1998-ban Martin Seligmant választották meg az Amerikai Pszichológiai Társaság elnökének. Szakterületeként a pozitív pszichológiát jelölte meg, és ezzel egy új pszichológiai irányzatot indított el. A meghatározás szerint a pozitív pszichológia „az optimális emberi működés tudománya”. A kutatók olyan kérdésekre keresik a választ, mint például: mi teszi értelmessé az életünket, milyen hatással van az optimizmus az egészségünkre, vagy éppen mi segíti a sikeres megküzdést. A pozitív pszichológia a betegségekkel szemben a jóllétre helyezi a hangsúlyt.
Az új irányzat hozzájárulása az emberi psziché működésének megértéséhez felbecsülhetetlen. Azonban míg a kutatók azon fáradoztak, hogy tudományos alapossággal tárják fel a boldogság, a hála vagy a flow érzésének titkait, a közvélemény lecsapott a vonzó elnevezésre, és hamarosan mindent elárasztottak a pozitív gondolkodást oktató tanfolyamok és önsegítő könyvek, melyek tartalmának természetesen köze sem volt a pozitív pszichológia elképzeléseihez. Az emberek ettől kezdve egyre szívesebben adtak egymásnak nagyszerű tanácsokat: „Nézd a dolgok jó oldalát!”, „Minden rosszban van valami jó!”, „Ami nem öl meg, az megerősít!”, „Ebből is tanultál valamit!”, hangzott úton-útfélen. Aki nem látta nyomban egy frissen bekövetkezett vesztesége jó oldalát, igazán rosszul érezhette magát. Ilyen környezetben nincs könnyű dolga annak, aki segítséget szeretne kérni. A negatív érzelmek elfojtása nemcsak az egyénre hat rombolóan, de az egész társadalom szerkezetére is. Amennyiben az ellátórendszerek nem veszik figyelembe a pszichés traumák létezését, az arra készteti az egyént, hogy pszichés problémáit testi tünetek formájában élje meg és kommunikálja. Ha a gyomorfekély vagy egy szívprobléma vállalhatóbbnak tűnik, mint a szorongás, a magány, a gyász, a bűntudat vagy az élet értelmetlenségének érzése, akkor jó esély van a szomatikus tünetek megjelenésére.
A traumára senki sem emlékszik szívesen. Ahogy az áldozat igyekszik elkerülni, úgy a társadalom is abban érdekelt, hogy ne kelljen erőforrásokat rendelni egy olyan megfoghatatlannak tűnő probléma kezelésére, mint a trauma és annak következményei. A számokban kifejezhető teljesítmény és a profitorientáltság világában nem fűződik érdek a csak közép- és hosszútávon megtérülő befektetésekhez és a strukturális átalakításokhoz.
A toxikus pozitivitás, merthogy mára így hívjuk a jelenséget, nem más, mint a traumatizált társadalmak válasza a feldolgozatlan fájdalmakra. Amikor sem egyéni, sem közösségi szinten nem állnak rendelkezésre technikák a sebek gyógyítására, marad az elfojtás, mint a feszültség kezelésének legegyszerűbbnek tűnő megoldása.
A toxikus pozitivitás néhány káros társadalmi hatása:

2

Megakadályozza a szembenézést a fájdalommal.

Ellehetetleníti a segítségkérést.

Stigmatizálja a traumatizált egyéneket és közösségeket.

Izolációba kényszeríti a segítségre szorulókat.

Erodálja a közösség megtartó erejét.

Csökkenti a szűkebb és tágabb közösségekben megjelenő empátiát és szolidaritást.

Elősegíti a materialista értékrend kialakulását.

3

Újrateremti a traumatizált generációkat.
Ahhoz, hogy esélyünk legyen a traumák feldolgozására, időt kell adnunk a fájdalomnak! A fájdalom egy jelzés, amely a szervezet egyensúlyának és egészségének felborulásáról informál. Bár csillapítása fontos, ám csak a kiváltó ok feltárása után. Ha anélkül igyekszünk elnyomni, hogy felderítenénk, mi áll a hátterében, akár bele is halhatunk az igyekezetünkbe. Gondoljunk azokra, akik kongenitális analgéziában szenvednek, ezért veleszületetten nem éreznek fájdalmat. Mivel testük vészjelző rendszere egyáltalán nem működik, az életük állandó veszélyben van. Ugyanez elmondható a lelki fájdalmakról is. Ha nem adunk időt és teret a szomorúságnak, a félelemnek, a gyásznak vagy a dühnek, az érzések feszültsége idővel felemészti a testünket.
A toxikus pozitivitás nem más, mint a kapcsolat elvesztése önmagunkkal. Amíg élő a kapcsolat, addig érzéseink az aktuális helyzethez illeszkednek. Egy vizsga előtt például némi szorongást érzünk, egy szerettünk elvesztésekor mély fájdalmat, míg az autónk szélvédőjére tűzött büntetés láttán bosszúságot. Amikor valódi énünkkel megszakad a kapcsolat, érzelmeink természetes áramlása is megakad. Ez nemcsak önazonosságunkat rombolja, de a környezetünktől is elidegenít.
Elgondolkodtató, hogy a társadalmi szinten felbukkanó jelenségek hogyan hívnak életre különböző technikai megoldásokat. A telefonokra letölthető applikációkat is, melyek segítségével tetszőlegesen manipulálni tudjuk a fényképeinket, a toxikus pozitivitás szülötteinek tekinthetjük. A valóság mára vállalhatatlanná vált. Amit tudunk, igyekszünk egy elképzelt ideál felé torzítani. Nincs több felhős égbolt, hiszen egyetlen kattintással ragyogó kékké varázsolható; nincs egyenetlen bőr, mert a megfelelő program kiválasztásával a leghamvasabbnak tűnő bőrszerkezet is könnyedén elérhető. A feldolgozatlan traumák, a fájdalom elfojtása belső feszültséget eredményez. Ez a belső feszültség tűnik csökkenthetőnek, a kifelé mutatott kép kozmetikázásával.
Szintén beszédes, kire tekint egy társadalom követendő példaként. Az elmúlt években a motivációs előadások hemzsegtek az olyan történetektől, amelyekben egy hátrányos helyzetből induló személy kivételes eredményeket ért el. Lám, ha akarod, te is el tudod érni, sőt csak az az élet igazán érvényes, amiben sikerül a saját árnyékodat is átlépni, üzenték a sikerguruk. A hétköznapi teljesítmények elveszítették vonzerejüket. Egy minden csillogástól mentes élet már nem lehet követendő példa. A toxikus pozitivitás „minden fejben dől el” és „bármit elérhetsz” típusú megtévesztő szlogenjei aláásták az élet egyszerű valóságának becsületét. Ha nem érted el a bármit, ha a fejedben rossz irányban dőltek el a dolgok, a perifériára szorulsz, ahol már nem találsz segítő kezekre.
Igen, eljutottunk arra a pontra, ahol Pilinszkyvel együtt kérdezhetjük: „Ki mer csukott szemmel megállani ama mélyponton?”. Úgy tűnik, a mélypont ünnepélye kikopott a divatból, maradnának a csúcspontok, ha lenne még hitelük.
Egy 2009-ben publikált vizsgálat eredménye szerint 1979 és 2009 között az amerikai egyetemisták empátiája 48%-kal csökkent. Empátia hiányában a másik szenvedése visszhang nélkül marad, vagy ami talán még ennél is szomorúbb, nevetség tárgyává válik. Hogy ne menjünk messzire, gondoljunk csak a kereskedelmi televíziók különböző tehetségkutatóira, ahol a kezdő részekben nemritkán láthatóan pszichés problémákkal küzdő emberek esetlenségei kerültek célkeresztbe. Mert ugye senki sem gondolja, hogy aki úgy jelentkezik egy tehetségkutatóba, hogy gyakorlatilag semmi köze nincs az adott területhez, az az ember nem küzd a valóságészlelés problémájával? Bizony küzd. És ha ezzel tisztában vagyunk, akkor vajon emberséges dolog-e ország-világ előtt nevetség tárgyává tenni, sokszor úgy, hogy ő maga talán azt sem érti pontosan, miért kezdi el heccelni a környezete, miért mutogatnak rá ujjal, amikor hazatér?
A szolidaritás az egyik legbecsesebb emberi érték. Abban a pillanatban, amikor elindul az eróziója, mindannyian a vesztes oldalra kerülünk.