Dupla nullás
– Rendben, gyerekek, ennyi volt mára, összepakolhattok – hangzott el a mondat, amire minden diák vár. De Tomit most még a csengő imádott hangja sem zökkentette ki a szerepből. Ő volt Drift a Fortnite-ból, és épp talált egy lámát, amire többen is rámentek egyszerre. Az egész padját telefirkálta a pályával, a sárga tolltartója volt a busz, amiből igazi játékosok helyett többnyire papírgalacsinok ugráltak ki. A gigantikus műre most egy sötét, fenyegető árnyék vetült, Fekete tanár úr árnyéka.
– Fiacskám, jobb lesz, ha abbahagyod az álmodozást, és odafigyelsz az óráimon. Kapsz egy utolsó esélyt. A következő környezetórára hozz valami érdekes témát, amivel lenyűgözöl. De figyelmeztetlek, ha nullás lesz az előadásod, akkor a nyár igencsak keserves lesz a számodra – mondta és kacsintott egyet, hogy Tomi értésére adja, nem hullatna krokodilkönnyeket, ha pótvizsgáztatnia kellene őt.
Nullás. A szó Tomi eszébe juttatta, hogy ebben az iskolában még az egyesnél is van rosszabb jegy, minden gyerek rémálma: a nullás, ami két darab egyest ért. És ha ez nem lenne elég, kiselőadást kell tartania az egész osztály előtt. Utált mások előtt beszélni, biztos volt benne, hogy mindenki nevetni fog rajta.
A tanterem kiürült, Tomi összeszedte a cuccait, és kilépett a folyosóra. Hatalmas volt a zsivaj, a gyerekek felszabadultan kiabáltak és nevetgéltek, miközben ez a zavaros tömeg hömpölyögve elsodort bármit, ami az útjába került, legyen az tanár, vagy épp egy sonkás szendvics valakinek a kezében. Tomi hagyta, hogy a tömeg eloszoljon, és tekintetét a földre szegezve, lassan legyalogolt a harmadikról. Az iskola ódon falain függő tablókról rámosolygó arcok épp olyan idegenek voltak számára, mint a saját osztálytársai.
Tomiék alig pár hónapja költöztek a kertvárosba, és szülei szerint az új iskolája, a Szent László Általános Iskola volt a környék legjobb intézménye. Az épület hasonlított a Harry Potter-filmekből ismert Roxfortra, épp csak a repülő boszorkányok és a kviddicsjátékosok hiányoztak a díszletből. „Bárcsak tudnék varázsolni, és képes lennék láthatatlanná válni” – gondolta, becsukva maga mögött az épület nagy, nyikorgó ajtaját. Amikor felnézett, észrevette, hogy egy kisebb csoport vár rá az iskola hatalmas kapujában.
A „Királyok” (így nevezte magát néhány undok osztálytársa, akik folyton csúfolták őt valamiért) felröhögtek, amikor megpillantották Tomit a lépcső alján.
– Na, mi van, dupla nullás? Mit lógatod az orrodat? – vetette oda a vezérük, Maximus, akinek az igazi neve Borbás Maxim volt, de a többiektől megkövetelte, hogy Maximusnak hívják. Tomi nem szólt semmit, csak átverekedte magát közöttük, és gondolatban próbált egy apró ponttá válni, aminek nincs kiterjedése.
– Meg fogsz bukni, nulláska! – sziszegte oda az egyik bandatag, mire a többiek harsányan felröhögtek.
– Ha ez a lúzer végre kiesik az osztályból, hatalmas bulit csapunk nálam! – kiáltotta egy másikuk, majd belekezdtek a skandálásba:
– Lúzer, lúzer, lúzer! – hangzott egyre távolabbról.
„Nem is baj, ha megbukom – gondolta Tomi. – Legalább megszabadulok Foxi Maxitól és a többi idiótától.”
Az iskolában sajnos nem sok barátja volt, az egyetlen, akire számíthatott, a padtársa, Csepi volt, aki egy évvel korábban érkezett az osztályba. Vele mindig jót nevettek az órák közti szünetekben, és általában egész nap tervezték az esti Fortnite Battle Royale taktikát. Egy klánban harcoltak, amit csak ők ketten alkottak, a nevét Csepi találta ki: ARC.
– De miért pont ARC? Ez valami rövidítés? – kérdezte Tomi, amikor először hallotta a nevet.
– Negatív – válaszolta Csepi, és kihúzta magát. – A mi klánunk alapja a barátság, és csak azok léphetnek be, akiket ismerünk, és tudjuk, hogy jó ARC.
De [ARC] Csepi most nem volt sehol, mert lebetegedett, hétfőn már nem jött suliba, így Tominak az egész hetet egyedül kell végigszenvednie. Ahogy bandukolt hazafelé a kertváros tiszta utcáin, egyre jobban szégyellte magát. Utálta az iskolát és a pocsék jegyeit, a szüleinek nem merte bevallani, hogy milyen rosszul áll a szénája környezetből.
„Csak az unalmas magolás ne lenne! Még ha tudnám is az összes adatot, mire mennék vele?” – dohogott magában. Habár az összefüggéseket könnyen megértette, egyszerűen képtelen volt megjegyezni a számokat vagy a neveket. Elég volt csak rápillantania az atlaszra, és máris ásítania kellett. Muszáj lesz jó témát találnia, ha át akar menni! De egyelőre fogalma sem volt, hogy miből tarthatna kiselőadást jövő hét pénteken.

2

A rejtélyes jel
– Jó éjszakát! – mondta anya és apa szinte egyszerre Tominak. A fiú próbált úgy tenni, mint akinek leragad a szeme, és már réges-rég aludna, ha hagynák. Amikor becsukódott a szoba ajtaja, és a lépcsőn elhalkultak a léptek, Tomi kipattant az ágyból, felkattintotta az elemlámpáját, és bekapcsolta a számítógépet.
Elindította a Steamet, hogy megnézze, Csepi fent van-e a neten. Az a bizonyos péntek nagyon közel volt, szeretett volna tanácsot kérni tőle a témaválasztáshoz. De Csepi nem válaszolt, úgyhogy elindította a Fortnite-ot, szinte már csak megszokásból. Megjelent a menü, de nem nyúlt az egérhez, csak bámulta a képernyőt, és az ablakon kopogó esőt hallgatta.
– Na, ez az este is rém unalmas lesz. Ráadásul már magamban beszélek − motyogta, és sóhajtott egy nagyot. A hangulatán nem javított, hogy eszébe jutott a környezettanára, Fekete tanár úr, aki folyton szekálta. Állítólag minden évben erőlteti a témazárót, aminek a jegye duplán számít. És mi lesz, ha felsül a kiselőadásával, és tényleg dupla nullást kap? Erre gondolni sem mert.
Pedig a fizikai kísérletek érdekelték, az űrkutatás témáért szinte rajongott, csak az iskolai tankönyvben nem talált semmi érdekeset, Fekete tanár úrnál pedig kevés unalmasabb tanár élt a földön.
Az egyetlen jó dolog, ami a héten történt vele, az volt, hogy egyik este apával megnéztek néhány részt A féreglyukon át című ismeretterjesztő sorozatból. Az egyik részből megtudta, hogy a világűr végtelen, és habár eddig még nem sikerült rájuk találni, számtalan értelmes lény várja, hogy felvegyük velük a kapcsolatot. Azóta Tomi is csatlakozott a NASA exobolygó-kereső programjához, amit nemrég indítottak újra. Aki letöltötte a programot az űrkutatási cég honlapjáról, az átböngészhette az adatokat, amiket a Kepler-űrtávcsővel gyűjtöttek össze. Ez a távcső a Nap körül kering a Föld mögött, és évekig figyelte a csillagok fényét. Ha egy csillag ritmikusan pislákol, és van rendszer a puha villogásában, akkor elképzelhető, hogy a csillag körül egy vagy több bolygó kering, amik néha kitakarnak egy picit belőle, és ettől látjuk mi változónak a fényét. A távcső segítségével rengeteg, Föld-típusú kőzetbolygót sikerült már felfedezni, és mivel az adatok nyilvánosak, a munkába becsatlakozhatnak az amatőr csillagászok is.
Tomi nyomott egy ALT+F4-et, és elindította a csillagfényelemző programot. Átböngészte az adatokat, de közben a lelkiismerete nem hagyta nyugodni: „Ennek semmi értelme, csak húzod az időt, hogy ne kelljen az előadásoddal foglalkoznod! Úgysem találsz semmit” – és mint mindig, a lelkiismeretének most is igaza volt. Úgy döntött, hagyja a csudába az egészet, és inkább lefekszik aludni. Hátha holnap, kipihenten, végre támad egy jó ötlete!
Ám ekkor a monitoron megjelent egy piros, villogó üzenet.
Tomi közelebb hajolt a képernyőhöz.
– Micsoda? De hisz’ ez a Plútó bolygó közelében van! Azon a részen nincs is semmi, csak a hideg űr és por… – morfondírozott.
Megvonta a vállát, majd unottan rákattintott a felugró figyelmeztetésre: „Önnek egy találata van.” Elindult a videó, amin rengeteg halvány csillag látszott. Egyszer csak észrevette az ütemes villogást.
– Mi a fene lehet ez? − gondolkodott hangosan, és az ujjaival dobolni kezdett az asztalon. Gyakran csinálta ezt, ha ideges volt.
Eszébe jutott a cserkésztábor, ahol Csepivel voltak nyáron, és ahol a legjobb dolog a számháború volt. Csapatokra felosztva játszották esténként az erdőben. Mindenkinek a homlokára volt írva egy jól látható számsor, amit ha bekiáltott az ellenség, a játékosnak ki kellett állnia a játékból. Csepi kitalálta, hogy a telefonnal jelezzenek egymásnak a sötétben: egy villantás, ha tiszta a terep, kettő, ha baj van.
Tomi felpattant a székéből.
– HEURÉÉKAAA! – kiabálta suttogva, nehogy meghallják odalent, és előkapta a mobilját. Hát persze, ez a villogás nem lehet más, csakis egy kódolt jelzés! Pont, mint a táborban. Kit hívjon fel? Csepi biztosan alszik már, mert ha fent lenne, akkor vagy Fortnite-ozna, vagy CSGO-t játszana, és látná őt a Steamen. – Csepit nem ajánlatos telefoncsörgéssel ébreszteni, mert olyankor mindig morcos lesz, és még a végén meghekkeli a tűzfalamat, vagy elintézi, hogy kapjak egy VAC bant. Tehát Csepi kilőve – gondolkodott tovább a lehetőségeken.
A biztonság kedvéért készített egy másolatot a jelet tartalmazó videóról, és feltöltötte a YouTube-csatornájára is. Miközben a kék feltöltőcsíkot nézte tanácstalanul, egyszer csak eszébe jutott a nagybátyja, Kázmér bácsi, akit mindenki csak Dokinak hívott a családban, mert a Vissza a jövőbe filmek kedvesen őrült feltalálójára hasonlított. Sajnos nagyon ritkán találkoztak, mert Doki folyton elfoglalt volt egy újabb találmány vagy tudományos előadás miatt, pedig Tomi szerette hallgatni a néha nehezen követhető, mégis nagyon izgalmas eszmefuttatásait az űrkísérletekről, amikkel a NASA-nál töltött éveiben foglalkozott. A múlt karácsonykor is – vigyorodott el az emléken – hogy meglepődött mindenki, amikor egyéb elfoglaltságaira hivatkozva egy drónt küldött maga helyett a bejgliért!