondolják, szégyen-gyalázat, hogy egy ilyen korú fiúnak nincs anyja, nincs családja.
Mrs. Bakhsh ezzel nem törődött. Ránézett az iskolai hátizsákjára meg a havi lakbérre, amelyet előre kifizetett, és folytatta a gyerekei etetését. Shuggie kék golyóstollal külön neki dekorálta ki azt az első lakbérborítékot. Meg akarta mutatni az asszonynak, odafigyel rá, hogy jó legyen, és elég megbízható ahhoz, hogy ezt az erőfeszítést megtegye. Úgyhogy kitépett egy lapot a földrajzfüzetéből, és összefonódó kasmírmintákat rajzolt a neve köré, a vonalak közét pedig kiszínezte, hogy a pávaminták kobaltkéken ragyogjanak.
Az asszony az utca túloldalán lakott egy hasonló házban, amelyben sűrűn álltak a bútorok, és meleget árasztott a központi fűtés. A másik, hideg házban öt embert tartott öt szobában, fejenként tizennyolc font ötven pennyért hetente, hétről hétre, fizetés csak készpénzzel. Annak a két embernek, akinek a lakbérét nem fizették a szociális intézmények, fizetése egy részét be kellett csúsztatnia az asszony ajtaja alatt péntek esténként, csak azután ihatták el a többit. A lábtörlőn térdepelve elidőztek egy pillanatig az oda-bentről kisugárzó elégedettségben: lábosban rotyogott az illatos csirkehús, a tévécsatornákon boldog gyerekek és kövér, nevető nők veszekedtek, akik idegen nyelven beszélnek a konyhaasztal körül.
Az asszony sosem háborgatta Shuggie-t. Be sem tette lábát a panzióba, csak ha késett valaki a lakbérrel. Akkor vaskos karú pakisztáni nőkkel érkezett, és dörömbölt az illető ajtaján. De többnyire csak azért jött, hogy felporszívózza az ablaktalan folyosót, vagy végigtörölgesse a fürdőt. Havonta egyszer tisztítószert öntött a vécécsészébe, és időnként új szőnyegdarabot helyezett elé, ami felszívta a vizeletet.
Shuggie az ajtóhoz tapasztotta arcát, várta, hogy a rózsaszín képű férfi befejezze a tisztálkodást. A csendben hallotta, hogy elhúzza a fürdőszobaajtó reteszét, és kilép a folyosóra. A fiú belebújt régi iskolai cipőjébe. Félmeztelen testére anorákot húzott, suhogó műszálas holmit, rajta csapzott prémszegélyes kapucni. Álláig felhúzta a cipzárt, és a nagy, katonai zsebekbe begyömöszölt egy kilfeatheres bevásárló zacskót meg két vékony konyharuhát.
Az ajtó aljának rését egy iskolai pulóverrel tömte be. Amikor elvette onnan, megérezte az emberek szagát a léghuzatban. Egyikük megint bagózott az éjszaka; egy másik halat vacsorázott. Shuggie kinyitotta az ajtót, és kisurrant a sötétségbe.
Mrs. Bakhsh kivette az egyetlen égőt a mennyezeti lámpából, mondván hogy az emberek rengeteg pénzt pocsékolnak el, amikor égve hagyják. Most az emberek szaga úgy lebegett a folyosón, mint a kísértetek nyoma, nem zavarta meg se szél, se fény. Éveken át ott dohányoztak, ahol aludtak, zsírban sütött vacsorát ettek a gázmelegítő előtt, csukott ablak mögött töltötték a nyarat. Izzadság és ondó szaga keveredett a fekete-fehér televíziók elektrosztatikus melegével meg a borotválkozás utáni arcvíz csípős illatával.
Shuggie már kezdte megkülönböztetni az embereket. Érezte a sötétben, hogy a rózsaszín képű férfi megborotválkozik és brillantint ken a hajára, érezte a sárga fogú férfi dohos kabátjának szagát, aki csakis valami vajas pattogatott kukorica vagy tejszínes hal szagára emlékeztető dolgot evett. Később, amikor a kocsmák bezártak, Shuggie meg tudta állapítani, hogy mindenki épségben hazaért.
A közös fürdőszobának tejüveg ajtaja volt. Rátolta a reteszt, és állt egy pillanatig, ellenőrizte, hogy jól zár-e. Lehúzta a cipzárt a nehéz anorákon, majd a sarokba tette. Kinyitotta a melegvizes csapot, amely először engedett magából egy kis maradék langyos vizet, aztán kettőt köpött, és hidegebb víz jött belőle a Clyde folyó vizénél is. A jeges lökettől a szájába kapta ujjait. Elővett egy ötvenpennyst, szomorúan megforgatta, majd bedobta a bojlerbe, és nézte, ahogy a kis gázláng életre kel.
Amikor megint kinyitotta a csapot, jéghideg víz folyt belőle, aztán egy köhintéssel kitódult a forró víz. Bevizezte a konyharuhát, végigdörgölte vele hideg mellkasát és fehér nyakát, örült a gőzölgő forróságnak. Besüllyesztette arcát és fejét a ritka melegségbe, ott maradt, és arról álmodozott, hogy színültig tölti a kádat. Arra gondolt, hogy fekszik a forró víz alatt, messze a többi lakó szagától. Már régen melegedett át teljesen, úgy, hogy minden testrésze egyszerre meleg.
Fölemelte kezét, és csuklójától fölfelé húzta a rongyot a válláig. Megfeszítette karizmát, és ujjait a bicepszére fonta. Ha nagyon akarná, szinte az egész kezét rákulcsolhatná, és ha erősen szorítaná, érezhetné a csontja körvonalát. Hónalját finom pihe borította, akár egy kiskacsát. Odadugta az orrát; édes és tiszta szaga volt, semmi más. Összecsípte a puha bőrt, és addig szorította, míg be nem pirosodott a nyomástól; megint megszagolta az ujjait: semmi. Most erősebben dörzsölte magát, közben suttogva ismételgette:
– A skót első osztály eredményei. Gers, 22 győzelem, 14 döntetlen, 8 vereség, 58 pont. Aberdeen, 17 győzelem, 21 döntetlen, 6 vereség, 55 pont. Motherwell, 14 győzelem, 12 döntetlen, 10 vereség.
Vizes haja a tükörben koromfekete volt. Amikor leengedte az arca előtt, meglepetten látta, hogy majdnem az álláig ér. Bámulta magát, és megpróbált valami férfiast találni, amit csodálhat: a fekete fürtöket, a tejfehér bőrt, a széles járomcsontot. A saját szemébe nézett a tükörben. Ez nem jó. Az igazi fiúk nem így néznek ki. Megint dörzsölte magát.
– Gers, 22 győzelem, 14 döntetlen, 8 vereség, 58 pont. Aberdeen, 17 győzelem, 21 dön…

2

Ekkor lépteket hallott a folyosóról, nehéz bőrcipő ismerős nyikorgását, aztán semmi. A vékony ajtó sürgetően a retesznek nyomódott. Shuggie fogta az anorákot, és felhúzta vizes testére.
Amikor beköltözött Mrs. Bakhsh panziójába, csak egyetlen lakó vette igazán észre. A rózsaszín képű és a sárga fogú férfi túl vakok voltak, vagy túlságosan tönkretette őket az ital ahhoz, hogy törődjenek vele. De azon az első estén, amikor Shuggie ült az ágyon, és egy fehér cipó vajas végét ette, kopogtak. A fiú sokáig csendben várt, mire eldöntötte, hogy ajtót nyit. Az odakint álló férfi magas volt, nagydarab, és fenyőszappantól illatozott. Kezében nejlonzacskó tizenkét doboz sörrel, amelyek úgy koccantak össze, mint tompa hangú templomi csengők. A férfi kemény kézfogással Joseph Darling néven mutatkozott be, és mosolyogva tartotta a fiú elé a zacskót. Shuggie udvariasan, ahogy tanították, azt akarta mondani, nem, köszönöm, de volt valami a férfiban, ami elbátortalanította, úgyhogy beengedte.
Csendben üldögélt Shuggie meg a látogatója a keskeny ágy szélén, és kifelé néztek az utca házaira. Protestáns családok vacsoráztak a televízió előtt, a szemben lakó takarítónő pedig egyedül evett lehajtható lapú asztalánál. Ők ketten némán ittak, és nézték, hogy a többiek a megszokott életüket élik. Mr. Darling le sem vette tweedkabátját. Súlya úgy lesüllyesztette az ágyat, hogy Shuggie nekinyomódott széles oldalának. Szeme sarkából nézte, hogy a vaskos ujjak sárga hegye idegesen döfködi egymást. Csak udvariasságból ivott egy kortyot, és miközben a férfi beszélt hozzá, csak a dobozos sör ízére tudott gondolni, hogy milyen savanyú és szomorú. Olyan dolgokra emlékeztette, amelyeket inkább elfelejtett volna.
Mr. Darling megfontoltan, félig-meddig zárkózottan beszélt. Shuggie minden tőle telhetőt elkövetett, hogy udvariasan meghallgassa a férfit, aki elmondta, hogy portás volt egy protestáns iskolában, amelyet bezártak és összevontak a katolikussal, hogy a tanács pénzt spóroljon. Mr. Darling mintha jobban megdöbbent volna azon, hogy a protestáns gyerekeknek békében kell élniük a katolikusokkal, mint azon, hogy elvesztette az állását.
– Egyszerűen nem t’om elhinni! – mondta főleg magának. – Az én időmben az ember vallása elárult róla valamit. Az ember úgy ment iskolába, hogy utat kellett törni magának egy busznyi káposztazabáló katolikus tetű közt. Erre büszke lehetett az ember. Egy rendes lány úgyannyira nem fekszik le egy mocskos katkóval, mint egy kutyával.
Shuggie úgy tett, mintha belekortyolna sörébe, de csak megforgatta szájában az italt, és visszacsorgatta a dobozba. Mr. Darling szeme valami jel után kutatott a falakon. Aztán lopott oldalpillantást vetett a fiúra, és hirtelen bizonytalanná válva közönségében megkérdezte:
– És te milyen iskolába jártál?
Shuggie tudta, mire akar kilyukadni a férfi.
– Nem vagyok igazából se az egyik, se a másik, és még iskolába járok. – Ez igaz volt, nem tartozott sem a katolikusokhoz, sem a protestánsokhoz, és csakugyan iskolába járt még, amikor nem kellett a szupermarketben lennie.
– Aha. És melyik tárgyból vagy a legjobb?
A fiú vállat vont. Nem szerénységből, csak mert általánosságban nem volt jó semmiben. Legjobb esetben is csak hébe-hóba járt iskolába, úgyhogy nehezen követte a tanmenetet. Jobbára csendben üldögélt hátul, hogy az oktatásügy ne kapja el iskolakerülésért. Ha az iskola tudná, hogyan él, biztosan tenniük kellene valamit.
A férfi megitta a második doboz sörét, és gyorsan hozzálátott a harmadikhoz. Shuggie érezte Mr. Darling ujjának forróságát a lábánál. A férfi a matracon nyugtatta kezét, kisujja az arany pecsétgyűrűvel szinte érintette a fiút. Nem mozdult, nem rezzent. Csak mozdulatlanul hevert az ágyon, és ettől még forróbbnak tűnt.
Shuggie most a párás fürdőszobában állt, kabátját összefogta magán. Mr. Darling régimódi köszöntéssel fogta meg tweedsapkája szélét.
– Csak azért kopogtam, hogy megtudjam, itt leszel-e máma.
– Ma? Nem tudom. El kell intéznem pár dolgot.
A csalódottság felhője suhant át Mr. Darling arcán.
– Komisz egy nap van ahhoz.
– Tudom. De mondtam, hogy találkozom egy barátommal.
Mr. Darling megszívta nagy, fehér fogát. Olyan magas volt, hogy még mindig egyenesedett fölfelé. Shuggie el tudta képzelni, hogy protestáns gyerekek nemzedékei sorakoznak rémülten hosszú árnyékában. Most szinte látta, hogy a férfi elvörösödik, és az alkoholisták izzadsága kiveri homlokát. Most már biztos volt benne, hogy a férfi egész eddig a kulcslyukhoz hajolt.
– Kár. Mostan elmegyek, hogy fölvegyem a segélyt, talán be-ugrok a Brewers Armsba, aztán játszok egy kicsit. De azt reméltem, hogy utána megihatunk pár dobozzal. Tán megnézhetjük a focieredményeket a tévében. Mesélnék neked kicsit az angol ligákról. – A férfi a fiúra nézett, nyelvével a zápfogait tapogatta.
Ha jól csinálta, Shuggie mindig meg tudta vágni pár fontra. De túl sokat kellett várni, hogy Mr. Darling fölvegye a munkanélküli segélyt; hogy a postától elkóvályogjon a fogadóirodába, az italboltba, aztán haza, ha hazatalál egyáltalán. Shuggie nem tud olyan sokáig várni.
A fiú ekkor elengedte a kabátot, és Mr. Darling úgy tett, mintha nem bámulná, ahogy a kabát résnyire kinyílik. De mintha képtelen lett volna visszafogni magát, és Shuggie nézte, hogy a férfi zöld szeme eltompul. Érezte, hogy csenevész mellkasa ég tőle, miközben a férfi pillantása lesiklik bő alsónadrágján át csupasz lábára, két jelentéktelen, fehér, szőrtelen dologra, ami feslett szálként lóg ki fekete kabátja alól.
Mr. Darling csak ekkor mosolyodott el.

1981

Sighthill

Kettő

Agnes Bain belenyomta lábujjait a szőnyegbe, és amennyire csak bírt, kihajolt az éjszakai levegőbe. A nyirkos szél belecsókolt kipirult nyakába, és befurakodott a ruhája alá. Akár egy idegen keze, emlékeztette rá, hogy él. Nézte elpöccintett cigarettáját, ahogy bizonytalanul lehull, izzó parazsa tizenhat emeletet táncol lefelé a sötét előudvarig. Meg akarta mutatni a városnak ezt a bordó bársonyruhát. Érezni akart egy kis irigységet az idegenek részéről, férfiakkal akart táncolni, akik büszkén és szorosan tartják. De főleg inni akart egy jót, és élni egy kicsit.
Lábikrája megfeszítésével csípőcsontját megtámasztotta a párkányon, és lábujjai elváltak a szőnyegtől. Teste a város sárga fényei felé dőlt, arcába vér szaladt. Kitárta karját a fényeknek, és egy futó pillanatig repült.
Senki sem vette észre a repülő nőt.
Ekkor arra gondolt, hogy tovább dől, erre buzdította magát. Milyen könnyű volna elhitetni magával, hogy repül, amíg nem válna zuhanássá a dolog, és ő összetörné magát a betonon. A lakás toronyházban, ahol még mindig az anyjával és az apjával együtt élt, összepréselte. A mögötte lévő szobában mindent kicsinek, alacsony plafonúnak és fojtogatónak érzett fizetésnaptól misenapig, hitelbe vett életnek, amelyben soha semmit nem érezhet a magáénak.
Az, hogy harminckilenc éves, van egy férje meg három gyereke, akik közül kettő már majdnem felnőtt, és mind ott zsúfolódnak a mamája lakásában, valamiféle kudarc érzését keltette benne.
Férje, akivel egy ágyban alszik, de aki mintha az ágy legszélére húzódna, feldühítette a jobb dolgokról szóló szórványos ígéreteivel. Agnes túl akart lépni az egészen, vagy le akarta kaparni, mint az ócska tapétát. Bedugni alá a körmét, és letépni mindenestül.
Unott lomhasággal visszazöttyent a zsúfolt szobába, és újra a mama szőnyegének biztonságát érezte a lába alatt. A többi nő föl sem nézett. Durcásan végigkarcolta a tűvel a lemezt. Megvakarta haja tövét, és túlságosan föltekerte a hangerőt.
– Na, mi lesz, egy kis tánc?
– Cssss, még ne – vetette oda Nan Flannigan. Ő éppen izgatottan szép kis tornyokba rakosgatott ezüst- és rézszínű érméket. – Most az jön, hogy ki foglak tartani mindőtöket.
Reeny Sweeny a szemét forgatta, és magához húzta a kártyát.
– Neked aztán piszkos a fantáziád!

3

– Hát, ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek. – Nan leharapta egy szelet sült hal végét, és lenyalta ajkáról a zsírt. – Amikor elnyerem az összes konyhapénzeteket, haza kell mennetek, és le kell feküdnötök a cupák férjetekkel, hogy adjon még.
– Azt már nem! – Reeny lustán keresztet vetett. – Nagyböjt óta ülök rajta, és nem hagyom, hogy karácsony előtt hozzáférjen. – Jókora sültkrumplit tömött a szájába. – Addig tartom távol, amíg nem kapok egy új színes tévét a hálószobába.
A nők vihogtak, de továbbra is a lapokra összpontosítottak. Fülledtség és izzadságszag terjengett a szobában. Agnes a mamáját, a kis Lizzie-t nézte, ahogy alaposan megvizsgálja lapjait, egyik oldalán Nan Flannigan, a másikon Reeny Sweeny tornyosult. A nők combja egymáshoz préselődött, és a fish and chips utolsó darabjait tépdesték. Zsíros ujjakkal tologatták a pénzt és dobálták a lapokat. Ann Marie Easton, a legfiatalabb, nagy figyelemmel gyanús külsejű cigarettákat sodort a szoknyáján. A nők kiborították konyhapénzüket az alacsony teázó asztalra, és öt-meg tízpennys téteket tologattak.
Agnest ez untatta. Volt idő még a bő kardigánok meg a nyápic férjek előtt, amikor mindet táncba vitte. Lánykorukban egymásba kapaszkodtak, akár egy gyöngysor, és végig a Sauchiehall Streeten teli torokból énekeltek. Fiatalkorúak voltak, de Agnes, aki már tizenöt évesen is magabiztosan viselkedett, tudta, hogy beviszi őket. A jegyszedők mindig észrevették, hogy ragyog a sor végén, és előrehívták, ő meg húzta a többi lányt maga mögött, mint az összeláncolt rabokat. Ők a kabátja övét fogták, és tiltakoztak, de Agnes a legszebb mosolyát villantotta a jegyszedőkre, amelyet a férfiaknak tartogatott, és anyja elől rejtegetett. Akkoriban még szerette villogtatni mosolyát. Fogait a papája ágáról örökölte, és a Campbell-fogak mindig rosszak voltak, szégyellnivalók egy különben csinos arcon. Felnőtt fogai kicsik és csálék lettek, és a dohányzás meg a mama erős teája miatt még újkorukban sem voltak fehérek. Tizenöt évesen kikönyörögte Lizzie-nél, hogy kihúzathassa mindet. A műfogsor kényelmetlensége semmi sem volt a filmsztármosolyhoz képest, amelyet megkapni remélt tőle. Minden fog szélesen, szabályosan és olyan egyenesen állt, mint Elizabeth Tayloré.
Agnes megszívta a műfogsorát. Itt vannak hát minden péntek este ugyanazok a nők, és kártyáznak a mama nappalijában. Egy gramm smink se volt egyiken sem. Senkinek nincs kedve már énekelni sem.
Nézte a nőket, ahogy néhány fontnyi aprópénzért harcolnak, és unottan fújt egyet. A pénteki kártyaiskolát egész héten várták. Megkímélte őket a tévé előtti vasalástól meg attól, hogy babkon-zervet melegítsenek a hálátlan kölykeiknek. Általában a nagydarab Nan vitte haza a nyereményt, kivéve amikor Lizzie kifogott egy szerencsés napot, és lecsapott rá. A nagydarab Nan nem tehetett róla. Ideges lett a pénz közelében, és nem szeretett veszteni. Agnes már látta, hogy az anyja monoklit kap tíz shilling miatt.
– Hé, te! – üvöltött Nan Agnesre, aki saját tükörképét bámulta az ablakban. – Te rohadtul csalsz!
Agnes a szemét forgatta, és nagyot húzott a barna sörből. Lassú járat volt ez ahhoz képest, ahová el akart jutni. Úgyhogy sört öntött a garatra, és azt kívánta, bárcsak vodka lenne.
– Hagyd békén – mondta Lizzie. Ismerte ezt a távolba vesző tekintetet.
Nan újra belenézett a lapjaiba.
– Tudhattam volna, hogy összejátszotok. Nyavalyás tolvajok vagytok ti ketten!
– Semmit el nem loptam életemben! – mondta Lizzie.
– Hazudsz! Látlak a műszak végén. Formátlan vagy, mint a kása, és súlyos, mint a zab! Teletömöd a köpenyedet kórházi vécé-papír-gurigákkal meg mosogatószeres flakonokkal.
– Tudod, mennyibe kerül az a sok hülyeség? – kérdezte Lizzie méltatlankodva.
– Persze hogy tudom – fintorgott Nan. – Mert a magamét én fizetem.
Agnes keringett a szobában, képtelen volt megülni. Most majdnem fölborította a kártyaasztalt egy halom bevásárló zacskóval.
– Vettem már nektek egy kis ajándékot – mondta.
Nan általában nem hagyta, hogy félbeszakítsák, de az ajándék ingyen van, és neki volt annyi esze, hogy ne szalassza el. Gondosan bedugta lapjait a dekoltázsába, és ahogy adogatták körbe a zacskókat, mindegyik nő kivett belőlük egy kis dobozt. Egy darabig némán ültek, és a rajta lévő képet szemlélték. Lizzie szólalt meg először kicsit sértetten.
– Melltartó? Minek nekem melltartó?
– De nem ám akármilyen melltartó. Ez Cross Your Heart márka. Csodát tesz az alakoddal.
– Próbáld fel, Lizzie! – mondta Reeny. – Az öreg Wullie úgy veti majd rád magát, mintha nászúton lennétek!
Ann Marie kivette melltartóját a dobozból; szemlátomást kicsi volt rá.
– Ez nem az én méretem!
– Hát, mindent elkövettem, hogy kitaláljam. Van még pár darab, úgyhogy nézd meg azokat is. – Agnes már húzta is le ruháján a cipzárt. Vállának alabástroma elképesztő volt a bársony bordója mellett. Kikapcsolta melltartóját, és kiszabadultak porcelánfehér mellei; gyorsan bebújt az új melltartóba, és a melle több centiméterrel följebb emelkedett. Agnes meghajolt és megpördült a nők előtt. – Egy fickó árulta őket egy teherautó hátuljából a Paddy’s Marketnél. Ötöt adott húsz fontért. Csodás, nem?
Ann Marie turkált, és megtalálta a méretét. Szemérmesebb volt Agnesnél, úgyhogy hátat fordított a szobának, amikor levette kardigánját, és kibújt a melltartóból. Melle súlya után ott maradt a pánt piros csíkja a vállán. Nemsokára Lizzie-n kívül mindenki kihámozta magát a ruhájából vagy kikapcsolta a munkahelyi kezeslábasát, és ott ült az új melltartójában. Lizzie keresztbe tette a karját a mellén. A többiek deréktól fölfelé szinte meztelenül végig futtatták kezüket a szaténpántokon, lebámultak a mellükre, és elismerően csettintgettek.
– Ennél kényelmesebbet tán még sose hordtam – ismerte el Nan. A melltartó pántja hátul túl laza volt, és alig tartotta meg hatalmas mellét a hasa fölött.
– Na, erre a cicire emlékszem lánykorunkból – mondta Agnes helyeslően.
– Édes Istenem, ha akkor tudtuk volna, amit most, mi? – szólalt meg Reeny. – Minden disznónak hagytam volna akkor és ott, hogy játsszon vele.
Nan kéjelegve csettintett.
– Ez csak duma! Te különben se voltál olyan, aki nagyon óvja a micsodáját. – Máris vissza akart térni az üzlethez, és tologatta az érméket az asztalon. – Na jó, mostan már ne nézegessük magunkat tovább, mint egy rakás hülye csitri. – Fölvette a paklit, és keverni kezdett. A nők még mindig nem húzták fel a felsőrészeiket.
Lizzie megpróbálta csendben letépni a celofánt egy cigarettásdobozról. A többiek lecsaptak rá, unták már, hogy erős sodort cigarettát szívnak, és piszkálhatják a dohányt a nyelvük hegyéről. Lizzie húzta az orrát:
– Azt hittem, mindenki a sajátját szívja.
De mintha csülköt evett volna egy falka kóbor kutya előtt; nem hagytak nyugtot neki. Kelletlenül körbekínálta a dobozt, és mindenki rágyújtott: élvezték a gyári cigaretta fényűzését. Nan hátradőlt a melltartójában, mélyen letüdőzte a füstöt, s közben lehunyta szemét. Megint forró és kocsonyás lett a szoba levegője, ahogy a füst kavargott és táncolt a kasmírmintás tapétával.
Időnként friss levegő áradt be a tizenhatodik emeleti ablakon, és a nők hunyorogtak a csípősségétől. Lizzie a kihűlt fekete teáját itta, és nézte, ahogy a nők kedvén lassan átüt a sötétség. A friss levegő mindig ezt csinálja a részegekkel. A könnyed, pletykás hangulat elhagyta a szobát, és valami ragacsosabb és sűrűbb dolog lépett a helyébe.
Új hang szólalt meg.
– Mama, nem akar aludni!
Catherine állt a nappali ajtajában, elkeseredett arccal. Öccsét a csípőjére ültette. Shuggie már kezdett nagy lenni ahhoz, hogy így tartsák, de a lány combjába kapaszkodott, és világosan látszott, hogy imádja nővére csontos kényelmét.
Catherine, akinek savanyú arca szánalomért könyörgött, megfogta a fiú csuklóját, és lefeszítette magáról.
– Kérlek. Nem bírok már vele.

4

A kisfiú az anyjához szaladt, és Agnes a karjába kapta Shuggie-t. A műszálas pizsama sercegett a statikus töltéstől, miközben Agnes megforgatta a fiút elégedetten, hogy végre van kivel táncolnia.
Catherine nem vett tudomást róla, hogy a nők félmeztelenül, új melltartóban ülnek. A fish and chips maradékában turkált. Jobban szerette a legkisebb barna krumplidarabokat, az összekunkorodott héjakat, amelyek túl sokáig voltak a sütőben, és ropogósra sültek a forró zsírban.
Lizzie végigsimított Catherine csípőjén. Unokája mindenestül véznának, valahogy nőietlennek tűnt. Tizenhét évesen Catherine-nek fiúsan hosszú végtagjai voltak, derékig érő szögegyenes haja, és sehol semmi gömbölydedség. A testhezálló szoknya kiábrándítóan mutatott rajta. Lizzie megszokásból szórakozottan végighúzta kezét unokája csípőjén, mintha ettől váratlanul szert tehetne némi nőiességre. Catherine szokás szerint ellökte Lizzie matató kezét.
– Na! – mondta Lizzie. – Mesélj nekik arról a klassz állásról, amit a városban kaptál. – Nem hagyta szóhoz jutni unokáját, inkább a nőkhöz fordult. – Annyira büszke vagyok. A főnök asszisztense. Az majdnem olyan, mintha ő lenne a főnök, nem?
– Nagyi!
Lizzie Agnesre mutatott.
– Az ottan azt hitte, majd a csinos külsejéből megél. De szerencsére valakinek esze is van, bassza meg. – Lizzie gyorsan keresztet vetett. – Szívesen meggyónom a dicsekvést.
– És a káromkodást – mondta Catherine.
Nan Flannigan nem nézett föl a lapjaiból.
– Most, hogy már dolgozol, babám. Az első, hogy nyiss két bankszámlát. Az egyiket akkorra, amikor férjhez mész. A másikat magadnak. És soha a kurva életbe ne szólj neki róla.
A nők egyetértően mormogtak Nan bölcsessége hallatán.
– Szóval akkor nincs több iskola, kislány? – kérdezte Reeny.
Catherine lopva anyjára pillantott.
– Nincs. Nincs több iskola. Szükségünk van a pénzre.
– Értem. A világ mai állapotában még a férjed is te tartod majd el, akit találsz. – A nőknek mind otthon volt a férjük. Belerohadtak a kanapéba, míg valami rendes munkára vártak.
Nant megint elfogta a türelmetlenség. Összedörzsölte kicserepesedett kezét.
– Figyelj, Catherine, én imádlak, csajszi. – Nem tűnt őszintének. – Amikor majd te leszel az első skót űrhajósnőnk, biztos, hogy csomagolok neked szendvicset az útra. De addig… – A lapok, majd az ajtó felé intett. – Menj a picsába.
Catherine odasomfordált az anyjához, és vonakodva elvette Shuggie-t Agnes csípőjéről. Öccsét lenyűgözte anyja melltartópántjának műanyagcsúszkája.
– Itt lesz a mi Alexanderünk éjszakára? – kérdezte Agnes.
– Aha. Azt hiszem.
– Hogyhogy azt hiszed? A hálószobában van Alexander, vagy nincs? – A hálószoba túl kicsi volt ahhoz, hogy elvesszen benne egy langaléta tizenöt éves. Alig fért el benne Catherine és Leek emeletes ágya meg Shuggie fekhelye. De Leek csendes lélek volt, inkább csak a partvonalról figyelt, még úgy is el tudott tűnni, hogy valaki éppen beszélt hozzá.
– Mama, tudod, Leek milyen. Lehet, hogy ott van. – Catherine mindössze ennyit mondott. Sarkon fordult, gesztenyebarna haja propellerként megpördült, és miközben kivitte Shuggie-t a szobából, körmeit a kisfiú combjába mélyesztette. Újabb osztások következtek, újabb konyhapénzeket vesztettek, és Agnes csak rakosgatta fel a lemezeket, bár senki sem törődött vele. Az érmék megjósolhatóan halmozódtak Nan előtt úgy, ahogy a többiek kupacai csökkentek. Agnes az italával kezében egyedül perdült táncra a szőnyegen.
– Hohohó. Ez az én számom, hölgyek. Fel, fel! – Pörgő ujjai könyörögtek, hogy mindenki álljon fel.
A nők egymás után fölemelkedtek, a vesztesek örömmel hagyták ott Nan hivalkodó érmekupacát. Boldogan táncoltak az új melltartókban meg a régi kardigánokban. Súlyosan dobogtak a padlón. Nan a visító Ann Marie körül forgott, míg mind a ketten neki nem mentek az alacsony asztalnak. A nők féktelenül táncoltak, és hatalmas kortyokban itták a sört a régi teásbögrékből. A válluknál meg a csípőjük körül összpontosult minden mozdulatuk, ütemesen és kéjjel rázták magukat, mint a fiatal lányok, akiket a televízióban láttak. Biztos volt, hogy aznap éjjel szegény, sovány férjük fuldokolni fog alattuk otthon. Az ecettől és sörtől szagló nők hazamennek, és rájuk másznak. Vihognak és izzadnak, egy pillanatra mégis megint tizenöt évesnek érzik magukat az új melltartójukban. Lyukas harisnyanadrágra vetkőznek, és feltárják ringó mellüket. Részeg, nyitott szájak, forró, piros nyelvek és esetlen, nehézkes testek. Igazi péntek esti boldogság.
Lizzie nem táncolt. Megtartóztatta magát az alkoholtól. Ő meg Wullie próbált jó példát mutatni a családnak. Rossz katolikus lett volna, ha ejnye-bejnyéz Agnesnek, miközben ő is megiszik pár dobozzal. Úgyhogy leállt a barna sörrel meg a feles whiskyvel, illetve majdnem. Agnes odanézett a mamájára, aki a hideg teája mellett ült, és egy pillanatig el sem hitte, amit lát. Anyja egyenes háttal ült, de szeme akkor is hurutos és párás volt, rózsaszín arcát réveteg tekintet felhőzte.
Agnes tudta, hogy Wullie és Lizzie kisurran a konyhából, amikor azt hiszik, senki sem figyel. Felkeltek a vasárnapi vacsoraasztaltól, vagy túl sokszor mentek ki a mosdóba. Titokban leültek nagy franciaágyuk szélére a csukott ajtó mögött, és kihúzták alóla a nejlonszatyrokat, és régi bögrébe töltötték a szeszt. Gyorsan és csendben megitták a sötétben, mint a tinédzserek. Aztán visszatértek a konyhaasztalhoz, köszörülték a torkukat, szemük boldogabb és üvegesebb volt, s mindenki úgy tett, mintha nem érezné rajtuk a whisky szagát. Az embernek csak rá kellett néznie a vasárnapi levest evő apjára, hogy lássa, van-e benne ital.
A lemez sercegése az A oldal végét jelezte. Lizzie elnézést kért, és kibotorkált a fürdőszobába. A nagydarab Nan, aki azt hitte, senki sem látja, kihasználta az alkalmat, hogy alattomban belenézzen Lizzie lapjaiba. Szeme felcsillant, amikor bontatlan sörösdobozokat vett észre Wullie régi fotelja mögött.
– Főnyeremény! – ordította. – Az öreglánynak dugi készlete van a fotel mögött!
Leült izzadtan és kifulladva, majd kiszolgálta magát. Üzleti ügyben járt itt, és kicsit józanabb maradt a többieknél. Minden péntek este szigorúan számolta a pénzt a kártyaasztalon, és arra a sonkára gondolt, amelyet megvehet belőle a vasárnapi leveshez, meg a pénzre, ami a gyerekeknek kell a következő iskolai héten. Most, hogy a kártyaüzlet véget ért, Nan megszomjazott a dugi sörre.
– Lizzie Campbell. Micsoda vén hazudós. Nem állt le az itallal – mondta Reeny.
– Úgy állt le az itallal, mint én a pitével – mondta Nan, és összegombolta a kardigánját új melltartóján. Lizzie kedvéért kikiáltott a sötét előszobába. – Nem is t’om, mért cimborálok veletek egyáltalán, ti lopós katolikus nyomoroncok! – Fogta a sört, és megtöltötte az asztalon álló bögréket és poharakat; minél jobban berúgatja őket, annál jobb. Hirtelen megint tettrekész volt. – Na. Kártyázunk tovább, vagy szedjem elő a katalógust? Unom már, hogy ezt a banyatáncot nézzem, mintha ti volnátok a Pan’s People. – A lábánál álló fekete bőrtáskából előhúzott egy vaskos, szamárfüles katalógust. A tetején Freemans felirat meg egy csipkeruhás és szalmakalapos nő képe, aki valami távoli, aranyszínű mezőn áll. Úgy festett, mint akinek zöld almától illatozik a haja.
Nan a kártyalapok tetején kinyitotta a katalógust, és néhányat lapozott benne. A műanyagszerű papír hangja sziréndalként hatott. A nők nem dobálták magukat tovább a zenére, és a nyitott könyv köré gyűltek, zsíros ujjukat bőrszandálok és műszálas hálóingek képére nyomták. Kihajtottak egy duplaoldalt, amelyen csinos dzsörzéruhát viselő nők bicikliztek, és egyszerre kezdtek kiabálni. Erre Nan megint a bőrtáskájába nyúlt, és előhúzta a maroknyi, bibliaméretű fizetési naplót. Mindenki feljajdult körülötte. A barátnői, persze, de neki ez a munkája, és etetnie kell a gyerekeit.
– Jaj, Nan, ezen a héten pont nem kaptam meg – mondta a fiatal Ann Marie, s szinte hátraugrott a katalógustól.
Nan elmosolyodott, és a tőle telhető udvariassággal fogai közt szűrte a választ.
– Kurvára megkaptad. És ha a dagadt bokádnál fogva kell kilógassalak az ablakon, akkor is még máma este fizetni fogsz.
Agnes mosolygott magában, és tudta, hogy Ann Marie-nek még addig kellett volna kiszállnia, míg előnyben volt. De a fiatal nő csak nyomta tovább.
– Csak az a fürdőruha nem igazán jó rám.
– Seggfej! Jó volt, amikor megkaptad. – Nan a szürke naplók között keresgélt. Előhúzta azt, amelyikre cirkalmas, fekete betűkkel az „Ann Marie Easton” nevet írta, és az asztalra dobta.
– Csak a barátom azt mondta, mégse tud elvinni nyaralni. – Ann Marie kerek szemmel nézett arcról arcra valami kis szánalomért. A nők egyáltalán nem törődtek vele. Legtöbbjük utoljára a Stobhill kórház szülészetén nyaralt.
– Kurva. Nagy. Kár. Válassz. Jobb. Pasit. Válassz. Jobb. Ruhát. – Nan úgy gyakorolt nyomást, ahogy már ezerszer, és hozzálátott, hogy összeszedje a pénzt a nőktől, majd felírta mindet a naplóiba. Egy örökkévalóság lesz, amíg kifizetnek egy iskolai nadrágot vagy egy szett törülközőt. Havi öt font kifizetése évekig tart, ha meg van fejelve a kamattal. Mintha hitelre kapnák az életüket. A katalógus új oldalon nyílt ki, és a nők harcolni kezdtek azon, hogy ki mit kér.
Agnes emelte föl először a fejét, amikor megérezte, hogy a szobában megváltozott a levegő. Shug állt az ajtóban, vaskos övtáskája súlyosan függött a kezében. A nyirkos szél befújt a szobába, ami elárulta, hogy Shug nyitva hagyta a bejárati ajtót, és nem marad otthon. Agnes felállt, és a férje felé indult, ruhája még mindig derékig letolva. Késve megigazította a szoknyáját, összecsapta kezét, és a legjózanabb mosolyát próbálta felvillantani. Shug nem viszonozta. Csak undorodva átnézett rajta, és hirtelen megkérdezte:
– Na jó, kit vigyek el?

5

Egy férfi megjelenése úgy hatott, mint az iskolai csengő. A nők kezdték összeszedni holmijukat. Nan pár dobozt a táskájába csúsztatott Lizzie dugi söréből.
– Na, hölgyek! Kedden énnálam. – rikkantotta, és Shug kedvéért hozzátette – Ha bármelyik férfi asz’iszi, hogy tönkre tudja tenni a katalógusestémet, azt agyonverem.
– Finom a modora, mint mindig, Mrs. Flannigan – mondta Shug, miközben a körmét pucolta a slusszkulccsal. Nant a világért sem dugta volna meg. Voltak elvei.
– Kedves tőled – válaszolta Nan hamis mosollyal. – Dugjad fel a karodat a seggedbe, és öleld meg helyettem a beleidet.
Agnes visszahúzta bársonyruháját a vállára. Mozdulatlanul állt, tenyere a szoknyáján. A nők begombolták magukon súlyos kabátjukat, és udvariasan biccentettek neki, miközben kényelmetlenül kipréselték magukat Shug mellett, aki még mindig az ajtóban állt. Mindannyian lesütötték szemüket, és Agnes nézte, ahogy Shug a bajsza alatt somolyog a kifelé tartó nőkre. Csak a nagydarab Nan elől lépett oldalra.
Shug lassanként veszített jóképűségéből, de még mindig tiszteletet parancsoló, vonzó férfi volt. Pillantásának közvetlensége valami furcsát művelt Agnesszel. Egyszer elmesélte az anyjának, hogy amikor megismerkedett Shuggal, volt valami fény a szemében, csak kérnie kellett, és az ember azonnal levetkőzött neki. Aztán azt mondta, Shug ezt rengetegszer kérte. A magabiztosság a lényeg, magyarázta Agnes, mert Shug nem egy adonisz, és a hiúsága taszító lett volna egy nála rosszabb külsejű férfiban Shugban megvolt a tehetség, hogy úgy adja el a dolgot, mintha ő tenne szívességet, mert mindenki őt akarná. Nagydumás glasgow-i volt.
Ott állt a vasalt öltönyében és keskeny nyakkendőjében, bőr taxis övtáskával a kezében, és olyan fagyosan méregette a távozó nőket, mint egy kupec a marhákat a vásáron. Agnes mindig tudta, hogy Shug felbecsüli az előnyeit meg a hátrányait a dolognak; kalandot látott a legtöbb nőben. Volt valami abban, ahogy meg tudta alázni a szép nőket, mert sosem feszélyezték. Meg tudta nevettetni őket, rá tudta venni őket, hogy mámorosnak és hálásnak érezzék magukat mellette. Olyan türelme és vonzereje volt, amivel az átlagos nőkbe is önbizalmat öntött, mintha ők lennének a legszebb lények, akik valaha lapos sarkú cipőben jártak.
Önző állat, ezt Agnes már tudta, méghozzá valami piszkos, szexuális módon az, amivel jobb belátása ellenére is felizgatja őt. Látszott abban, ahogy eszik, ahogy tömi magába az ételt, ahogy lenyalja a szaftot az ujjairól, és nem törődik vele, mások mit szólnak hozzá. Látszott abban, ahogy a kártyázásról távozó nőket falja a szemével. Mostanában túl gyakran látszott.
Ő elhagyta az első férjét, hogy hozzámehessen Shughoz. Az első csak nagy ünnepeken volt katolikus, ájtatossága főleg a lakásprogramra terjedt ki, de hinni csak Agnesben hitt. Agnes szebb volt nála, amitől az idegen férfiakat remény töltötte el, a nők pedig a férfi lába közé sandítottak, hogy vajon mit nem vettek észre Brendan McGowanen. De nem volt mit észrevenni; egyenes, keményen dolgozó, szegényes fantáziájú férfi volt, aki tudta, mekkora szerencséje van Agnesszel, és rajongott érte. Amikor a többi férfi a kocsmába ment, ő minden héten vitte haza a fizetését leragasztott barna borítékban, és szó nélkül átadta Agnesnek. Ő sosem tisztelte ezért a gesztusáért. A boríték tartalma mintha sosem lehetett elég.
A nagy Shug Bain olyan ragyogónak tűnt a katolikushoz képest. Beképzelt volt, ahogy csak a protestánsoknak szabad, hivalkodott kevéske vagyonával, mértéktelenül falt, és szórta a pénzt.
Lizzie mindig tudta. Amikor Agnes felbukkant a küszöbén a két nagyobb gyerekével meg a protestáns taxisofőrrel, azonnal késztetést érzett, hogy becsapja az ajtót, de Wullie nem hagyta. Wullie optimista volt Agnest illetően, amit Lizzie vakságnak tartott. Amikor Shug és Agnes végül összeházasodott, se Wullie, se Lizzie nem ment el az anyakönyvi hivatalba. Azt mondták, helytelen a vegyes házasság, az egyházon kívüliekkel kötött házasság. De valójában Shug Bain nem tetszett Lizzie-nek. Ő végig tudta.
Ann Marie az utolsók közt távozott, túl sokáig keresgélte a kardigánját meg a cigarettáját, bár pontosan ott voltak, ahová érkezésekor letette őket. Készült mondani valami Shugnak, de ő elfordította tekintetét, úgyhogy Ann Marie tartotta a száját. Agnes nézte néma beszélgetésüket.
– Reeny, hogy vagy, babám? – kérdezte Shug macskavigyorral.
Agnes elfordította szemét Ann Marie árnyékáról, és régi barátnőjére nézett, amitől újból összeszorult a mellkasa.
– Kösz, remekül, Shug – felelte Reeny félszegen, miközben végig Agnest nézte.
Agnes bordái már a szívét szorították, amikor Shug azt mondta:
– Vedd föl a kabátod, így halálra fagysz. Átviszlek az utcán.
– Nem kell, túl nagy vesződség.
– Hülyeség. – Shug megint elmosolyodott. – A mi Agnesünk barátai az én barátaim is.
– Shug, fölteszem a vacsorádat, ne maradj el soká – mondta Agnes, de ez hárpiásabban hangzott, mint amilyennek szánta.
– Nem vagyok éhes. – Shug csendben becsukta az ajtót kettejük közt. A függönyök megint élettelenül lógtak.
Reeny Sweeny a Pinkston Drive 9. alatt lakott, abban a toronyházban, amely a 16-os szám szomszédságában állt. A fekete taxinak csak egy szép piruettet kellett csinálna, és Reeny alig egy perc alatt otthon volt. Agnes leült, rágyújtott, és tudta, hogy órákig fog várni, mire Shug hazatolja a képét.
Érezte Lizzie tekintetének tüzét az arcán. Anyja nem szólalt meg, csak rámeredt. Túl sok volt Agnesnek, hogy csapdába esett anyja nappalijában, aki elítélte, túl sok, hogy az anyja első sorból nézi házassága minden mélypontját. Fogta a cigarettáját, és végig ment a rövid folyosón, hogy benézzen a gyerekeihez. A szobában sötét volt, csak egy zseblámpa sugara látszott. Leek az állával tartotta, és egy fekete vázlatfüzetbe rajzolt nyugodtnak tűnő arckifejezéssel. Nem nézett föl, és Agnes nem látta a fiú szürke szemét puhán homlokába hulló haja árnyékában. A szoba meleg és meghitt volt az alvó testvérek lélegzésétől.
Agnes összehajtott pár ruhadarabot, amelyek a padlón hevertek. Kivette a ceruzát a fiú kezéből, és becsukta a füzetet.
– Rosszat tesz a szemednek, drágám.
Leek már majdnem férfi volt, túl nagy, hogy jóéjt-puszit kapjon, de Agnes akkor is megpuszilta, és nem vett tudomást arról, hogy a fiú elhúzódik a leheletét átható erős sörszag elől. Leek odavilágított a kiságyra a zseblámpájával. Agnes megnézte a legkisebbet, felhúzta a takarót Shuggie álláig. Fel akarta ébreszteni, arra gondolt, hogy átviszi a saját ágyába, mert hirtelen égető vágy töltötte el, hogy valaki szorosan hozzásimuljon. Shuggie nyitott szájjal aludt, szemhéja enyhén remegett, túl messze járt ahhoz, hogy megzavarja.
Agnes csendesen becsukta az ajtót, és a szobájába ment. Benyúlt a matrac alá, és előhúzta az ismerős vodkásüveget. Az egész maradékot bögrébe töltötte, aztán az utolsó cseppeket is kiitta az üvegből, és a város fényeit nézte.
Amikor Shug először tűnt el az éjszakai műszakja után, Agnes egész hajnalban aggódva hívta a kórházakat és az összes taxist, akit ismert. Fekete füzetéből sorban végigtelefonálta a barát nőit, érdeklődött a hogylétük felől, de nem vallotta be, hogy Shug elcsatangolt, mert önmagának sem tudta bevallani, hogy végül mégis tette.
Miközben a nők a mindennapjaikról fecsegtek, ő csak fülelt a háttérzajokra, és feszülten figyelt, hátha meghallja a férjét. Szerette volna elmondani minden nőnek, hogy ő mindent tud. Tud a párás kocsiablakokról, a férfi mohó kezéről, és hogy ők nyilván azt lihegik Shug fülébe, miközben a férfi beléjük döfi a faszát, hogy vigye el őket innen. Az egésztől öregnek és nagyon magányosnak érezte magát. Szerette volna megmondani nekik, hogy érti. Hogy mindent tud ennek a dolognak az izgalmáról, mert hajdanán ő ugyanez a nő volt.
Hajdanán a tenger felől süvöltő szél hidegétől elkékült a combja, de nem is érezte, mert boldog volt.
A korzó ezernyi szikrázó fénye záporozott rá, és ő elnyílt szájjal haladt feléjük. Annyira meglepődött, hogy alig tudott levegőt venni. Új ruháján a fekete flitterek visszatükrözték a ragyogó fényeket, amelyek csillogva hullottak bele a Fair Fortnightot, a nyári munkásünnepet élvező tömegbe, és Agnes már olyan sugárzónak tűnt, mint maga a díszvilágítás.
Shug fölemelte, és ráállította egy üres padra. A fények lángoltak végig a vízparton, ameddig a szem ellát. Minden épület versengett a következővel, ezernyi cifra égő szikrázott rajtuk. Némelyek vadnyugati kocsmacégért ábrázoltak vágtató lovakkal és kacsintó cowboyokkal, mások akár Las Vegas táncos lányai. Lenézett Shug-ra, aki felmosolygott rá. Shug elegánsnak tűnt jól szabott fekete öltönyében. Úgy festett, mintha volna valaki.
– Nem is emlékszem már, mikor vittél el táncolni – mondta Agnes.
– Még mindig fantasztikusan ropom. – Shug gyengéden lesegítette a járdára, és sóváran megszorította derekát. Most látta Agnes szemében a vízpartot, a klubok olcsó ragyogását és a játéktermek sürgés-forgását. Azon tűnődött, hogy ez is megfakul-e Agnes szemében. Levette zakóját, és Agnes vállára terítette. – Hát, ezek után már nem lesznek ugyanolyanok Sighthill fényei.
Agnes borzongott.

6

– Ne beszéljünk az otthonról. Csak tegyünk úgy, mintha megszöktünk volna.
Végigsétáltak a csillogó vízparton, és próbáltak nem gondolni közéjük éket verő apró, hétköznapi dolgokra, hogy még mindig egy lakótelepi lakásban élnek úgy, hogy Agnes anyja és apja horkol a fal túloldalán. Agnes nézte a felvillanó-kialvó fényeket. Shug a férfiakat nézte, akik mohó szemmel bámulják Agnest, és dühödt büszkeség töltötte el.
Agnes azon a szürke délelőttön látta először a blackpooli tengerpartot. Majdnem megszakadt a szíve a csalódástól. Ütött-kopott épületek néztek a sötét, hullámzó óceánra meg a hideg, homokos partra, ahol kékre fagyott gyerekek rohangáltak alsóneműben. Kiránduló családok Liverpoolból és sok busznyi turista Glasgow-ból. Shug úgy tervezte az utat, hogy kettesben legyenek. Agnes beharapta arcát az egész dolog közönségessége miatt.
Éjjel már látta benne a vonzerőt. Az igazi varázslat a világításban rejlett. Nem akadt felület, amely ne ragyogott volna. Az utca közepén haladó régi villamosok fényárba burkolóztak, és a roskatag famólókat, amelyek benyúltak a sós tengerbe, lámpák szegélyezték, mint a leszállópályát. Még a Kiss Me Quick kalapok is pislogtak, mintha eszüket vesztették volna a vágytól. Shug csuklón fogta, és átvezette a tömegen, majd végig a fényben úszó korzón. Gyerekek visítottak a parti körhintán. Dodzsemek zúgtak és villogtak, kattogtak a játékgépek. Shug egyre csak húzta a Blackpool Tower felé, kanyargott erre-arra, ahogy a taxisok szoktak.
– Drágám, lassíts, kérlek – könyörgött Agnes. A fények túl gyorsan röpködtek körülötte ahhoz, hogy befogadja őket. Kirántotta csuklóját a férfi szorításából, piros folt maradt ott, ahol Shug fogta.
Shug vörös arccal hunyorgott az ünnepi tömegben. Dühében és zavarában pirult ki. Idegen férfiak csóválták fejüket, mintha ők tudnák, hogyan kell szebben bánni ezzel a remek nővel.
– Ne kezdd, jó?
Agnes a karját dörzsölte. Próbált lágyítani arcvonásain. Kisujjukat összefonták, és Shug szabadkőműves-gyűrűje hidegen és keményen szorult a kezének.
– Hajszolsz, ennyi az egész. Csak hagyd, hogy kiélvezzem. Úgy érzem, mintha sose mozdulnék ki otthonról.
Elfordult Shugtól, vissza a fényekhez, de a varázslat eltűnt. Ezek tényleg olcsó fények.
Felsóhajtott.
– Hadd igyak valamit. Az majd felmelegít, talán segít, hogy megint jókedvünk legyen.
Shug összevonta szemöldökét, és végighúzta öklét a bajsza előtt, mintha így kapna el minden kemény szót, amelyet Agnesnek szánt.
– Agnes. Könyörgök. Kérlek, ma este fogd vissza magad. – De ő már el is tűnt, át a villamossíneken a kacsingató cowboy felé.
– Helló – mondta a csaposnő vaskos lancashire-i akcentussal. – Csini ez a ruha.
Agnes felült a forgó műanyag bárszékre, és kecsesen összefonta lábát.
– Egy Brandy Alexandert kérek.
Shug megforgatta a mellette lévő bárszéket, akár egy búgócsigát, amíg magasabban nem állt Agnesénél. Felszökkent rá, aztán addig forgott, amíg szembe nem került Agnesszel.
– Hideg tejet kérek. – Kihúzott két szál cigarettát a csomagból, és Agnes intett, hogy gyújtsa meg neki az egyiket. A csaposnő letette eléjük az italukat. A tej gyerekpohárban volt, ezért Shug visszatolta elé, és másik poharat kért.
Becsúsztatta a meggyújtott cigarettát Agnes ajka közé, és megsimogatta a nyakszirtjét, ahol egy puha tincs elszabadult. Agnes benyúlt a retiküljébe, aztán visszadugta a tincset hajkoronájába, és édes illatú, sziszegő hajlakkal fújta be. Nagyot kortyolt az édes italból, és cuppantott.
– Elizabeth Taylor is járt Blackpoolban. Vajon szereti a tengeri csigát?
Shug az orrát piszkálta gyűrűs kisujjával. Hüvelykje és mutatóujja közt sodorgatta a taknyot.
– Ki nem?
Agnes feléje fordult.
– Lehet, hogy ide kéne költöznünk. Folyton ilyen életünk lehetne.
Shug nevetett, és a fejét csóválta, mintha Agnes gyerek volna.
– Veled mindennap más. Alig győzöm tartani a lépést. – Végighúzta ujját Agnes szoknyájának csillogó szélén, miközben a kocsma előtt áramló nyári tömeget nézte. Köznapi emberek, máris télikabátban.
– Tudod, mit szeretnék? Kicsit bingózni. – Az ital már felmelegítette Agnest. Elégedetten karolta át magát. – Ebben a nagy fényben. Úgy érzem, szerencsém lesz.
– Tényleg? Én kértem meg őket, hogy világítsanak neked.
Új italok érkeztek. Agnes belenyúlt a magáéba, és kihúzta belőle a szívószálat, a keverőpálcikát meg a két nagy jégkockát.
– Most komolyan gondolom. Nagyot fogok nyerni. Elkezdek élni. Megmutatom Sighthillnek. Egyszerűen érzem.
Egyetlen hajtásra megitta a brandyt.
Bérelt szobájuk egy viktoriánus ház tetején volt, amely három utcányira állt a korzótól. Egyszerűnek tűnt még egy blackpooli panzióhoz képest is, és olyan szagot árasztott, mint ami nem nyaraló családoknak, hanem alkalmi vendégeknek kínál szállást. Minden egyes szőnyeges lépcsőfordulóba más pézsmaillat vette be magát. Azonkívül elégett pirítós és túlmelegedett tévé szagát lehetett érezni, mintha a háziasszony nem szeretne szellőztetni.
Ezen az éji órán csönd volt. Agnes a szőnyeggel borított lépcső aljában gubbasztott, és hamisan dudorászott magában.
– Ahh’m onny hew-man. Ahh’m just a wooh-man.
Léptek hallatszottak csukott ajtók mögül, és nyikorgott a régi padlódeszka odafenn. Shug kicsit befogta Agnes száját.
– Cssss. Marad csendben, jó? Mindenkit felébresztesz.
Agnes eltolta Shug kezét a szája elől, szélesre tárta karját, és hangosabban énekelt.
– Show me the stairwaa-ay ah have to cli-imb.
Fény gyulladt az egyik szobában. Shug látta az ajtó alatti vékony résen. Megfogta Agnest a hóna alatt, és megpróbálta fölemelni, felvonszolni a lépcsőn. De minél jobban húzta, annál könnyebben siklott ki a kezéből, akár valami filézett húscsomag. Valahányszor fogást talált rajta, Agnes formátlanná vált, és kiszabadult. Vihogva hanyatt vetette magát a lépcsőn, és tovább énekelt magában.
Az egyik szoba csukott ajtaja mögül kisziszegett egy angol:
– Fékezzék magukat. Mielőtt kihívom a rendőrséget! Mások aludnának.
Shug a déli akcentusa alapján, főleg ahogy a szavak végét megnyújtotta, apró, nőies alaknak képzelte. Szerette volna, ha kinyitja az ajtót. Szeretett volna valami maradandó nyomot hagyni a képén.
Agnes úgy tett, mint akit megsértettek

7

– Jó, hívd a rendőrséget, te ünneprontó. Én nyaralo…
Shug szorosan befogta Agnes nedves száját. Agnes csak vihogott. Kajánul Shugra nézett, majd belenyalt a tenyerébe. Olyan volt a nyelve, mint egy meleg, nedves bárányszelet. Shugnak felfordult a gyomra. Gyűrűs ujjait belevájta Agnes arcába, szétfeszítette a protézisét. Eltűnt a mosolygás Agnes szeméből. Shug odahajolt hozzá, úgy sziszegte:
– Csak egyszer mondom el. Szedd össze magad. Húzz fel a lépcsőn.
Lassan elvette kezét Agnes arcáról. Rózsaszín folt maradt ott, ahol az állkapcsát szorította. Agnes szemébe félelem költözött, szinte kijózanodott. Amikor Shug elhúzta kezét, a félelem elszivárgott Agnes tekintetéből, és az ital démona visszatért arcára. Porcelánfogai mögül Shugra köpött.
– Minek képzeled te m…
Shug nekitámadt, mielőtt befejezhette volna. Átlépett rajta, belemarkolt hátul a hajába. A megkeményedett lakk ropogott, mint a csirkecsont, ahogy Shug megtekerte a fürtöket. Aztán megrántotta elég erősen ahhoz, hogy akár maroknyit is kitépjen tövestül, és elindult a lépcsőn, így vonszolta Agnest. Agnes esetlenül bicsakló lábbal, ügyetlen pókként rugdalózott, hogy támaszt találjon. A rántás fájdalma égette fejbőrét, és Shug karjára fonódott, hogy megkapaszkodjon. Shug alig érezte a hegyes körmeit, ahogy a bőrébe fúródtak. Felhúzta egy lépcsőfokon, aztán még egyen, majd még egyen. A koszos szőnyeg égette Agnes hátát, lehorzsolta a bőrt a nyakáról, csillogó ruhájáról letépte a flittereket. Shug Agnes álla alá kulcsolta vastag karját, és végigvonszolta a következő lépcsőfordulón. Egyetlen mozdulattal ledobta az ajtó előtt, előhalászta a kulcsot, felkapcsolta a gyenge fényű lámpát, és berántotta Agnest a szobába.
Agnes elárvultan hevert az ajtó mögött, mint egy rongyos huzatfogó. A flitteres ruha felcsúszott fehér lábán. Fejéhez nyúlt, tapogatta, hol szakadt ki a haja. Shug átvágott a szobán, és elhúzta onnan Agnes kezét, hirtelen kínban érezte magát attól, amit tett.
– Ne fogdosd magad. Nem sebeztelek meg.
Agnes érezte ujjain a fejbőrén lévő vért. Füle csengett attól, ahogy feje végigdübögött a lépcsőfokokon. Az ital okozta zsibbadás elszállt belőle.
– Mért csináltad ezt?
– Nevetségessé tettél.
Shug levette fekete zakóját, és az egyetlen székre terítette. Levette a fekete nyakkendőt, és szépen összehajtogatta. Arca kivörösödött, ettől valahogy kisebbnek és sötétebbnek tűnt a szeme.
Miközben fölfelé ráncigálta Agnest, haja odébb vándorolt a kopasz foltról, amelyet nagyon igyekezett leplezni. Az elszabadult tincsek a bal fülénél lógtak gyéren és csapzottan. Kattanás hallatszott a torkából, mintha egy kapcsoló váltott volna, aztán máris megragadta Agnest. Ő érezte Shug éles körmeit a nyakán, a combján. Shug belemélyesztette az ujjait Agnes puha húsába, mert biztos fogást akart. Amikor a hús elvált a csonttól, Agnes felkiáltott fájdalmában, és Shug a gyűrűs öklével kétszer az arcába vágott.
Amikor Agnes elhallgatott, Shug lehajolt, belevájta ujjait Agnes vállába meg combjába, és úgy hajította oda az ágyra, mint egy kiszakadt szemeteszsákot. Rámászott. Arca vörösen lángolt, csapzott haja lógott feldagadt fejéről. Mintha forró vérrel töltődne fel. Teljes súlyával Agnes karjára könyökölt, addig nyomta bele a matracba, míg már szinte elroppant. Egész tömegét használta, az összes súlyt, amelyet sofőrként, ülő életmódjával felhalmozott, ezzel nyomta és szögezte maga alá Agnest.
Jobb kezével a ruhája alá nyúlt, és megkereste a lágy, fehér testtájait. Agnes összefonta lábát alatta; Shug érezte, hogy a két boka összekulcsolódik. Szabad kezével megmarkolta Agnes combját, és próbálta szétfeszíteni. Az nem engedett. Szoros volt a zár. Shug belevájta ujjait a láb puha húsába, addig mélyesztette bele körmeit, míg úgy nem érezte, hogy a bőr szétválik, a láb szétnyílik.
Miközben beléhatolt, Agnes könnyezett. Már nem érezte az italt. Már nem akart harcolni. Shug, amikor végzett, Agnes nyakába fúrta arcát. Azt mondta, holnap megint elviszi táncolni a fények közé.