Ha új ötletekre vágysz, olvass el egy régi könyvet.
– Ivan Pavlov (és még sokan mások)
Tizennyolc évesen a londoni Cass Business School büszke elsős növendéke voltam. Egy nap az egyik barátom arra kért, kísérjem el egy előadásra, ahol egy hindu szerzetes fog beszélni.
– És hol érdekel engem, mit dumál egy szerzetes? – kérdeztem vonakodva.
Az iskolában legtöbbször cégvezetők, hírességek, sikeres vállalkozók tartottak előadásokat. Ezeket én általában meg is hallgattam, de egy jöttment szerzetes mondandójára nem voltam kíváncsi. Inkább az olyan előadók érdekeltek, akik valóban el is értek valamit az életben.
De a barátom addig nyaggatott, míg végül beadtam a derekam:
– Jó, de utána elmegyünk piálni!
A „szerelem” szót általában romantikus kapcsolatokra szoktuk használni. De azon az estén, ahogy hallgattam a szerzetest, amint a tapasztalatairól mesélt – nem tudom másképp mondani –, szerelmes lettem. Egy harminc-egynéhány éves indiai, kopasz férfi volt sáfrányszínű ruhában. Intelligens, ékesszóló, karizmatikus. Az „önzetlen áldozat” elvéről beszélt. És amikor azt mondta, hogy olyan fákat kellene ültetnünk, amelyek árnyékában nem tervezünk pihenni,1 valami ismeretlen borzongás futott végig a testemen.
Különösen nagy hatással volt rám, amikor megtudtam, hogy azelőtt Bombayben az IIT hallgatója volt, ami nagyjából az MIT (Massachusetts Institute of Technology) indiai megfelelője, és akárcsak az MIT-re, oda is nagyjából lehetetlen bejutni. És mindezt képes volt otthagyni, hogy szerzetes legyen. Búcsút intett mindannak, amire én és a barátaim még csak vágyakoztunk. Tehát a csávó vagy meg van hibbanva, vagy nagyon tud valamit.
Világéletemben azoktól az emberektől voltam elájulva, akik a semmiből indultak, aztán sokra vitték. Egyszerűen lenyűgöztek azok, akik megtestesítették az amerikai álmot. De ott, azon az estén, életemben először láttam olyasvalakit, aki tudatosan ennek épp az ellenkezőjét választotta. Hátat fordított mindannak, amiről a világ azt tanította, hogy mindnyájunknak vágynunk kell rá. És egyáltalán nem volt megkeseredett vagy szomorú, nagyon is boldognak, magabiztosnak és elégedettnek látszott, mint aki meglelte a békét. Ami azt illeti, boldogabbnak tűnt, mint bárki, akit addig láttam. Tizennyolc éves koromra már rengeteg gazdag emberrel találkoztam. És számtalan híresség, jóképű, sikeres ember előadását meghallgattam, de nem láttam még senkit, aki igazán boldog lett volna.
Az előadás végén átfurakodtam a tömegen, és személyesen is elmondtam neki, mennyire lenyűgözött és milyen lelkesítő volt számomra az egész este.
– Hogyan tölthetnék több időt veled? – bukott ki belőlem a kérdés. Egyszerűen égető vágyat éreztem, hogy olyasvalaki közelében lehessek, aki az általam oly nagyra tartott értékeknek, nem pedig az általam vágyott dolgoknak van birtokában.
A szerzetes azt mondta, egész héten Nagy-Britanniában tart előadásokat, és szívesen lát a többi rendezvényen is. Én pedig éltem a meghívással és elkísértem mindenhová.
Erről a szerzetesről, akit egyébként Gauranga Dasnak hívtak, rögtön az volt az első benyomásom, hogy valamit jól csinál, s mint később megtudtam, ez tudományosan is igazolható. 2002-ben egy tibeti szerzetes, Yongey Mingyur rinpocse Katmandu környékéről a Wisconsin-Madison Egyetemre látogatott, ahol is a kutatók meditáció közben tanulmányozták az agyi aktivitását.2 A tudósok adtak rá egy fürdősapkaszerű EEG-szondát, ebben vagy kétszázötven szenzor kapott helyet, amelyeket a technikusok mind a fejéhez rögzítettek. A szerzetesnek ekkor már mintegy hatvankétezer órányi meditáció volt a háta mögött. A tudósok, akik között szintén volt néhány tapasztalt meditáló, a másik szobából figyelték, ahogy a szerzetes végighalad a kutatók által előírt meditációs terven – váltakozva egy perc meditáció az együttérzésről, majd fél perc pihenés. Négyszer egymás után végigcsinálta ezeket a lépéseket. A tudósok döbbenten látták, hogy amint a szerzetes elkezdte a meditációt, az EEG azonnal jelentős kilengést mutatott az agyi aktivitásban. Azt hitték, hogy biztosan pozíciót váltott, de erről szó sem volt, a saját szemükkel láthatták, hogy meg se moccant.
Azon túl, hogy a szerzetes agyi aktivitása a tudatos irányítás hatására, akár egy villanyégő, ki- és bekapcsolt, a dologban az volt a legmeglepőbb, hogy ehhez nem volt szükség semmilyen előkészületre. Nem kellett bemelegítenie. Aki rendszeresen meditál, vagy legalábbis megpróbálta már néhányszor lenyugtatni az elméjét, tudja jól, hogy beletelik pár percbe, amíg a fejében kavargó gondolatok valamelyest elcsendesednek. A rinpocsének viszont ehhez nem kellett idő. Tényleg olyan volt, mintha egy kapcsolóval bármikor mély meditációba tudná helyezni magát, és onnan bármikor vissza is tudna jönni. Több mint tíz évvel az említett kísérlet elvégzése után, az akkor negyvenegy éves szerzetes agyát ismét megvizsgálták, és megállapították, hogy kortársaihoz képest jóval kevesebb jelét mutatja az öregedésnek.3 A kutatók azt mondták, az agyának az állapota egy tíz évvel fiatalabb ember agyáéhoz hasonlítható.
Azok a kutatók, akik a buddhista szerzetes, Matthieu Ricard agyát vizsgálták, a gammahullámok mennyisége alapján – amelyek a figyelem, a memória, a tanulási képesség és a boldogság mértékét tükrözik – rögtön kikiáltották őt „a világ legboldogabb emberének”, mivel azelőtt soha senkinél nem mértek ilyen magas értékeket. Ha egy szerzetes lóg ki a sorból ilyen mértékben, arra azt mondhatnánk, hogy lehet véletlen is, csakhogy Ricard nem az egyetlen. A kísérletet huszonegy másik szerzetesen is elvégezték, amikor épp meditáltak, és mindegyik esetben sokkal magasabb gammahullám-értékeket mértek, amelyek tartósabbnak is bizonyultak (még alvás közben is, mint a kontrollcsoport tagjai esetében, akik soha életükben nem meditáltak.
Miért is kellene nekünk egy szerzetes fejével gondolkoznunk? Nos, ha valaki szeretne nagyon jól kosarazni, valószínűleg jól teszi, ha Michael Jordanhez fordul tanácsért, aki az új dolgok kitalálásában szeretne jeleskedni, talán megkérdezhetné Elon Muskot, vagy ha a színpadon szeretne remek teljesítményt nyújtani, esetleg Beyoncé lenne előnyös választás. De ha valaki az elméjét szeretné lecsendesíteni, és megtapasztalni a békét, a nyugalmat, és mindezt tudatosan? Nos, ehhez leginkább a szerzetesek értenek. David Steindl-Rast testvér, bencés szerzetes, a gratefulness.org társalapítója szerint: „Az a laikus, aki tudatosan törekszik arra, hogy folyamatosan a jelenben éljen, valójában szerzetes.”
A szerzetesek képesek ellenállni a kísértésnek, tartózkodni mások kritizálásától, megküzdeni a fájdalommal és a szorongással, lecsillapítani az egójukat, és tudatos, értelmes életet élni. Miért is ne tanulhatnánk a világ legnyugodtabb, legboldogabb és legtudatosabb embereitől? Most talán azt mondod, persze, egy szerzetes könnyen marad nyugodt, derűs és békés. Hiszen valami eldugott helyen élnek, se főnökük, se feleségük, forgalmi dugóról meg még hírből sem hallottak. Egyébként is, mire megyek én azzal a mai rohanó világban, ha egy szerzetes fejével gondolkozom?
Először is kezdjük ott, hogy senki nem születik szerzetesnek. A szerzetesek a legkülönbözőbb körülmények között élő családokból származnak, de egy napon elhatározták, hogy megváltoznak. Matthieu Ricard, „a világ legboldogabb embere” például azelőtt biológus volt, Andy Puddicombe, a Headspace nevű meditációs alkalmazás társszerzője cirkuszi életre készült, de ismerek olyan szerzeteseket is, akik pénzügyi területen dolgoztak, vagy épp egy rockzenekarban játszottak. Ugyanolyan iskolákba jártak, ugyanolyan falvakban vagy városokban nőttek fel, mint te. Nem kell telerakni gyertyákkal a lakásodat, nem kell mezítláb mászkálni az utcán, és nem kell fotókat posztolnod magadról, ahogy egy hegytetőn meditálsz. Ilyesmiről szó sincs. A szerzeteslét inkább egy bizonyos gondolkodásmód, amit bárki elsajátíthat.
Ahogy a legtöbb szerzetes, én sem ásramban nőttem fel. És ami azt illeti, a gyermekkorom nagy része nem éppen jámbor dolgokkal telt, jóllehet tizennégy éves koromig eléggé szófogadó gyerek voltam. London északi részén laktam a szüleimmel és a húgommal. Középosztálybeli, indiai család voltunk. Mint a legtöbb szülő, az én szüleim is fontosnak tartották, hogy jó iskolákba járjak, hogy szép jövőm lehessen. Nem volt velem gond, jól tanultam, és igyekeztem mindenkit boldoggá tenni.
Aztán jött a középiskola, és egyszerre minden a feje tetejére állt. Azelőtt elég kövér voltam, sokat cikiztek is miatta az osztálytársaim, de a középiskola elején lefogytam, elkezdtem focizni meg rögbizni. Olyan tárgyak érdekeltek, amelyek általában nem váltanak ki lelkesedést a hagyományos értékrendet követő indiai szülőkből, mint a művészettörténet, a dizájn és a filozófia. Persze ez önmagában még nem lett volna baj, de időközben rossz társaságba is keveredtem. És egyre durvább dolgokban vettem részt. Bandáztam, kipróbáltam a drogokat, bunyóztam. Az alkoholt sem vetettem meg. Kezdett kicsúszni a lábam alól a talaj. Az iskolából háromszor is majdnem kirúgtak. Negyedszerre aztán kedvesen, de határozottan megkértek, hogy másutt folytassam a tanulmányaimat.
– De megváltozom! – ígértem. – Ha maradhatok, tényleg megváltozom!
Végül is belementek, én pedig tényleg összeszedtem magam.

2

Aztán a főiskolán már elkezdtem kapiskálni a kitartó munka, az áldozathozatal, a fegyelem és a kitartás, az egy konkrét célra koncentrálás előnyeit. A gond csak az volt, hogy akkoriban nem volt más célom, mint hogy legyen egy jó állásom, egy nap majd legyen feleségem és esetleg gyerekeim – ahogy az már csak lenni szokott. Már akkoriban is sejtettem, hogy azért az élet ennél többet is tartogathat, csak fogalmam sem volt, hogy mit.
Mire Gauranga Das ellátogatott az iskolánkba, engem már komolyabban is elkezdett foglalkoztatni a kérdés, hogy milyen más életmódok jöhetnének szóba számomra, milyen lehetőségeim vannak esetleg valahogy másképp alakítani az életemet, mint ahogy azt mindenki (velem együtt) természetesnek vette. Fejlődni akartam, mármint személyes téren. Azt akartam, hogy az alázat, az együttérzés, az empátia ne csak elvont fogalmak legyenek számomra, meg is akartam élni ezeket. Nem akartam, hogy a fegyelem, a jellem és a szavahihetőség csak puszta szavak maradjanak számomra, amelyeket könyvekben olvastam. Mindezt át is akartam élni.
A következő négy évben a két világ között ugráltam: kocsmákban és gyorséttermekben tanyáztam, máskor pedig meditációs táborokban időztem, és a padlón aludtam. Londonban menedzsment szakon, viselkedéstudományi specializáción végeztem, majd egy neves tanácsadó cégnél lettem gyakornok, s közben maradt időm a barátaimra és a családomra is. Később Mumbaiban egy ásramban ősi írásokat tanulmányoztam, és az éves szabadságomat általában szerzetesek között töltöttem. Az értékrendem idővel megváltozott. Egyre többször kaptam magam azon, hogy a szerzetesek közelében szeretnék lenni. Tulajdonképpen arra vágytam, hogy elmerüljek a szerzetesi létben. S közben egyre kevésbé láttam értelmét mindannak a munkának, amit a cégnél végeztem. Hiszen mi értelme van olyasmit csinálni, aminek senkire nincs semmilyen pozitív hatása?
A diploma megszerzése után az öltönyeimet szerzetesi ruhákra cseréltem és csatlakoztam egy ásramhoz, ahol a földön aludtunk és az edzőtermek öltözőiben használatos kis szekrényekben tároltuk a holminkat. Éltem Indiában, Nagy-Britanniában, és Európa több országát is bejártam. Mindennap több órát meditáltam és ősi írásokat tanulmányoztam. Szerzetestársaimmal segítettünk Mumbai mellett egy faluban az egyik ásramot ökobarát spirituális táborrá alakítani (Govardhan ökofalu), csatlakoztam az Annamrita projekthez, amely naponta több mint egymillió adag ételt oszt szét a világ szegényei között.
Ha én képes voltam rá, hogy megtanuljak egy szerzetes fejével gondolkozni, akkor bárki képes rá.
A hindu szerzetesek, akikkel együtt elmélkedtem, a Védákat tekintik a legfontosabb szentírásuknak. (A szanszkrit véda szó azt jelenti: bölcsesség. A szanszkrit pedig egy ősi nyelv, az Ázsia déli részén ma is beszélt nyelvek legtöbbje ebből fejlődött ki.) Egyesek szerint a filozófiatörténet ezen ősi írásokkal kezdődik, amelyek legalább háromezer évvel ezelőtt keletkeztek a mai Pakisztán és India északnyugati részén található régióban. Ezek képezik a hinduizmus alapját.
Akárcsak Homérosz eposzai, eleinte a Védák is szájhagyomány útján terjedtek, majd később írásban is rögzítették őket, de mivel felettébb sérülékeny adathordozókat választottak (pálmalevelet és nyírfakérget), a legtöbb fennmaradt dokumentum mindössze néhány száz éves. A Védák himnuszokat, történelmi elbeszéléseket, költeményeket, imákat, énekeket, ünnepi szertartásokra vonatkozó leírásokat, valamint a mindennapok során alkalmazható tanácsokat tartalmaznak.
Az életben és ebben a könyvben is gyakran emlegetem a Bhagavad-gítát (a cím jelentése: A magasztos szózata). Ez valamelyest az i. e. 800–400 időszakban keletkezett Upanishádokon alapul. A Bhagavad-gíta amolyan egyetemes és minden korban aktuális életviteli kézikönyv. A benne fellelhető tanácsok nem szerzetesekhez szólnak, és nem is spirituális tartalmúak. Egy nős férfi kapja ezeket a tanácsokat, aki történetesen egy igen tehetséges íjász. A mű nem egy konkrét vallás híveihez vagy egy nép tagjaihoz szól, hanem az egész emberiséghez. Eknath Easwaran, spirituális író és professzor, aki számos indiai eredetű szent könyvet fordított angolra, többek közt a Gítát is, azt mondta, hogy ez „India legfontosabb ajándéka a világ számára”. Ralph Waldo Emerson 1845-ben így írt a naplójában: „A barátom és én egy csodálatos napot köszönhetünk a Bhagavad-gítának. Az első könyvek egyike ez, olyan volt, mintha egy egész birodalom szólt volna hozzánk, nincs benne semmi kicsinyes vagy érdemtelen, csak átfogó, derűs, békés, következetes, egy ősi értelem hangja ez, amely egy másik korban és a világ egy másik táján ugyanazokat a kérdéseket vetette fel, s válaszolta meg, amelyek minket is foglalkoztatnak.”9 Állítólag a Bhagavad-gítáról az évezredek során több tanulmányt írtak, mint bármely más szentírásról.
Jelen könyvemmel szeretnék segíteni neked kapcsolatba lépni a Gíta időtálló bölcsességével, és még néhány ősi tanítás lényegével, amelyek részét képezték szerzetesi tanulmányaimnak – és amelyek komoly relevanciával bírnak modern korunk problémáit illetően.
Tanulmányaim során az egyik legdöbbenetesebb dolog az volt számomra, amikor rájöttem, hogy az emberiség szinte semmit nem változott az utóbbi háromezer évben. Persze magasabbak vagyunk, és tovább is élünk, de meglepett, hogy a szerzetesi tanítások mindvégig megbocsátásról, energiáról, szándékról, tudatos életről és egyéb olyan témákról szólnak, amelyek a ma emberét ugyanúgy foglalkoztatják, mint azokat, akik abban a korban éltek, amikor ezek az írások keletkeztek.
És ami még csodálatosabb, a szerzetesek ősi bölcsességét a modern tudomány is alátámasztja, amint arra számos példát láthatunk ebben a könyvben. A szerzetesek már évezredek óta hiszik, hogy a meditáció és a tudatosság jó hatással van ránk, akárcsak a hála. Hogy az önzetlen szolgálat boldogabbá teszi az embert, és még sok egyéb dolgot, amit kifejtek e könyv lapjain. És mindezen gondolatokhoz kapcsolódóan számos gyakorlatot is kidolgoztak, méghozzá jóval azelőtt, hogy ezek pozitív hatásait a modern tudomány is igazolhatta volna.
Albert Einstein mondta egyszer: „Ha valamit nem tudsz egyszerűen elmagyarázni, akkor nem értetted meg rendesen.” Amikor felfogtam, hogy mindaz, amit a szerzeteseknél tanultam, mennyire aktuális a jelenben, még jobban bele akartam ásni magam az egészbe, hogy másokkal is megoszthassam.
Három évvel azután, hogy Mumbaiba költöztem, a mesterem, Gauranga Das azt mondta, hogy szerinte hasznosabb lenne, ha elhagynám az ásramot, és elmondanám a világnak mindazt, amit ott tanultam. Az a három év, amit szerzetesként töltöttem, számomra maga volt az élet iskolája. Nagyon nehéz volt eljutni odáig, hogy beálljak szerzetesnek, de talán még annál is nehezebb volt elhagyni az ásramot. De az ott tanult bölcsességek alkalmazása az ásramon kívül, a modern világban – a legnehezebb rész – még hátravolt, mintha csak ez lenne a záróvizsga. Azóta is minden egyes nap megtapasztalom, hogy a szerzetes-gondolkodásmód működik: hihetetlen, hogy az ősi bölcsességek milyen jól alkalmazhatók a mai világban is. Ezért osztom meg őket másokkal.
Én még most is úgy vélem, hogy szerzetes vagyok, jóllehet általában azt mondom, „volt” szerzetes, hiszen azóta megnősültem, a szerzeteseknek pedig ezt nem szabad. Los Angelesben lakom, ami egyesek szerint a materializmus, a megtévesztő külső és a mindent elborító nagy átverések fővárosa. De mi értelme lenne olyan helyen lakni, ahol már mindenki megvilágosodott, nem igaz? Manapság azzal töltöm az időmet, hogy megosztom másokkal mindazt, amit életem egy korábbi szakaszában megéltem és megtanultam. Ezt teszem ebben a könyvben is, amely a lehető legtávolabb áll bármilyen szektás gondolkodástól. Esküszöm, hogy senkit nem akarok megtéríteni! De azt megígérhetem, hogy ha komolyan veszed és a mindennapokban gyakorlod az itt leírtakat, megtalálod az életedben az értelmet, a szenvedélyt és azokat a célokat, amelyekért érdemes küzdeni.
Még soha nem volt ennyi elégedetlen ember a világon, még soha nem hajszolták ilyen sokan a „boldogságot”. A kultúránk és a média nap mint nap bombáz minket olyan képekkel és fogalmakkal, amelyekkel próbálják megmondani nekünk, kik vagy mik legyünk, és példaképeket tolnak elénk, olyanokat, akik elértek valamit, akik sikeresek az életben. Hírnév, pénz, csillogás, szex – de hiába, mert mindez nem képes kitölteni a bennünk tátongó űrt. Mindig többet és többet akarunk, de ez a lóverseny nem vezet sehová. Az egésznek csak frusztráció, kiábrándulás, elégedetlenség, boldogtalanság és kiégés a vége.
Szeretném jól láthatóan bemutatni a szerzeteselme és a majomelme közötti különbséget. Az elménk ugyanis vagy a magasba emel minket, vagy lehúz a mélybe. Manapság mindent túlagyalunk, halogatunk, folyton szorongunk, mert a majomelménk irányít. A majomelme céltalanul ugrál egyik gondolatról a másikra, egyik feladatról a másikra, anélkül hogy közben bármit is megoldana. De elsajátíthatjuk a szerzetesek gondolkodásmódját is, ha leásunk a gyökerekig, ahol tisztán láthatjuk, mit is akarunk valójában. És akkor már készíthetünk konkrét cselekvési tervet, ami valódi fejlődést eredményezhet. A szerzetes-gondolkodásmód kiemel a zűrzavarból, a zaklatottságból, és segít meglelni a tisztánlátást, a célokat és a helyes irányt.

3

Ebben a könyvben egy másfajta életszemléletet próbálok bemutatni. Van benne lázadás, függetlenség, a dolgok újrafelfedezése, tudatosság, koncentráció, fegyelem – és szolgálat. A szerzetesgondolkodás célja egy olyan élet, amelyben nincs ego, irigység, sóvárgás, szorongás, harag, keserűség és hasonlók. Szerintem a szerzetesek gondolkodásmódját nemcsak hogy lehetséges elsajátítani, de egyenesen szükséges is. Nincs más választásunk. Valahogy muszáj megtalálnunk a nyugalmat, a csendet és a békét.
Még ma is élénken él bennem az a nap, amikor először léptem be a szerzetesiskolába. A fejemet már leborotváltam, de még nem volt szerzetesruhám, olyan voltam, mint bármelyik londoni kopasz fickó. Rögtön megláttam egy tíz év körüli szerzetesgyereket, aki ötéveseket tanított. Hihetetlen aurája volt, olyan önbizalommal állt ki a többiek elé, mint egy felnőtt.
– Hát ti mit csináltok? – kérdeztem.
– Nekik ez volt a legelső órájuk – mondta. – Te mit tanultál a legelső nap az iskolában annak idején? – kérdezte tőlem.
– Betűket és számokat. És ők?
– Itt először azt tanuljuk meg, hogyan kell lélegezni.
– Hogyhogy? – kérdeztem.
– Mert az egyetlen dolog, ami mindvégig veled marad születésed pillanatától a halálodig, az a légzésed. A barátaid, a rokonaid, az ország, amelyben élsz, mindez megváltozik. Egyvalami marad végig veled, a légzés.
Aztán ez a tízéves szerzetes még hozzátette:
– Amikor ideges vagy, mi változik? A légzésed. Amikor haragszol valakire, mi változik? A légzésed. Az összes érzelmünket azáltal tapasztaljuk meg, hogy megváltozik a légzésünk. Ezért aki uralni tudja a légzését, az bármilyen helyzetben képes megőrizni az irányítást.
Már ebben a pillanatban megtanultam a legfontosabb leckét: mindig a dolgok gyökerére koncentrálj, ne a fának a leveleire, a puszta szimptómákra. És a saját szememmel láttam, hogy bárki lehet szerzetes, még egy öt- vagy egy tízéves gyermek is.
Amikor megszületünk, az első dolgunk ebben a világban, hogy lélegezzünk. Aztán ahogy az élet egyre bonyolódik az újszülött számára, a lélegzés és a csendben üldögélés már elég komoly kihívás tud lenni. Ebben a könyvben reményeim szerint meg tudom mutatni neked a szerzetesek módszerét – leásunk a dolgok gyökeréig, mély önvizsgálatot tartunk. Csakis ez a kíváncsiság, ez a gondolat, ez az erőfeszítés és belátás juttat el minket a békéhez, a nyugalomhoz és az értelmes élethez. Bízom benne, hogy felhasználva mindazt a bölcsességet, amit mestereimtől kaptam az ásramban, sikerül téged is elindítanom ezen az úton.
Utunk során a szerzetes gondolkodásmód kialakításának három fázisán haladunk végig. Az első fázis az elengedés: kidobáljuk magunkból mindazon külső hatásokat és félelmeket, amelyek nem engedik, hogy előrelépjünk. Igen, ez egyfajta megtisztulás lesz, amely majd előkészíti a terepet a fejlődésnek, ami már a második fázis. Segítek oly módon újraformálni az életedet, hogy tudatosan, a célodra koncentrálva és önbizalommal telve tudd meghozni a döntéseidet. Végül pedig alaposabban szemügyre vesszük a minket körülvevő világot, megerősítjük és másokkal is megosztjuk a bennünk lévő hálát, s ezáltal elmélyítjük kapcsolatainkat. Megosztjuk tehetségünket és szeretetünket másokkal, és felfedezzük az önzetlen szolgálatban rejlő tiszta örömöt és annak pozitív hozadékait.
Az út során három különböző meditációs technikát mutatok be, javaslom, hogy ezeket mindennap gyakorold: légzés, vizualizáció és mantrázás. Mindháromnak megvan a maga haszna, leginkább úgy szemléltethetjük a különbséget közöttük, hogy a légzés a fizikai jólétedet szolgálja, hogy megtaláld a csendet és az egyensúlyt, hogy lenyugodj, a vizualizáció pszichológiai előnyökkel szolgál: meggyógyítja a múlt sebeit, és felkészít a jövőre, a mantráknak pedig pszichikai hasznuk van: segítségükkel a legmélyebb éned kapcsolatba léphet az univerzummal, ami valódi megtisztulást hoz.
Ahhoz, hogy ez a könyv előnyödre váljék, nem kell feltétlenül meditálnod, de ha megteszed, az általam felkínált eszközöket sokkal hatékonyabban fogod tudni használni. Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy ez az egész könyv egyetlen nagy meditáció – elgondolkodunk, hogy miben hiszünk, milyen értékek mentén szervezzük az életünket, milyen szándékaink vannak, egyáltalán milyennek látjuk önmagunkat, mi alapján hozzuk meg a döntéseinket, hogyan fejleszthetjük az elménket, azt, ahogy kiválasztunk dolgokat, ahogy az emberekkel interakcióba lépünk. A meditáció célja és jutalma nem más, mint az ilyen szintű mély tudatosság elérése.
Mit szólna ehhez egy szerzetes? Talán ez a kérdés most még nem merül fel benned – sőt valószínűleg egy darabig még nem is fog –, de ez megváltozik, mire a végére érsz ennek a könyvnek.

Első rész

ELENGEDÉS
IDENTITÁS
Az vagyok, amit gondolok, hogy vagyok
Sokkal jobb saját előírt kötelességünket hibásan,
mint másokét tökéletesen végrehajtani.
– Bhagavad-gíta 3,35.
1902-ben egy szociológus, név szerint Charles Horton Cooley ezt írta: „Nem az vagyok, akinek én gondolom magam, és nem is az vagyok, akinek te gondolsz engem. Hanem az, aminek gondolom, hogy gondolsz engem.”10
Hagyok időt, hogy belezavarodj.

5

Az identitásunk be van csomagolva valamibe. Méghozzá abba, amit mások gondolnak rólunk – pontosabban, amit gondolunk, hogy mások gondolnak rólunk.
Sőt! Nemcsak pusztán az önképünk függ attól, hogy mit gondolunk, mások milyennek látnak minket, hanem az önmagunk fejlesztését célzó erőfeszítéseinkkel is valójában csak egy képzelt ideált próbálunk elérni. Ha úgy gondoljuk, hogy valaki, akit csodálunk, a vagyont tartja a siker legjobb mércéjének, akkor igyekszünk nagyobb vagyont szerezni, hogy jó benyomást tegyünk az illetőre. Ha úgy hisszük, hogy valamelyik barátunk a külsőnket kritizálja, ennek megfelelően fogunk változtatni a megjelenésünkön. A West Side Storyban Maria találkozik egy fiúval, aki történetesen fülig szerelmes belé. És egyből utána mi a következő dala? I Feel Pretty! – „Csinos vagyok, olyan csinos!”
Amikor ezt a könyvet írom, még csak egy színész mondhatja el magáról, hogy három Oscar-díjat is bezsebelhetett: Daniel Day-Lewis, aki 1998 óta mindössze hat filmben játszott.11 Minden szerepére alaposan felkészül, tökéletesen elmerül a karakterben. Amikor „Hentes Billt” játszotta a New York bandáiban, amíg a forgatás véget nem ért, hónapokon át csak ír akcentussal volt hajlandó megszólalni, és cirkuszi artistákat szerződtetett, hogy tanítsák meg a késdobálásra. És ez még nem minden. A karaktert életre keltve eredeti tizenkilencedik századi ruhákban grasszált végig Róma utcáin, és többször is belekötött vadidegen emberekbe. Lehet, hogy épp a lenge ruházata miatt kapott tüdőgyulladást is.
Day-Lewis az úgynevezett „method acting”-ot alkalmazta, azaz amennyire csak lehetett, megélte a karaktert a hétköznapokban is, hogy a lehető legteljesebb mértékben átváltozzon azzá, akit a vásznon meg kell jelenítenie. Ez egyáltalán nem könnyű feladat, sőt gyakran előfordul, hogy akik ezt a módszert választják, a színpadi előadás vagy a forgatás után sem képesek kilépni a szerepből. „Elismerem, megőrültem, teljesen beleőrültem – nyilatkozta Day-Lewis az Independentnek pár évvel később – vagy finomabban fogalmazva: a szerep nem tett jót sem a fizikai, sem a mentális állapotomnak.”12
Bár nem vagyunk tudatában, de bizonyos szintig mi is ezt csináljuk. Különböző személyiségeink vannak: ezeket cserélgetjük az online felületeken, a munkahelyünkön, baráti társaságban és odahaza. Ezeknek a különböző személyiségeknek mind megvan a maguk haszna. Segítségükkel keressük meg a mindennapi betevőnket, így tudunk elfogadható teljesítményt nyújtani a munkahelyünkön, ahol amúgy nem mindig érezzük jól magunkat, így tudunk valamelyest normális kapcsolatot fenntartani azokkal, akiket ki nem állhatunk, de muszáj néha szóba állnunk velük. Viszont előfordul, hogy a valódi énünket oly sok réteg fedi, hogy mi magunk sem látjuk tisztán, sőt, talán soha nem is voltunk tudatában, hogy ki vagy mi is az a valódi énünk. A munkahelyi szerepünket hazavisszük a családunkhoz, a baráti társaságban játszott szerepünk olykor megjelenik romantikus kapcsolatainkban is, anélkül hogy ezt tudatosan irányítanánk, vagy valamilyen szándék állna mögötte. És bármilyen sikeresen játsszuk is a szerepeinket, végül mégis elégedetlenek és lehangoltak vagyunk, értéktelennek, boldogtalannak érezzük magunkat. Az „én”, amely eleve kicsi és sebezhető, idővel aztán eltorzul.
Megpróbálunk megfelelni annak a képnek, amiről úgy hisszük, hogy mások olyannak látnak minket, még ha a saját értékeink is látják ennek kárát.
Nagyon ritkán fordul csak elő, már ha előfordul egyáltalán, hogy tudatosan határozzuk meg, mi számít nekünk értéknek. Az életre szóló döntéseinket is erre a kétszeresen tükrözött torz képre alapozva hozzuk meg, anélkül hogy tényleg belegondolnánk, kik is vagyunk valójában. Cooley ezt nevezte úgy, hogy „tükörén”.
Valós énünk érzékelésének érzékelését tartjuk szem előtt, s közben elveszítjük a valós énünket. Hogyan is tudhatnánk meg, hogy kik vagyunk valójában, hogy mi tesz boldoggá minket, ha folyton csak mások álmainak torz tükörképeit hajkurásszuk?
Talán te is úgy gondolod, az a legnehezebb a szerzeteséletben, hogy le kell mondani az élvezetes dolgokról: a bulikról, a szexről, a tévézésről, a magántulajdonról, arról, hogy normális ágyban alhatsz (mondjuk, az tényleg durva). De nekem, mielőtt megtettem ezt a lépést, még egy sokkal nagyobb akadályt kellett leküzdenem: közölnöm kellett a szüleimmel, hogy milyen „pályát” választottam.
Mire végzős lettem a főiskolán, már eldöntöttem, mit akarok. Kerek perec megmondtam a szüleimnek, hogy nem fogadok el egyet sem a beérkezett állásajánlatok közül. Mindig azzal szoktam viccelődni, hogy a szüleim szerint én három dolog közül választhattam: vagy orvos leszek, vagy ügyvéd, vagy nincstelen. És bizony az ember nem is közölheti világosabban a szüleivel, hogy mindaz, amit tettek érte, teljesen felesleges volt, minthogy bejelenti: szerzetesnek áll.
Az én szüleimnek is megvoltak a maguk álmai a jövőmet illetően, de mentségemre szóljon, az elhatározásom nem érte teljesen váratlanul őket, hiszen tizennyolc éves koromtól kezdve ugyan minden nyáron dolgoztam valamennyit pénzügyi gyakornokként Londonban, az év egy részét azért csak a mumbai ásramban töltöttem. Amikor közöltem velük a döntésemet, anyám már csak amiatt aggódott, mint minden anya: az egészségem bírni fogja? Van ott egyáltalán orvos? És ez a „megvilágosodás keresése” valójában azt jelenti, hogy „egész nap a földön üldögéltek”?
Édesanyám számára még keményebb dió volt, hogy a család barátai és ismerősei szintén az orvos-ügyvéd-nincstelen kategóriákban gondolkodtak a sikerről. Miután elterjedt a híre, hogy ilyen radikális lépésre szántam el magam, olyan sopánkodó frázisokkal bombázták őket, mint „pedig milyen sokat áldoztatok a taníttatására…”, illetve „biztos átmosták az agyát a szerencsétlennek” és persze „tönkreteszi az életét”. De az én barátaim is hasonlóképp vélekedtek: „soha többé nem találsz majd rendes munkát” és „egy életre búcsút mondhatsz a normális fizetésnek”.
Ha megpróbálod a saját utadat járni, biztos lehetsz benne, hogy bizonyos emberi kapcsolataid veszélybe kerülnek. Igen, elveszítheted őket, de ezt a kockázatot érdemes vállalni, ugyanakkor megtalálhatod annak is a módját, hogy megtartsd őket, és ezt a feladatot szintén érdemes vállalni.
Szerencsére az akkoriban fejlődő szerzeteselmém számára a szüleim és ismerőseik véleménye nem tartozott a legfontosabb iránymutatások közé, amelyeket a döntéshozatal során figyelembe vettem. Inkább a saját tapasztalataimban bíztam. Tizennyolc éves korom után mindkét életbe belekóstoltam. Amikor nyaranta gyakornokoskodtam Londonban a pénzügyi tanácsadónál, munka után nem éreztem semmit, csak azt, hogy nagyon éhes vagyok. De amikor az ásramból hazatértem, úgy éreztem, ez csodálatos volt. Ez volt életem legjobb időszaka. Én valóban kipróbáltam mindkét világot, mindkét értékrendet és hitrendszert, és ez rengeteget segített, hogy megtaláljam és megértsem a sajátomat.
Nincs semmi különös ezekben a reakciókban. Az életben folyamatosan ki vagyunk téve a külső nyomásnak. A család, a barátok, a társadalom, a média – mindennap képek és hangok vesznek körül bennünket, amelyek megállás nélkül szajkózzák, hogy kik legyünk, és mit tegyünk.
Vélemények, elvárások és kötelességek szüntelen lármája vesz körül minket. A gimnáziumból irány a legjobb főiskola, találj egy jól fizető állást, házasodj meg, legyen egy házad vagy lakásod, gyerekeid, közben pedig szépen haladj felfelé a szamárlétrán. A kulturális normák nem véletlenül léteznek: nincs azzal semmi baj, ha egy társadalomnak konkrét elképzelése van arról, hogy mit ért beteljesült élet alatt. De ha gondolkodás nélkül elfogadjuk ezeket a célokat, soha nem fogjuk érteni, miért nem érezzük igazán sajátunknak a lakásunkat, miért nem vagyunk boldogok ott, ahol élünk, miért érezzük üresnek a munkánkat, még csak azzal sem leszünk tisztában, hogy akarjuk-e egyáltalán egy társsal megosztani az életünket, hogy tényleg akarjuk-e azokat a dolgokat, amelyekért küzdünk.
Amikor eldöntöttem, hogy csatlakozom az ásramhoz, a vélemények és aggodalmak hangereje rögtön felerősödött körülöttem, de az ásramban szerzett tapasztalataim abban is segítettek, hogy hogyan tudom a legjobban kiszűrni ezt a zajt. Az ok maga volt a megoldás is egyben. Egyre kevésbé zavartak azok a hangok, amelyek meg akarták mondani nekem, hogy mi a normális, a biztonságos, a praktikus, vagyis hogy mi a legjobb nekem. Nem veszekedtem velük, tudtam, hogy jót akarnak és szeretnek – fontos volt számomra, hogy ne aggódjanak –, de nem engedtem, hogy az ő sikerről és boldogságról alkotott elképzeléseik határozzák meg az életemet. Ez volt a legnehezebb döntés, amit addigi életem során meg kellett hoznom. De ha egyszer ez volt a helyes döntés…
A szülőktől, a barátoktól, a tanároktól és a médiából hallott hangok folyamatosan ott kavarognak a fiatalok fejében, és közben óhatatlanul is elültetik bennük bizonyos hitrendszerek és értékrendek magját. Hogy a társadalom hogyan definiálja a boldog életet, azzal egy kicsit mindenki egyetért, de igazából senki nem ért vele teljesen egyet. Értelmes, beteljesült életet csak egyféleképpen élhetünk, ha kiszűrjük ezt a kívülről jövő zajt, és elkezdünk befelé figyelni. Ez az első lépés a szerzeteselme felé.
Utazásunkat, akárcsak a szerzetesek, azzal kezdjük, hogy felszámoljuk azokat a dolgokat, amelyek elterelik a figyelmünket a belső világunkról. Először tehát megvizsgáljuk azokat a külső erőket, amelyek hatnak ránk, és eltérítenek azoktól az értékektől, amelyeket mi magunk fontosnak tartunk. Ezután sorra vesszük azokat az értékeket, amelyek mentén az életünket szervezzük, és mindegyikről eldöntjük, hogy összhangban állnak-e azzal, akik lenni akarunk, illetve ahogy élni akarunk, vagy sem.

6

EZ CSAK POR, VAGY EZ MOST ÉN VAGYOK?
Gauranga Das egy csodálatos metaforával mutatta meg nekem azokat a kívülről ható erőket, amelyek eltakarják szemünk elől a valódi énünket.
Egy raktárban vagyunk, körülöttünk mindenütt új könyvek és dobozokban mindenféle műtárgyak. De ellentétben az ásram többi részével, ez a helyiség csupa por, és pókháló borít mindent. Az idős szerzetes egy tükör elé állít, és azt kérdi:
– Mit látsz?
Mivel a tükröt is vastag porréteg borítja, nem látom a tükörképemet. Ennyit mondok, mire ő bólint. Majd a ruhája karjával hirtelen letörli a tükröt. Beteríti arcomat a porfelhő, a szemem, a torkom is csupa por.
– A valódi éned egy porlepte tükör. Amikor először belenézel a tükörbe, a por eltakarja, hogy valójában ki vagy és mik az igazi értékek számodra. A tükör megtisztítása nem éppen kellemes, de csak ha már eltűnt a por, akkor láthatod meg az igazi énedet.
Ez egy tizenhatodik századi, bengáli hindu szent, egy bizonyos Chaitanya szavainak gyakorlati bemutatása volt. Chaitanya ezt úgy nevezte, hogy ceto-darpana-marjanam, az elme koszos tükrének megtisztítása.
Az első lépés csaknem minden szerzetesrend hagyománya szerint azon zavaró tényezők kiiktatása, amelyek megakadályoznak minket abban, hogy a lényegre koncentráljunk – azaz megtalálni az életünk értelmét azáltal, hogy meghaladjuk a fizikai és mentális vágyak szintjét.14 Vannak olyan rendek, ahol a szerzetesek a beszédről mondanak le, mások a szexről, megint mások a tulajdonról, és vannak, akik mindháromról. Az ásramban tényleg csak a legszükségesebb dolgok álltak rendelkezésünkre. Első kézből tapasztaltam meg az elengedés pozitív hatásait. Ha szükségtelen kacatokkal vesszük körbe magunkat, könnyen szem elől téveszthetjük, hogy mi az, ami valóban fontos. Most persze nem azt mondom, hogy rögtön dobálj ki mindent a lakásodból, csak szeretnék segíteni abban, hogy felismerd, illetve ki tudd szűrni a külső hatások zaját. Ezzel töröljük le a port, és így tudjuk megvizsgálni, hogy azok a bizonyos értékek valóban a számodra fontos értékek-e.
Irányadó értékeink azok a legfontosabb elvek számunkra, amelyekről úgy érezzük, ezek mentén kell élnünk az életet. Ezekben rejlik, hogy kik akarunk lenni, hogyan bánunk önmagunkkal és másokkal. Értékek alatt általában egy-egy szóval megragadható fogalmakat értünk, mint szabadság, egyenlőség, együttérzés, őszinteség. Ez felettébb elvontan és idealisztikusan hangzik, pedig ezek igenis gyakorlati dolgok. Amolyan etikai GPS-ként is felfoghatjuk őket, hiszen ezek segítségével tájékozódunk az életben. Aki tisztában van azzal, hogy számára mi az érték, tudja, merre kell keresnie a neki leginkább megfelelő embereket, cselekedeteket és szokásokat. Mint amikor egy ismeretlen városrészben autózunk: értékek nélkül az egész olyan, mintha csak céltalanul bolyonganánk. Rossz kereszteződésben fordulunk le, eltévedünk, és a bizonytalanság csapdájába esünk. Az értékek megkönnyítik a dolgunkat: a megfelelő emberekkel vesszük körbe magunkat, eldöntjük, hogy mivel szeretnénk foglalkozni, bölcsen használjuk fel a rendelkezésünkre álló időt, és arra koncentrálunk, ami fontos. Mindezek nélkül a külső hatások áradata menthetetlenül magával ragad minket.
HONNAN EREDNEK AZ ÉRTÉKEK?
A számunkra fontos értékek nem az álmainkban születnek. És nem is tudatosan választjuk ki őket. Sőt, általában annak sem vagyunk tudatában, hogy pontosan milyen értékeket tartunk fontosnak. Ettől még nagyon is léteznek. Mindenki bizonyos körülmények közé születik, az értékeinket pedig a tapasztalataink határozzák meg. Nyomornegyedbe születtünk, vagy egy gazdag családba? Kitől kaptunk dicséretet? A szülők és a nevelők általában a leghangosabb drukkereink és kritikusaink is egyben. És jóllehet kamaszkorunkban fellázadunk, attól még általában ezeknek az embereknek igyekszünk megfelelni. Gondolj csak bele egy pillanatra, hogyan töltötted az idődet annak idején a szüleiddel. Játszottatok, beszélgettetek, együtt dolgoztatok valamin? Mit mondtak neked, hogy szerintük mi a legfontosabb dolog az életben, és ahogy éltek, az összhangban állt azzal, amit mondtak? Mit akartak, ki legyen belőled? Mit akartak, hogy elérj az életben? Milyen viselkedést vártak el tőled? Átvetted tőlük ezeket az értékeket, és hasznosnak bizonyultak számodra az eddigi életed során?
A másik meghatározó befolyásoló erő az oktatási rendszer. Azok a tantárgyak, amelyeket tanítanak nekünk. És az a kulturális nézőpont, ahonnan tanítják őket. Az, ahogy elvárják tőlünk, hogy hogyan tanuljunk. A tények magolása nem különösebben ösztönöz kreativitásra, a szűk kulturális látókör pedig egyáltalán nem segíti elő a tolerancia kifejlődését más háttérrel rendelkező, vagy más helyekről érkező emberek irányában, és általában nem sok alkalmunk adódik az életben, hogy az igazi szenvedélyünknek hódoljunk, még akkor sem, ha egész korán felismerjük, hogy mi vonz minket a legjobban. Ez nem azt jelenti, hogy az iskola nem készít fel az életre – ráadásul ma már számos különböző oktatási és nevelési modell létezik, és némelyik egyáltalán nem korlátozó –, de azért érdemes megállni egy kicsit és elgondolkodni rajta, hogy azok az értékek, amelyeket az iskolától kaptál útravalóul, tényleg helyesnek tűnnek-e számodra ma.
A MÉDIA ELMETRÜKKJEI
Szerzetesként már egész korán megtanultam, hogy az általunk helyesnek vélt értékeket nagyban befolyásolja mindaz, amit az elménk magába szív. Nem vagyunk azonosak az elménkkel, de az elme az a szervünk, amellyel eldöntjük, hogy mi fontos a szívünknek. A filmek, a zenék, a könyvek, a sorozatok, az emberek, akiket az online és offline világban követünk. Mindaz, ami a hírfolyamunkon megjelenik, bejut az elménkbe. És minél inkább elmerülünk a celebek, a pletykák, a sikersztorik, az erőszakos számítógépes játékok, az aggasztó hírek egyvelegében, annál több számunkra fontos értéket fertőz meg az irigység, az ítélkezés, a versengés és az elégedetlenség.
Próbáld ki: Honnan kaptad az értékrendedet?
Nem is olyan könnyű érzékelni, hogy milyen következményei vannak ezeknek az alkalmi hatásoknak. Az értékek elvont, mulandó dolgok, a világ pedig szüntelenül bombázza a tudatunkat és a tudatalattinkat mindenféle ajánlattal, hogy mit akarjunk, hogyan éljünk, hogyan alkossunk képet önmagunkról.
Sorold fel azokat az értékeket, amelyeket fontosnak tartasz az életedben. Majd mindegyik mellé írd oda, honnan kaptad őket, és ellenőrizd, hogy ezekkel a lelked mélyén mennyire értesz egyet.
Például:

A tárgyilagos megfigyelés és a kiértékelés alapvető fontosságú a szerzetes gondolkodásmód elsajátításához. Ezekhez pedig először is hely kell, és legfőképpen csend. A szerzetes számára az első lépés a külső hatások zajának kiszűrésében az anyagi dolgok elengedése. Én három alkalommal töltöttem hosszabb időt az ásramban, majd lediplomáztam, és csak azután lettem hivatalosan is szerzetes. A Londontól északra található Bhaktivedanta Manorban tanultam néhány hónapig, majd 2010 szeptemberében érkeztem meg az ásramba. Az akkor divatos cuccaimat két szerzetesi ruhára cseréltem (az egyiket hordtam, a másikat mostam). A menő frizurámnak is lőttek. A szerzetesek ott mind kopaszra borotválják a fejüket. De nem is nagyon volt alkalmam nézegetni magam – az ásramban nem volt tükör sem, kivéve azt az egyet a raktárban, amit csak később mutattak meg nekem. Szóval szerzetesként megóvtuk magunkat attól, hogy sokat kelljen foglalkoznunk a külsőnkkel, az étrendünk sem volt éppenséggel változatos, a földön aludtunk vékony pamlagokon, zenei aláfestésként pedig azok a monoton énekek és csengők szolgáltak, amelyek a meditációs időszakok kezdetét és végét jelezték. Nem néztünk filmeket, se tévét, és csak szórványosan értek el minket a nagyvilág hírei, illetve az e-mailek a közösségi térben elhelyezett asztali számítógépeken.
Mindezen zavaró dolgok helyére pedig nem lépett semmi, csak az üresség, a nyugalom és a csend. Ha kiiktatjuk a külvilágból felénk irányuló véleményeket, elvárásokat és kötelezettségeket, idővel elkezdjük meghallani saját magunkat. Abban a csendben lassan kezdtem felismerni a különbséget a külső zaj és a saját hangom között. Le tudtam törölni magamról mások porát, hogy tisztán láthassam azt, amiben a legmélyebben hiszek.
Mondtam már, hogy neked nem kell kopaszra borotválnod a fejed, és szerzetesruhát sem kell magadra öltened. De jogos a kérdés: a mai rohanó világunkban úgy mégis hogyan tudjuk megteremteni azt a csendet és békét, amire szükségünk van a tudatosságunk erősítéséhez? A legtöbbünk ugyebár nem ül le gondolkodni azon, hogy milyen értékek mentén szervezi az életét. Nem igazán szeretünk egyedül maradni a gondolatainkkal. Kerüljük a csendet, állandóan lefoglaljuk az elménket valamivel, meg nem állunk egy percre sem. Egy tanulmány során a Virginiai Egyetem és a Harvard kutatói arra kérték a résztvevőket, hogy egy mindössze hattól tizenöt percig terjedő időt töltsenek egyedül egy szobában úgy, hogy nincs náluk a telefonjuk, és nem is írhatnak, nem is olvashatnak közben semmit. Aztán azt mondták nekik, hogy ha akarnak, zenét azért hallgathatnak, illetve a telefonjukat is bevihetik magukkal a szobába. A résztvevők nemcsak hogy egytől egyig mind a zene, illetve a telefon mellett döntöttek, de sokan inkább az áramütést is vállalták, mintsem hogy egyedül kelljen maradniuk a saját gondolataikkal. Ha nap mint nap találkozókra jársz, és folyton előadod másoknak, hogy mi a munkád, bizony nagyon nehéz eltávolodnod ettől a leegyszerűsített önképtől. Ha minden este a Született feleségeket bámulod, előbb-utóbb úgy fogod gondolni, hogy teljesen normális dolog a barátaink képébe önteni egy pohár bort. Ha ilyesmivel tömjük tele az életünket, egy idő után már nem is gondolkodunk el mindezen, jobb híján ezeket a külső értékeket tekintjük majd a sajátunknak.
Az elménket és a gondolatainkat nem tudjuk kritikusan szemlélni, amíg ezekkel a zavaró tényezőkkel van tele a fejünk. De azzal se megyünk sokra, ha csak csendben üldögélünk a lakásban. Három módszert ajánlok arra, hogy az elmédben egyáltalán helyet csinálj az elmélkedésnek. Elsőként azt javaslom, hogy minden este gondold végig az elmúlt nap eseményeit, és figyeld meg, milyen érzések kavarognak benned. A második tanácsom, hogy havonta egyszer éld át nagyjából azt a változást, amit én is megtapasztaltam, amikor beléptem az ásramba. Ehhez elég annyi, hogy elmész egy olyan helyre, ahol addig még soha nem jártál, hogy megfigyelhesd magad egy másik környezetben. Nem kell nagy dolgokra gondolni, elég ha elmész egy parkba sétálni, vagy bemész egy könyvtárba, vagy akár el is utazhatsz pár napra valahová. Végül pedig minél előbb fogj bele valamibe, ami neked fontos – ez lehet bármilyen hobbi, jótékonykodás, akár politikai tevékenység is.
Egy másik lehetőség arra, hogy teret nyerjünk, ha megvizsgáljuk, hogy jelenleg az adott teret mivel töltjük ki, majd feltesszük magunknak a kérdést, hogy mindez összhangban áll-e az igazi értékeinkkel.
ÉLETFELMÉRÉS
Függetlenül attól, hogy szerinted mik a számodra fontos értékek, a mindennapi cselekedeteid, a tevékenységeid nem hazudnak. Hogy mit is tartunk értéknek, mit tartunk fontosnak, az abból látszik a legjobban, hogy mire használjuk a szabadidőnket. Mert lehet, hogy szerinted az a legfontosabb, hogy az ember minél több időt töltsön a családjával, de ha a szabadidődet mindig a golfpályán töltöd, az, amit teszel, nincs összhangban azzal, amit mondasz, szóval ideje elgondolkodni egy kicsit magadról.
Idő
Először is mérd fel, hogy mivel töltöd az idődet, amikor nem alszol, és amikor nem dolgozol. Egyes kutatások szerint az életünk során átlagosan harminchárom évet töltünk ágyban (ebből hét év azzal telik, hogy próbálunk elaludni), egy év négy hónapot edzéssel, és több mint három évet nyaralással. Ha történetesen nő vagy, életed során összesen 136 napig készülődsz, ha férfi, akkor mindössze 46 napot töltesz ezzel a tevékenységgel. Persze ezek csak becsült értékek, de ne feledd, a mindennapos tevékenységeink összeadódnak.
PRÓBÁLD KI: MÉRD AZ IDŐDET!
Egy héten át jegyezd fel pontosan, hogy mennyi időt szánsz naponta a családodra, a barátaidra, az egészségedre és önmagadra. (Ne feledd, az alvással, evéssel és munkával töltött időt itt nem számoljuk. Előfordul, hogy a munkád, bármilyen munkát végzel is, a szabadidődre is teljesen rátelepszik. Ha épp ebben a cipőben jársz, határozd meg a „hivatalos” munkaidődet, ami időt pedig ezen felül munkával töltesz, azt nevezd el „túlórának”, és jegyezd fel, hogy a szabadidőd egy részét ezzel töltöd.) Jobb esetben azokra a dolgokra szánsz sok időt, amelyek a leginkább értéket jelentenek számodra. De tegyük fel, hogy a munkád több idődet veszi igénybe, mint amennyire fontosnak tartod. Ilyenkor bizony érdemes a végére járni, hogy miért is van ez így. Hiszen nap mint nap úgy döntesz, hogy olyan dologgal töltöd az idődet, ami szerinted nem fontos. Vajon milyen értékek húzódnak meg e döntés mögött? Vizsgáld meg alaposan, mit is nyersz azzal a munkával, és hogy mindez végső soron összhangban van-e az általad értéknek tartott dolgokkal?
Média
Az adatok bizonyára nálad is azt mutatják, hogy jelentős időt töltesz a különböző médiák előtt. Bizonyos kutatások szerint életünk során átlagosan több mint tizenegy évet tévézünk, illetve lógunk közösségi hálókon! Lehet, hogy úgy érzed, te csak nagy ritkán műveled ezt, de ne feledd, hogy pontosan tükrözi az értékrendedet, hogy mivel mennyi időt töltesz.
A médiának ma már rengeteg fajtája létezik, és nem csak a filmek, a tévézés meg az újságolvasás tartozik ide. A sok kütyü, amiket használunk, mind támogatja a médiafogyasztást. Szerencsére az iPhone pontosan meg tudja mutatni, mire is használod. Nézd csak meg a Beállítások menüpont alatt, kérd le az összesítést mondjuk az elmúlt hétre, és máris láthatod, mennyit lógtál a közösségi hálón, mennyi időt játszottál, mennyit foglalkoztál e-mailekkel, és mennyi időt szörföltél csak úgy a neten. Ha nem tetszik, amit látsz, korlátokat is beállíthatsz magadnak. Ha androidos telefonod van, ott is a Beállítások alatt találod meg a „Digitális jólét és szülői felügyelet” menüpontot. Vagy letölthetsz olyan applikációkat is, mint a Social Fever vagy a MyAddictometer.
Pénz

7

Akárcsak az idő, a kiadott pénz is sokat elárul arról, hogy milyen értékeket tartasz fontosnak az életben. Figyeld csak meg, hogy az olyan szükséges kiadásokon felül, mint a hiteltörlesztés, lakhatás, rezsi és élelmiszer, mire mennyit költesz a pénzedből. Ebben a hónapban mire adtad ki a legnagyobb összeget? Melyek azok a dolgok, amelyekre, bár nem szükségszerűek, a legtöbb pénzt költöd? Mindez összhangban áll azzal, hogy szerinted számodra mi a legfontosabb? Sokszor igen fura dolgokra mondjuk, hogy „megéri”, de amikor az összes kiadásunkat nézzük, mégsem tűnik okos döntésnek. Egyszer egy hölgy azt panaszolta nekem, hogy szerinte ők túl sokat költenek a gyerekek iskolán kívüli tevékenységeire… majd miután jobban belenézett a kiadásaikba, rádöbbent, hogy ő egyedül többet költ cipőre, mint a gyerekek hangszeres oktatására.
A közösségi médiákon megtekinthető posztokból is jól látható, hogy ki mire fordítja az idejét, illetve a pénzét. És bizony érdekes eltérések figyelhetők meg az így feltárt, illetve a szóban elhangzó értékrendek között.
Egy óra a tévé előtt: „Pillanatok alatt elrepül!”
Egyórás ebéd a családdal: „Egy örökkévalóság!”
Napi kávézások (4 dollár – 1500 dollár/év): „Ennyi kell!”
Egészséges étel választása a menzán (napi 1-2 dollár plusz – 300-500 dollár/év): „Nem éri meg!”
15 perc közösségi média: „Énidő!”
15 perc meditáció: „Nincs rá idő!”
Nézőpont kérdése. Ha górcső alá veszed a havi kiadásaidat, vedd figyelembe azt is, hogy hosszú vagy rövid távú befektetések voltak: egy drága vacsora nem ugyanaz a kategória, mint egy tánctanfolyam. És gondold át, hogy mi volt a célod ezekkel a kiadásokkal: szórakozás, esetleg tanulás? Saját magadra költötted ezt a pénzt, vagy valaki másra? Vettél egy egy hónapos kondibérletet, de csak egyszer használtad? És ugyanabban a hónapban többet költöttél piára? Akkor talán érdemes ezt átgondolnod.


ÉRTÉKKÚRA
Ez a kis „belső audit” rávilágít azokra az értékekre, amelyek észrevétlenül kúsztak be az életedbe. A következő lépés kideríteni, hogy melyek az általad tudatosan vallott értékek, és tisztázni, hogy a mindennapok során hozott döntéseid mennyire vannak összhangban ezekkel. A szerzetesek által tudatosan elfogadott értékek megismerése segíthet tisztázni, hogy te mit is tartasz igazán értéknek. A mesterünk az ásramban azt mondta, hogy léteznek magasabb és alacsonyabb rendű értékek. A magasabb rendű értékek a boldogság, a beteljesedés, az értelmes élet irányába emelnek bennünket. Az alacsonyabb rendű értékek ugyanakkor a szorongás, a depresszió és a szenvedés felé taszítanak. A Gíta szerint a magasabb rendű értékek a bátorság, a tiszta elme, a hála, a szolgálat és a jótékonyság, az elfogadás, az áldozathozatal, a tanulás, a mértékletesség, a nyíltság, az erőszakmentesség, az őszinteség, a haragnélküliség, a lemondás, a perspektíva, a hibák elnézése, az együttérzés minden létezővel, az elégedettség, a gyengédség/kedvesség, a tisztesség, az eltökéltség. (Amint látod, a felsorolás nem említi sem a boldogságot, sem a sikert. Ezek ugyanis nem értékek, ezek inkább jutalmak – amelyeket a játék végén kaphatunk –, és még visszatérünk rájuk a negyedik fejezetben.)
A hat alacsonyabb rendű érték: a kapzsiság, a kéjvágy, a harag, az ego, az ábrándozás és az irigység. Ezekkel az alacsonyabb rendű értékekkel az a baj, hogy pillanatok alatt képesek elhatalmasodni rajtunk, ha egy kis teret adunk nekik, a jó hír viszont az, hogy sokkal kevesebb van belőlük. Vagy ahogy Gauranga Das szokta mondani: mindig több út vezet felfelé, mint lefelé.
A dolog persze nem úgy működik, hogy találomra kiválasztunk néhány értéket, és máról holnapra megváltozunk. Először meg kell szabadulnunk azoktól a hamis értékektől, amelyek kitöltik az életünket. Az ásramban szerzetesként lehetőségünk nyílt megfigyelni a természetet, és a tanáraink gyakran hívták fel figyelmünket az élet örök körforgására. A fák rügyezni kezdenek, a levelek nagyra nőnek, majd lehullnak. A hüllők, a madarak és az emlősök is levedlik bőrüket, elhullajtják tollaikat, illetve a szőrüket. Az elengedés fontos része a természet körforgásának, akárcsak az újjászületés. Mi, emberek általában ragaszkodunk a dolgokhoz – emberekhez, gondolatokhoz, különböző tárgyakhoz, a Marie Kondo könyvünkhöz – és azt hisszük, a megtisztulás természetellenes, pedig az elengedés közvetlen következménye a tér (szó szerint) és a csend. Miután elhatárolódunk – legalábbis érzelmileg, ha fizikailag nem is – azoktól az emberektől és gondolatoktól, amelyek betöltik az életünket, végre szakíthatunk időt arra, hogy megfigyeljük saját természetes hajlamainkat és késztetéseinket.
Nap mint nap rengetegszer kerülünk döntési helyzetbe, és a döntéseink mögött mindig értékek állnak. Minden egyes választásnál, legyen szó olyan nagy horderejű dologról, mint egy házasságkötés, vagy egy banális vitáról valamelyik barátunkkal, mindig a felsőbb-, vagy éppen az alsóbbrendű értékeink vezetnek minket. Ha a döntéseinkről utólag kiderül, hogy helyesek voltak, elmondhatjuk, hogy az értékeink összhangban vannak a cselekedeteinkkel. De ha a dolgok nem jól alakulnak, érdemes elgondolkodni rajta, hogy pontosan mi is vitt rá minket arra a bizonyos rossz döntésre.
PRÓBÁLD KI: MÚLTBÉLI ÉRTÉKEK
Idézd fel a három legjobb és a három legrosszabb döntésedet. Miért hoztad meg őket annak idején? Mit tanultál a dologból? Mit csinálhattál volna másképp?
Figyeld csak meg jól a fenti kérdésekre adott válaszaidat: az értékek ott lapulnak alattuk. Miért választottad azt a valakit párodnak? Függetlenül attól, hogy jó vagy rossz döntést hoztál, az ok ugyanaz: azért, mert számodra érték a szeretet. Vagy azért költöztél egy másik városba, másik országba, mert változatosságra vágytál. Az érték, ami a háttérben munkált: a kaland. Most pedig végezd el ugyanezt a gyakorlatot a jövőre nézve is. Vizsgáld meg a legnagyobb céljaidat, hogy nem esetleg az ismerőseid, barátaid, családtagjaid, bizonyos hagyományok, vagy éppen a média próbálja meghatározni, hogyan is kellene élned.
PRÓBÁLD KI: ÉRTÉKVEZÉRELT DÖNTÉSEK
Mostantól egy héten át, bármikor, ha pénzt tervezel kiadni olyasmiért, ami nem feltétlenül szükséges, vagy megtervezed, hogy mivel akarod tölteni a szabadidődet, állj meg egy pillanatra és gondolkozz: Milyen érték húzódik meg a választásod mögött? Nem kell órákig agyalni rajta, egy röpke pillanat is elég. Ideális esetben ez a néhány pillanatnyi gondolkodás szokásoddá válik. Így idővel tudatosan fogsz választani a lehetőségek közül, és tisztában leszel vele, hogy számodra mi mennyire fontos, és mennyi energiát vagy hajlandó áldozni rá.
NEM KIZÁRNI, CSAK KISZŰRNI
Ha egyszer már sikerült kiszűrnöd a vélemények, elvárások és kötelességek zaját, hirtelen egész más szemmel látod majd a világot. A következő lépés, hogy újra magadhoz engeded ezt a világot. Amikor azt mondom, hogy húzd meg a határt a külső hatásoknak, az nem azt jelenti, hogy soha többé nem lehet dolgod a világgal. A szerzeteselméd tanulhat, sőt tanulnia is kell másoktól. A lényeg az, hogy közben tudatosítsunk magunkban olyan egyszerű kérdéseket, mint: „Milyen értékeket keresek/csodálok a rokonaimban, barátaimban vagy a munkatársaimban? A bizalmat, az önbizalmat, az eltökéltséget, az őszinteséget?” Bármilyen emberekkel is hozzon össze minket a sors, ezek az értékek segíthetnek eligazodni az életünk kanyargós ösvényein.
Ha nem egyedül élsz, próbáld olyanokkal körülvenni magad, akik jól passzolnak a saját értékeidhez. Sokat segíthet egy olyan közösség is, amelynek tagjai hasonlítanak ahhoz, amilyen lenni szeretnél. Mintha a jövőbeni önmagadat látnád bennük. Tudod, nekem is őrült nehéz volt szerzetesként végigcsinálnom a főiskola utolsó évét. És most is nehezemre esik a londoni élet. Olyan emberek vannak körülöttem, akikkel együtt nőttem fel, és az ő életmódjuk nap mint nap kísértésbe visz, hogy én is lustálkodjak, pletykáljak, ítélkezzek mások felett. Egy számomra új kultúra megismerése segített újradefiniálni magam, egy másik kultúra pedig abban segített, hogy folytassam az utamat.
Ha máshová költözöl, ha munkahelyet váltasz, ha új párkapcsolatot kezdesz, mindez remek lehetőség arra, hogy megújítsd önmagad. Rengeteg tanulmány igazolja, hogy a világhoz való viszonyunk átragad másokra. Massachusettsben egy húsz évig tartó kutatás egyértelműen bizonyította, hogy a boldogság és a depresszió egyformán terjedt el adott társadalmi körökben.19 Ha egy kilométeres körzeten belül valamelyik barátod boldogabb lesz, annak az esélye, hogy te is boldogabb leszel, 25%-kal emelkedik. Ez az arány még magasabb, ha a szomszédoddal történik valami örömteli dolog.
Az, hogy kikkel veszed körbe magad, sokat segíthet kitartani a számodra fontos értékek mellett, és segíthet elérni a céljaidat is. Így együtt fejlődhettek. Ha 2 óra 45 perc alatt akarod lefutni a maratoni távot, akkor nem olyan emberekkel állsz neki edzeni, akiknek a szintideje 5 óra. Ha a spiritualitásban akarsz fejlődni, érdemes más spirituális emberek társaságát keresni. Ha a vállalkozásodat akarod fejleszteni, vedd fel a kapcsolatot a kamarával, vagy lépj be valamilyen online vállalkozói csoportba, ahol mások is hasonló módon igyekeznek sikeres üzletet felépíteni. Ha agyonhajszolt szülő vagy, aki szeretne több időt tölteni a gyermekeivel, keresd olyan szülők társaságát, akiknek ez már sikerült, tőlük kaphatsz tanácsokat és támogatást. És ha lehet, vegyítsd ezeket a csoportokat: találd meg a családcentrikus, spirituális lelkületű vállalkozókat, akik rendszeresen futják le a maratont. Jó, ez csak vicc, de az tény, hogy a mai világunkban sokkal több lehetőségünk van kapcsolatot teremteni másokkal, mint azelőtt bármikor, hiszen rendelkezésünkre állnak olyan felületek, mint a LinkedIn, a Meetup vagy a Facebook, ahol mindenki rátalálhat a hozzá hasonló lelkületű emberekre. Ha szeretetre vágysz, próbálkozz értékek mentén szerveződött csoportokkal, mint például segélyszervezetek, fitnesz- vagy sportklubok, vagy általad érdekesnek tartott témákban szervezett előadás-sorozatok.
Ha nem vagy biztos benne, hogy mások mennyire kompatibilisek a te értékrendeddel, tedd fel magadnak a kérdést: Ha ezzel az emberrel vagy ezzel a csoporttal töltök időt, közelebb kerülök ahhoz, aki lenni akarok, vagy inkább távolodom tőle? Ez sokszor egyértelmű: valakivel négy órán át csak a képernyő előtt ülsz, és együtt nyomkodjátok a Playstationt, vagy valakivel értelmes beszélgetést folytatsz, ami segít jobbá tenni az életedet. De a dolog nem mindig ilyen tiszta, és van, hogy csak valami ingerültséget, vagy mentális zavart érzel, miután valakikkel több időt töltöttél. Az viszont biztos, hogy általában jó érzés olyan emberek társaságában lenni, akik jót tesznek nekünk, és nem jó érzés olyanokkal együtt lenni, akik nem támogatnak bennünket, vagy csak a rosszat hozzák ki belőlünk.
PRÓBÁLD KI: ISMERŐSÖK AUDITÁLÁSA
Egy héten át vezess listát azokról az emberekről, akikkel a legtöbb időt töltöd. A nevek mellé pedig írd fel azokat az értékeket, amelyekben osztozol az adott személlyel. Vajon azokkal töltöd a legtöbb időt, akik a legközelebb állnak a saját értékrendedhez?
Akikkel beszélgetsz, amit nézel, amivel az idődet töltöd, befolyásolja az értékrendedet és a hitrendszeredet. És ha nem kérdőjelezed meg mindezt, pillanatok alatt – a családodtól kezdve a profi marketingesekig – mások fogják uralni a gondolataidat: ők mondják majd meg, miről mi legyen a véleményed. Gyakran felötlik bennem a kérdés: Ez most az általam vagy a mások által számomra kiválasztott értékekkel van összhangban? Ez csak a por, vagy ez most én vagyok?
Ha biztosítod magadnak a teret és a csendet, letörölheted a port, és megpillanthatod önmagadat, méghozzá nem mások szemével, hanem a sajátoddal belülről. Ha azonosítod a számodra valóban fontos értékeket, és hagyod, hogy ezek vezessenek, sokkal könnyebben ki tudod szűrni a külső hatásokat. A következő fejezetben megnézzük, miként tudod kiszűrni a nem kívánatos érzelmeket és attitűdöket.

Jegyzetek

Az idézet Nelson Hendersontól való. Idézi: Wes Henderson, Under Whose Shade: A Story of a Pioneer in the Swan River Valley of Manitoba [Amelyek árnyékában: Egy úttörő története a Manitobai Swan River Valleyben], (Ontario, Canada: W. Henderson & Associates, 1986).

Daniel Goleman és Richard J. Davidson: Altered Traits: Science Reveals How Meditation Changes Your Mind, Brain, and Body [Megváltozott tulajdonságok: A tudomány feltárja, hogyan változtatja meg a meditáció az elmét, az agyat és a testet], (New York: Pen guin Random House, 2017); Antoine Lutz, Lawrence L. Greischar, Nancy B. Rawlings, Matthieu Ricard és Richard J. Davidson, „Long-Term Meditators Self-Induce High-Amplitude Gamma Synchronicity During Mental Practice” [Hosszú távú meditálók maguk keltenek magas amplitúdójú gamma szinkronicitást a mentális gyakorlat során], 101, Proceedings of the National Academy of Sciences, no. 46 (November 16, 2004): 16369–16373. https://doi.org/10.1073/pnas.0407401101.