„Eljön az idő, amikor minden fájdalmunk ellenére könnyedek, vidámak és őszinték leszünk.”

Albert Camus levele Maria Casarèsnek1

1950. február 26.

Maria Casarès és Albert Camus szerelme Párizsban kezdődött, 1944.június 6-án, a szövetségesek partraszállásának napján. A lány huszonegy éves, az író harminc. A spanyolországi A Coruñában született Maria, mint a spanyol köztársaságiak többsége, 1936-ban – tizennégy évesen – érkezett Párizsba. Apja, Santiago Casares Quiroga, aki a második spanyol köztársaság kormányfője s több ízben minisztere is volt, Franco hatalomra kerülése után száműzetésbe kényszerült. Sok évvel később Maria Casarès azt nyilatkozza, hogy ő „1942 novemberében, a Théâtre des Mathurins-ben született”.

Albert Camus, aki a német megszállás miatt feleségétől, Francine Faure-tól átmenetileg külön él, csatlakozik az ellenállási mozgalomhoz. Az anyai ágon spanyol származású és Santiago Casares Quirogához hasonlóan tüdőbetegségben szenvedő író maga is száműzött, hiszen szülőhazája Algéria. 1944 októberében, amikor Francine Faure végre csatlakozhat a férjéhez, Maria Casarès és Albert Camus kapcsolata megszakad. De 1948. június 6-án összefutnak a boulevard Saint-Germainen, ismét egymásra találnak, és többé nem is válnak el.

Tizenkét éven át tartó folyamatos levelezésük lebírhatatlan erejű szerelmükről tanúskodik:

Találkoztunk, megismerkedtünk, kristálytiszta ragyogású szerelemben egymásra bíztuk magunkat – képes vagy-e méltányolni a boldogságunkat, felfogod-e, hogy mi adatott meg nekünk?

Maria Casarès, 1950. június 4.

Egyformán tisztánlátók vagyunk, egyformán jól tudjuk, mi zajlik a világban, képesek vagyunk mindent megérteni, és így mindent legyőzni, elég erősek vagyunk az illúziók nélküli élethez, a földi kötelékek, az értelem, a lélek és a test kötelékei fűznek össze bennünket, és semmi sem tud meglepni vagy elválasztani minket, tudom.

Albert Camus, 1950. február 23.

2

1960 januárjában a halál mégis elválasztja őket, de tizenkét éven át „egymás számára tökéletesen áttetszően”, a legteljesebb szolidaritásban, szenvedélyes szerelemben élnek, igaz, gyakran egymástól távol, de a maga teljességében élve meg együtt minden egyes napot, minden egyes órát, olyan igazságok között, melyek elviseléséhez csak kevesek elég erősek.

Maria Casarès levelei egy nagy színésznő életéről vallanak, a merész nekibuzdulások és a csüggedés pillanatairól, egy őrült korban űzött foglalkozásról, a rádiófelvételekről, a próbákról, a kockázatos előadásokról, a filmforgatásokról. Egyúttal a Comédie-Française és a Théâtre national populaire (TNP) színészeinek életébe is bepillantást engednek. Maria Casarès együtt játszik Michel Bouquet-val, Gérard Philipe-pel, Marcel Herrand-nal, Serge Reggianival, Jean Vilarral – és szereti őket.

A galiciai származású színésznő éltető eleme az óceán: maga is túlárad, a zátonyokon megtörik, majd ismét fölemelkedik, s elképesztő életerővel zúdul tovább. Azonos intenzitással éli át a boldogságot és a sorscsapást, mindkettőnek mindenestül átadja magát, s alámerül mélységeikbe.

Érzelmei még a helyesírását is befolyásolják; az ez okból elkövetett hibákat a jobb érthetőség kedvéért kijavítottuk. Spanyol lévén, a francia „pour que” (azért, hogy) kifejezést lendületesen egybeírja. A „plate” (lapos, ízetlen) szó a fogalom iránti lekicsinylése jeléül nála két t. Az „hommage” (tiszteletadás) egy m. És a „rude” (nehéz, kemény, fáradságos) u-je fölé kitett ékezettel jelzi a nyomasztó súlyt, amit a szó felidéz. A „confortable” (kényelmes, komfortos) szót úgy írja, ahogy az északiak: az n helyett m-mel, mintha az, amit ez a fogalom rejt, csak a fénytől és melegtől megfosztott északi emberek számára volna fontos, mert a déliek fényből és melegségből élnek, a lehető legközelebb a dolgok lényegéhez.

Albert Camus levelei sokkal tömörebbek, fegyelmezettebbek, de éppúgy sugárzik belőlük az életszeretet, a színház iránti szenvedély, a sebezhető színészek iránti figyelem. A szívéhez legközelebb álló témák is fölmerülnek, az írói mesterség, a kételyei, a tüdőbaja ellenére is konokul végzett, ádáz munka, amit az írás jelent. Beszámol Mariának arról, hogy éppen mit ír, a Színe és visszája előszaváról, A lázadó emberről, az Actuelles-ről (Aktuális kérdések), A száműzetés és az országról, Az első emberről, és sosem érzi úgy, hogy „a helyzet magaslatán” állna. Maria fáradhatatlanul biztatja, hisz benne és a műveiben, nem vakon, hanem mert – úgy is, mint nő – tudja, hogy nincs nehezebb, mint valami újat szülni a világra. És hitének hangot is tud adni, őszintén, igaz meggyőződéssel.

1950. február 23-án ezt írja: „Amit a munkánk, életünk során teszünk, sosem egyedül tesszük. Valaki mindig elkísér, akinek a jelenlétét csak mi érezzük.” És ők mindvégig érezhették a másik jelenlétét.

Miként volt képes ennyi éven át együtt maradni ez a két ember a szabad élettel járó kimerítő feszültségben, melyet csak a másik iránti tisztelet csillapított, s amelyben Camus-nek „meg kellett tanulnia egy minden kevélységtől mentes szerelem kifeszített kötelén lépkedni”, hogyhogy nem váltak szét az útjaik, hogyhogy nem kételkedtek soha egymásban, hogy volt mindkettőnek bátorsága kendőzetlenül a másik elé tárni gondolatait és érzéseit? A választ a levelezésük rejti.

Apám 1960. január 4-én meghalt. 1959 augusztusában már nyilvánvaló, hogy sikerült mindvégig hibátlanul lépkedniük ezen a kifeszített kötélen. Maria ezt írta:

[…] nem haszontalan bepillantanom bensőm gyalázatos zűrzavarába. Lesújt, hogy sosincs elég szabad időm, intelligenciám, jellemerőm ahhoz, hogy némi rendet rakjak odabent, és mélyen elszomorít, hogy menthetetlenül úgy fogok meghalni, ahogyan születtem, vagyis anélkül, hogy valami határozott formát öltöttem volna.

Albert válasza:

Ha nem is formátlan lesz az énünk, amikor meghalunk, de homályos és darabokban létező […]. A megvalósult egység, az igazság tiszta fénye talán maga a halál. És ahhoz, hogy valaki érezze a saját szívét, rejtély kell, a lét sötétsége, szüntelen jeladás, az önmagunk és mások elleni küzdelem. Akkor elég tudomással bírnunk a rejtélyről és az ellentmondásról, s csöndesen imádnunk mindkettőt – feltéve, hogy egy percre sem hagyunk fel a küzdelemmel és a kutatással.

Köszönöm mindkettőjüknek. A leveleiktől a föld tágasabb, az ég fényesebb, a levegő könnyebb, egyszerűen azért, mert ők léteztek.

Catherine Camus

A korrektség, melyre apám nevelt, azt diktálja, hogy hálás köszönetet mondjak barátnőmnek, Béatrice Vaillant-nak hosszas és alapos munkájáért. Számítógépbe írta, és dátummal látta el(!!) a leveleket, míg kerek egésszé nem állt össze apám és Maria Casarès levelezése. Gondosan, pontosan s oly finom érzékenységgel végezte ezt a munkát, amilyenre csak egy hozzá fogható nagylelkű és önzetlen ember képes.

1944

1. ALBERT CAMUS MARIA CASARÈSNEK 2

[1944 júniusa]

Kedves Maria! 3

18 óra 30-kor hivatalos megbeszélésem lesz az NRF-ben egy monte-carlói kiadóval. Az NRF-ből bizonyára átmegyünk majd a rue du Bac és a boulevard Saint-Germain sarkán lévő Cyranóba.4 Ott várlak 19 óra 30-ig. Azután a Frégate-ban leszek, a rue du Bac és a rakpart sarkán, ahol találkozóm van Marcellel és Jeannal.5 Végül 20 órakor lesz az összejövetel a Voltaire-ben, a rue de Beaume és a rakpart sarkán. De azt hiszem, tudod, hol van.

Bocsáss meg, hogy nem tudtam tovább várni. Csókollak.

3

2. ALBERT CAMUS MARIA CASARÈSNEK

16 óra [1944. június]

Kicsi Mariám!

Telefonálni akartam, és reméltem, hogy találkozhatunk. De nem maradt rá időm. Ezért most, két találka közt, elküldöm ezt a levélkét. Nem túl sokatmondó persze. De felteszem, hogy este, ha hazamész, megtalálod, és akkor gondolni fogsz rám. Fáradt vagyok, szükségem van rád. De persze így nem lehet beszélgetni, ahhoz az kell, hogy mellettem legyél.

Jó éjszakát, édesem. Aludj sokat, gondolj rám erősen. Csókollak a holnapi viszontlátásig.

3. ALBERT CAMUS MARIA CASARÈSNEK

Csütörtök, este 10 óra [1944. június]

Elolvastam az ajánlásodat, édesem, és azóta egyfolytában valami remegést érzek magamban. Hiába mondom magamnak, hogy az ember néha csak úgy hirtelen felbuzdulásból mond valamit, amit nem is gondol egészen komolyan – utána meg az jut eszembe, hogy de hiszen írtál-e te valaha olyasmit, amit nem gondoltál, nem éreztél komolyan?

Boldog vagyok, Maria. Hát lehetséges ez? Valami tébolyult öröm – ez reszket bennem. De ugyanakkor ott a keserűség is, amiért elmentél, és most is látom, milyen szomorú volt a szemed búcsúzáskor. Igaz, mindig a boldogság és a nyugtalanság elegyét kapom tőled. De ha tényleg szeretsz, amint írod, akkor valami mást is el kell érnünk. Valóban eljött az ideje annak, hogy szeressük egymást, és ezt elég erősen és elég hosszan kell akarnunk ahhoz, hogy minden akadályt legyőzzünk.

Nem szeretem azt a fajta éleslátást, aminek este tanújelét adtad. A túl érzékeny lelkek hajlamosak éleslátásnak nevezni azt, ami frusztrálja, és igazságnak mindazt, ami lehangolja őket. De az ilyen éleslátás éppoly vak, mint bármi más. Csak egyfajta tisztánlátás van, mégpedig az, amely boldogságra törekszik. És tudom, hogy létezik boldogság kettőnk számára, még ha rövid életű, fenyegetett vagy törékeny is, csak ki kell érte nyújtani a kezünket. De ki kell nyújtani a kezünket.

Várom a holnapot, téged, az édes arcodat. Ma este túl fáradt voltam ahhoz, hogy elmondjam, mennyire túlcsordul tőled a szívem. Van valami, ami csak a miénk, csak kettőnké, és ahol minden erőfeszítés nélkül bármikor elérlek. Ilyenkor hallgatok, te pedig kételkedsz bennem. De nem tesz semmit, a szívem veled van tele. Viszontlátásra, édes. Köszönöm a szavaidat, melyekkel annyi örömöt szereztél – köszönöm a lelkedet, amely szeret, és amelyet szerethetek. Teljes szívemből csókollak.

4. ALBERT CAMUS MARIA CASARÈSNEK

Hajnali 1 óra [1944. június]

Kicsi Mariám!

Most értem haza, egyáltalán nem vagyok álmos, és annyira vágyom rá, hogy mellettem légy, hogy le kell ülnöm az asztalomhoz, és írnom neked, mert máshogy most nem beszélhetünk. Nem mertem megmondani Marcelnek [Herrand], hogy semmi kedvem a pezsgőjéhez. Meg aztán annyian voltak körülötted! De egy fél óra múlva elegem lett – csak rád lett volna szükségem. Egész este annyira szerettelek, Maria, miközben néztelek, hallgattam a számomra immár pótolhatatlan hangodat, és egyszer csak észrevettem, hogy az én darabom szövegét mondod. Ezután valahányszor elolvasom, a te hangodon hallom majd, így bármikor boldogan együtt lehetek veled.

Próbálom elképzelni, mit csinálsz, és csodálkozva kérdezem, hogy miért nem vagy velem. Megállapítom, hogy a dolgok rendje, az egyetlen általam elfogadott rend, a szenvedély és az élet rendje azt követelné, hogy holnap este mi ketten elmenjünk valahová, s együtt fejezzük be az együtt elkezdett estét. De tudom, hogy az ismert körülmények miatt mindez hiú remény.

Legalább ne felejts el, amikor nem vagy velem. Ne felejtsd el azt sem, amit egyszer itt nálam olyan hosszan fejtegettem neked, mielőtt az események felgyorsultak volna. Aznap a szívem legmélyéből beszéltem, és szeretném, annyira szeretném, ha azok lehetnénk egymás számára, amiknek szerintem lennünk kellene. Ne hagyj el, annál rosszabbat nem tudok elképzelni, mint hogy elveszítselek. Mihez kezdenék az arcod nélkül, amelynek látványa mindig megrendít, a hangod, a hozzám simuló tested nélkül?

Egyébként nem is ezt akartam mondani. Csak azt, hogy milyen, amikor itt vagy, mennyire vágyom rád, és milyen jó lenne egy együtt töltött este. Jó éjszakát, kedvesem. Már alig várom a holnapot és az utána következő napokat, amikor már többet foglalkozol velem, mint ezzel az átkozott darabbal. Teljes szívemből csókollak.

A C

5. ALBERT CAMUS MARIA CASARÈSNEK

16 óra [1944. június]

Kicsi Mariám!

Nem tudom, szándékozol-e telefonálni. És e pillanatban nem tudom, hogy én hol érhetnélek el. Nincs különösebb közlendőm, legfeljebb, hogy az a bizonyos hullám tegnap óta a hátán röpít, és hogy nagy szükségem van az irántad való bizalmamra és szerelmemre. Milyen rég nem írtam már neked!

Ha este elolvasod ezt a levélkét, telefonálj. Ne felejts el szombatig. A külön töltött napokban is gondolj rám. Mondogasd magadnak, hogy én minden percben veled vagyok. Viszontlátásra, szerelmem, édes szerelmem. Csókollak, mint tegnap.

Albert

4

6. ALBERT CAMUS MARIA CASARÈSNEK

Szombat, 14 óra [1944. július 1.]

Kicsi Mariám!

Az utazás kellemes volt, és eseménytelen. 7 óra 20-tól 9 óráig vonatoztunk, azután hét kilométert gyalogoltunk, mert a soron következő rendező pályaudvart előző nap lebombázták; 11 órától délig ismét vonaton ültünk. Meaux-ban két órát vártunk egy újabb vonatra. Háromnegyed óra múlva újabb átszállás, és 17 órakor megérkeztünk. Fáradt voltam, mint a kutya, de elégedett, hogy a feladatot sikeresen megoldottuk. Egy olyan házban szállásoltak el, amelynek az egyik szárnyát 1940-ben lebombázták, de az épen maradt rész lakható. Viszont mindent vastagon lepett a por, és negyvennyolc órámba került, hogy a lakást megfelelő állapotba hozzam egy derék parasztasszony segítségével.

Ennyit a házról. A település egy völgyben van, amelynek oldalában megművelt földek sorjáznak, és közepes méretű fák. A levegő kellemesen friss, vízcsobogás hallatszik, mindenütt érezni a fű illatát, ezenkívül vannak még tehenek, néhány szép gyerek, és madárdalt is hallani. Kicsivel feljebb, a tágas platón már szabadabban lehet lélegezni. A falu: néhány ház és derék emberek. Maga a ház egy elég nagy kertben bújik meg, amely tele van fákkal és az év utolsó rózsáival (nem vörösek). Az öreg templom vet rá árnyékot, a kert felső vége pedig, közvetlenül a templom gyámpillérei alatt, egy napsütötte rét. Most azon vagyok, hogy berendezzek magamnak egy szobát és egy dolgozót az első emeleten. Ha kész leszek, megírom, hogy milyen lett.

Ha a többiek nem is, legalább Michel [Gallimard] lakhatna velem. Pierre [Gallimard] és Janine [Gallimard] nyilván másutt fog aludni. Türelmetlenül várom a megérkezésüket, hogy mindezt eldöntsük, és főleg, mert azt remélem, hogy híreket hoznak felőled.

Igyekeztem a lehető legprecízebben leírni mindent, mert, gondolom, e pillanatban elsősorban konkrétumokat vársz tőlem. A gondolataim azonban másutt járnak: csütörtök este óta veled élek. Úgy éreztem, hogy rosszul sikerült a búcsúnk, és az elválásunkat a sok bizonytalanság és fenyegető veszély közepette nehéz elviselnem. Az egyetlen reményem, hogy meglátogatsz. Ha sikerül kocsit szerezned, azzal gyere, úgy sokkal egyszerűbb. Ha nem, neked is végig kell szenvedned azt a hosszú utazást, amit nekem. A bicikli is szóba jöhet, és akkor eléd mehetek. Ne felejtsd el az ígéretedet, édesem, pillanatnyilag abból élek. Azt hiszem, békére találhatok ezen a vidéken. A fák, a szél, a patak segíthet újra meglelnem azt a belső csöndet, amelyet oly régen elveszítettem. De ez nem sikerülhet, ha el kell viselnem a hiányodat, és örökösen csak emlékképeket, meg az emlékképek emlékét hajszolnom. Eszemben sincs a kétségbeesettet játszani, sem elhagyni magam. Hétfőtől belevágok a munkába, és dolgozni fogok, annyi bizonyos. De azt akarom, hogy segíts nekem, és hogy gyere ide – főleg, hogy gyere ide! Eddig minden találkozásunk, az egész szerelmünk lázban, türelmetlenségben vagy veszélyben zajlott. Nem sajnálom, hogy így volt, és úgy érzem, az elmúlt napok elegendők hozzá, hogy igazoljanak egy egész életet. De másképp is lehet szeretni, intimebb és harmonikusabb teljességben, amely nem kevésbé szép, és amelyre, tudom, szintén képesek vagyunk. Itt lehetőségünk nyílik rá. Ezt ne felejtsd el, kis Mariám, és rendezd úgy, hogy megadhassuk ezt az esélyt is a szerelmünknek.

Néhány óra múlva színpadra lépsz. Ma és holnap gondolatban veled leszek. Várni fogom azt a pillanatot, amikor leülsz, és azt mondod, ez csodálatos, várni fogom a harmadik felvonást is, benne azzal a kiáltással, amit annyira szeretek. Ó, édesem, milyen kegyetlen dolog távol lenni attól, akit szeretünk! Meg vagyok fosztva az arcodtól, márpedig számomra a világon semmi sincs nála kedvesebb.

Írj sokat és gyakran, ne hagyj egyedül. Várok, amilyen soká csak kell, végtelen a türelmem minden téren, ha rólad van szó. De ugyanakkor oly iszonyatos türelmetlenséggel lüktet a vérem, hogy rosszul vagyok tőle, és kedvem volna mindent fölégetni, mindent fölemészteni – ilyen az irántad érzett szerelmem. Viszontlátásra, kis győzelmem. Maradj mellettem gondolatban, és gyere ide gyorsan, nagyon kérlek. Szenvedélyesen csókollak.

Mme Parain címére írhatsz, Verdelot, Seine-et-Marne.

Michel

7. ALBERT CAMUS MARIA CASARÈSNEK

Kedd, 16 óra [1944. július 4.]

Kedvesem!

A kert közepén ülve írok neked, a kis Gallimard-csapattól körülvéve: ki olvas, ki alszik, ki a napon sütteti magát. Mindannyian rövidnadrágban, trikóban vagyunk, izzasztó a meleg, és a rózsák összetöpörödnek a napon.

Gallimard-ék írtak neked tegnap, felteszem, az utazásukról számoltak be, meg úgy általában az itteni berendezkedésünkről – igen csendesen élünk, olyannyira, hogy a korábbi zsivaj és őrjöngés után csak nehezen tudok hozzászokni ehhez a tökéletes nyugalomhoz. Tegnap egész nap feszült voltam, és boldogtalan, képtelen egy kedves gesztusra vagy szóra. Akkor munkához láttam, sokat dolgoztam, még ha csekély eredménnyel is, s nem voltam hajlandó kimozdulni a szobámból. Szomorúan gondoltam rád, nem azzal az örömmel, amely melletted mindig eltölt. Csak egyszer hagytam el a szobámat, este 6-kor, és sétáltam egy kicsit egyedül a kertben (a többiek fürödni mentek). Kellemes langymeleg volt, könnyű szellő fújdogált, és a templom harangja hatot ütött. A napnak ezt az óráját mindig szerettem, és nemrég még veled szerettem.

Most adták a kezembe a leveledet, nem találok szavakat, hogy megköszönjem. És végre valódi a remény, hogy meglátogatsz. Felteszem, hogy hagyod a fenébe a Palais-Royalt. A háborúnak szeptemberre vége lesz, addig már nincs mit tennünk. Hagyj ott mindent, és gyere. Az is aggaszt, hogy olyan fáradt vagy. Itt legalább kipihenheted magad. Fontos, hogy kipihent és boldog legyen a testünk, amikor szeretjük egymást.

Jaj, de jó, hogy a színházad bezár! Majd később minden folytatódik. De te is beláthatod, hogy pillanatnyilag mintha minden azért rendeződnék úgy, ahogy, hogy végre legyen időnk szeretni egymást. Tegnap én is azt az aggodalmat hurcoltam magamban egész nap, amiről beszélsz. Nem álmodtam rólad, nem voltál Kínában, csak a megfosztottság érzése vetült rám, mint valami árny – mint amikor [hirtelen] kiapad egy forrás. Száraznak és terméketlennek éreztem magam, képtelennek a szárnyalásra, szerelemre. De valójában a leveledre vártam, és most újra rátaláltam mindenre, a jelenléted varázsára és a forrásra – az arcodra! Ó, kedvesem, gyere nagyon gyorsan, hogy mindez véget érjen. Ma megint érzem magamban azt az erőt, amivel legyőzhetek mindent, ami elválaszthatna minket. De gyere ide hozzám, nyújtsd a kezed, ne hagyj egyedül. Ma már bizakodón és boldogan várlak, és teljes lelkemből szeretlek. Viszontlátásra, Maria, csókolom az édes arcodat.

Michel

8. ALBERT CAMUS MARIA CASARÈSNEK

Csütörtök, 16 óra [1944. július 6.]

Kicsi Mariám!

Most kaptam meg a hétfőn-kedden írt leveledet. Épp jókor. Az utóbbi negyvennyolc órát teljes lelki fásultságban töltöttem. Egyedül éreztem magam, távol azoktól is, akik körülvesznek, mint egy beteg kutya. A szobámba húzódtam azzal az ürüggyel, hogy dolgozom, dolgoztam is egy kicsit, dühödten, közben meg járkáltam fel s alá, és a maradék cigarettáimat szívtam. Nem, egyáltalán nem érzem itt jól magam. Pedig a vidék szép és megnyugtató. De a szívem nem talál békére, igaz, soha nem is talált.

Távol vagyok mindentől, emberi kötelességeimtől, a mesterségemtől – s még attól is meg vagyok fosztva, akit szeretek. Ez billent ki az egyensúlyomból. Vártam, hogy jössz. De úgy tűnik, ez csak a jövő héten esedékes. Holott…! Ó, édesem, ne hidd, hogy nem értelek meg. Most neked a nehezebb, és tudom, hogy minden lehetőt megteszel. Az együtt töltött nehéz napok hozadéka az, hogy már feltétel nélkül bízom benned. Korábban sokszor kételkedtem, nem voltam biztos ebben a szerelemben, úgy éreztem, bármikor a visszájára fordulhat. De azután történt valami, nem is tudom, valami fényvillanás kettőnk között, talán egy pillantás, és azóta szüntelenül érzem ezt a valamit, amely ellenálló, mint a lélek, és összeköt, egymáshoz fűz minket. Szerelemmel és bizalommal várlak tehát. De túl kemény, túl feszült hónapok állnak mögöttem, amik megtépázták az idegeimet. És nehezen viselem el még azt is, amit normál körülmények között könnyedén elviselnék. Nem baj, majd elmúlik. Örülök a híreknek, amikkel szolgáltál. Mondd meg Jeannak és Marcelnak, hogy gondolok rájuk, mégpedig nagy szeretettel.

Örülök, hogy szép aranybarnára sültél. Legyél gyönyörű, mosolygós, ne hagyd el magad. Azt akarom, hogy boldog légy. Sosem voltál szebb, mint azon az estén, amikor kijelentetted, hogy boldog vagy (emlékszel, a barátnőd is ott volt). Sok mindent szeretek benned, de a legjobban ezt – a boldogságtól sugárzó arcodat és azt a kirobbanó életerőt, amely mindig felkavar. Az álombéli szerelem nem az én kenyerem, viszont felismerem, ha az életben valahol felbukkan – és azt hiszem, akkor pillantottam meg először, amikor Deirdre jelmezében a fejem fölött beszéltél valami elképzelt szeretőhöz.

Ne törődj a morgolódásommal. Szerencsétlen vagyok, amiért még egy hétig várnom kell rád. De nem ez számít – hogy mi számít… nehéz megmondani. Várjunk vele egy kicsit.

Beborult az ég, és esik az eső. Nem utálom ezt különösebben, de sóvárogva gondolok a fényre. Provence-ba kellene együtt elutaznunk, amíg más, a szívünkhöz közel álló országok nem jöhetnek szóba.

Viszontlátásra, csodálatos, eleven Mariám – úgy érzem, vég nélkül tudnám sorolni a jelzőket. Szüntelenül és teljes szívemből rád gondolok. Gyere mihamarabb, ne hagyj magamra a gondolataimmal. Szükségem van az eleven jelenlétedre, és a testedre, amely mindig megindít. Látod, kinyújtom feléd a kezem; gyere ide hozzám, amilyen gyorsan csak lehet.

Teljes szívemből csókollak.

Michel

5

9. ALBERT CAMUS MARIA CASARÈSNEK

Péntek, este 11 óra [1944. július 7.]

Ma este hozzád kell fordulnom, mert nehéz a szívem, és minden olyan elviselhetetlen. Délelőtt dolgoztam egy kicsit, de délután már semmit. Mintha elapadt volna minden energiám, és elfelejtettem volna, mit is kell csinálnom. Vannak órák, napok, hetek, amikor minden meghal a kezünk között. Te is ismered ezt az állapotot. Én már régóta tudom, milyen veszélyesek ezek az órák, amikor kedvem támad mindennek hátat fordítani – és csak menekülnék, hogy távol legyek mindentől, ami pedig éppen hogy segíthetne rajtam. Azért fordulok most hozzád, mert ezt tudom. Ha itt lennél, minden könnyebb volna. De ma este megtudtam, hogy nem jössz. Egy ideig úgy éreztem, hogy minden elveszett. Ha végleg eltávolodsz tőlem, sötét éjszaka borul rám. Egyelőre reményem sincs rá, hogy a közeljövőben viszontláthatlak.

Ma este azon tűnődtem, hogy vajon mit csinálsz, hol vagy, és mire gondolsz. Szeretnék biztos lenni benne, hogy rám gondolsz, és hogy szeretsz. Néha biztos vagyok benne. De melyik szerelemben lehetünk mindig biztosak? Elegendő egy apró mozzanat, és minden megsemmisül, legalábbis egy időre. Hiszen elég, ha valaki rád mosolyog, akit vonzónak találsz, és legalábbis egy hétre eltűnik a szívedből az irántam való szerelmed. Mi mást lehet ilyenkor tenni, mint elfogadni, megérteni és türelemmel várni. És végül is ki vagyok én, hogy ily sokat követeljek egy másik embertől? Tudom, hogy a legerősebb lélek is meginoghat, talán azért tölt el olyan szorongó félelemmel a hiányod, ez az ostoba távollét, amikor a szerelmi vágy csak ábrándokból és emlékekből táplálkozhat.

A többiek már lefeküdtek. Én itt virrasztok veled, de a lelkem oly szikkadt, száraz, mint a sivatag! Kedvesem, mikor tör már fel a forrás s a kiáltás?

Olyan sutának, ügyetlennek érzem magam ezzel a mellkasomban rekedt, ki nem élt szerelemmel, amely fojtogat, de örömöt nem szerez. Úgy tűnik, már semmire sem vagyok jó. A bűvkörébe kellene vonjon az, amit írok, a regény, amibe ismét belevágtam, a szereplőimnek be kellene tölteniük az egész valómat. De kívülállóként szemlélem őket, figyelmetlenül dolgozom, csak ésszel, nyoma sincs annak a szenvedélynek és hévnek, amivel minden olyasmit csinálni szoktam, amit szeretek.

Itt most megálljt parancsolok magamnak. Észrevettem, hogy az egész levelem merő siránkozás. És te meg én nem arra születtünk, hogy siránkozzunk. Ha a szívünk megdermedt, jobb, ha hallgatunk. Te vagy az egyetlen ember, akinek ilyesmiket képes vagyok elmondani. De ez persze nem mentség. Viszont nem is bűn, hogy mindezeket elmondom. Mindeddig a legjobb tulajdonságaim miatt szerettél. De ez talán nem az igazi szerelem. És talán akkor szeretsz majd igazán, ha a gyöngeségeimmel és a hibáimmal együtt szeretsz. De mikor lesz ez, mennyi idő múlva? Csodálatos és egyben rettenetes is, hogy szeretnünk kell a veszélyben, a bizonytalanságban, egy összedőlő világban, egy olyan történelmi korban is, amelyben egy ember élete vajmi keveset nyom a latban. Nem találok békére, amíg meg vagyok fosztva az arcodtól. Ha nem jössz, türelmesen várok, türelmesen, de nyomorúságban, szikkadt lélekkel.

Jó estét, te fekete, te fehér. Tégy meg mindent, hogy mellettem maradj, és felejtsd el a követelőzésemet, meg a rosszkedvemet. Pillanatnyilag nem könnyű az életem. Minden okom megvan rá, hogy ne legyek vidám. De ha a te istened létezik, tudja, hogy mindenemet és mindazt, aki vagyok, odaadnám azért, hogy újra érezhessem a kezed az arcomon. Továbbra is szeretlek és várlak – még ha egy sivatag közepén is. Ne felejts el engem.

Michel

Szombat, 9 óra [1944. július 8.]

Reggel újraolvastam a levelemet, és habozok, hogy elküldjem-e. De végül is azt hiszem, híven tükrözi, hogy ki vagyok. Kénytelenek vagyunk azok lenni, akik. Ma sem jobban, sem rosszabbul nem érzem magam. Mindjárt indulunk egy egész naposra tervezett kirándulásra, úgyhogy azonnal el kell küldenem neked ezt a levelet, ha azt akarom, hogy hétfőn megkapd.

Sötét van, az ég beborult. Viszontlátásra, kis győzelem. Gondolj, gondolj rám sokat, és szeress engem olyan erősen és olyan hevesen, ahogy én szeretlek téged.

10. ALBERT CAMUS MARIA CASARÈSNEK

Vasárnap [1944. július 9.]

Kedvesem!

Pierre [Gallimard], aki majd átadja neked ezt a levélkét, csütörtökön kevésbé fárasztó módon visszajön Verdelot-ba – majd elmagyarázza, hogyan. Arra gondoltam, hogy ha még mindig szándékodban áll a hét közepén ideutazni, ez jó alkalom. Még külön is írok, de azt fölösleges lenne ecsetelnem, hogy mennyire várlak csütörtökön. A visszautat, ha szükséges, ugyanilyen módon teheted meg, s fél nap alatt Párizsban lehetsz. Viszlát csütörtökön. Várlak, és csókollak.

6

11. ALBERT CAMUS MARIA CASARÈSNEK

Hétfő [1944. július 11.]

Kicsi Mariám!

Most kaptam meg régen várt leveledet. Mindig nagy örömet szerzel a leveleiddel, mivel tőled jönnek, és bizonyítják, hogy létezel – hogy valóban volt valami közöttünk a távoli múltban, amikor érdekelt voltam egy darabban, amiben te játszottál. De azt is vártam, hogy mondasz valamit arról, mikor jössz, erről azonban egy szót sem írsz. Mire megkapod ezt a levelet, már találkoztál Pierre-rel [Gallimard], de most már feltételezem, hogy a hét elején nem jössz. Sebaj! Akkor csütörtökön várlak.

De ha tudnád! Ha tudnád, hogy milyen türelmetlenül várlak, ha tudnál a néma dühömről, és tudnád, hogy közben miként szárnyalok feléd – de hiszen tudod te mindezt, és eléggé ismersz ahhoz, hogy amit nem tudsz, elképzeld. Próbáld meg átérezni, hogy valahányszor eltolod egy nappal az indulásodat, mit jelent nekem az a nap – és akkor talán végre elhatározod magad. Más szóval, remélem, hogy édesanyád betegsége nem súlyos. Mivel nyilván tud a levelezésünkről, mondd meg neki, hogy jobbulást kívánok (és nemcsak érdekből). Azt is mondd meg neki, hogy szeretem és tisztelem, és hogy az én számból ez nem puszta szó. A világért sem szeretnék súrlódást okozni köztetek. Akik szeretik egymást, egymástól távol is együtt lehetnek. De talán olyasmibe ütöm az orrom, ami nem tartozik rám.

Ha már nem jössz, édesem, legalább számolj be pontosan és részletesen, hogy élsz, mit csinálsz. Gondolj arra, hogy a valóságtól elzárt képzelet igencsak furcsa játékokat űz. Egy szerető szív például ilyen kérdéseket tesz fel: Meudonba mész? Kihez? Kivel? Mit csináltál szombat délután 6-kor a rue d’ Alleray-n, a 15. kerületben, a lakásodtól távol? stb., stb. Láthatod, kicsi Mariám, mi minden fordul meg egy tétlenségre ítélt, tartalékos állományba helyezett férfiú fejében, akinek nincs mivel gátat vetnie túlcsorduló szenvedélyének. Legalább e téren elégíts ki. Szolgálj több részlettel. Minden érdekel, ami veled kapcsolatos (nem küldted el a megígért kritikákat). Várlak, fogd fel, várlak egész nap, nem tudom, hogy kiálthatnám oda, hogy mondhatnám el ezt neked.

Sajnálom, hogy a dolgok olyan rosszul alakulnak Marcellel [Herrand]. Talán csak múló rossz passz. Marcel néha kiábrándító, ugyanakkor lebilincselő figura. Talán megérti a helyzetet, és úgy fog viselkedni, hogy ismét jól érezhesd magad a társaságában.

Értesíts mindenről.

Mit mondhatnék az itteni életünkről? Janine és Michel [Gallimard] nyilván beszámolt mindenről. Pillanatnyilag csak hárman vagyunk, és csodásan megértjük egymást. Én főzök (ezt nagyon szeretem). Egy kicsit dolgozom, alszom, és cél nélkül sétálgatok. Persze egészségileg már sokkal jobban vagyok. De tartok tőle, hogy ez csak olyasfajta egészség, mint például egy tehéné, és nem vagyok elragadtatva tőle. Egész rövidre vágattam a hajam. Szörnyen nézek ki, viszont öt évvel fiatalabbnak látszom. Utálni fogsz, hiszen a hosszú hajat szereted.

Viszontlátásra, édes szerelmem. Bárcsak azt mondhatnám: „a mihamarabbi” viszontlátásra. Csütörtökön teljes szívemmel várlak, de félek, hogy megint csak hiába. Ne felejtsd el azt, akinek oly sokat adtál, és engedd, hogy minden vágyammal és szerelmemmel csókolhassalak.

Michel

12. ALBERT CAMUS MARIA CASARÈSNEK

Szerda [1944. július 12.]

Maria édesem!

Még mindig remélem, hogy holnap Pierre-rel [Gallimard] együtt te is jössz. Ha mégsem, szeretném, ha legalább megkapnád ezt a levelet, hogy tisztában légy vele, milyen állapotban vagyok. Könyörgök, gyere, értsd meg, hogy szükségem van rád. A jelenléted e pillanatban nemcsak a szerelmünk miatt fontos nekem. Nagyon magam alatt vagyok, minden tekintetben, és ezt nem szívesen vallom be.

Gondold csak el, hogy ha valami történne velünk, mennyire sajnálnánk ezeket az elszalasztott napokat. Bizonytalan időket élünk, nem tudhatjuk, mit hoz a holnap. Akkor majd sírva és dühöngve gondolunk a kárba veszett órákra. De emellett válságba is jutottam, és olyan kétségek közt hányódom, amilyenek már évek óta nem gyötörtek. Természetesnek találom, hogy hozzád kiáltok segítségért, és nem szégyellem magam ezért. Ne hagyd válasz nélkül a kiáltásomat, mert akkor már szégyenkeznem kell.

Magányosnak, elhagyatottnak érzem magam, két-három iszonyatos napot éltem át. Ráadásul minden erőmet össze kell szednem, hogy segítsek ennek a két őrültnek, akiket mindketten szeretünk (tudom, hogy Janine mindenről írt neked). A légkör nyomasztóvá vált, és nekem, aki most fizetek meg azokért a hónapokért, amikor olyan életet éltem, amilyet te el sem tudsz képzelni, még nehezebbé vált minden. Gyere, kedvesem, nagyon kérlek, gyere a lehető leggyorsabban – a türelmetlenségem, hogy végre lássalak, megszállottsággá változott. Már semmi másban nem bízom, csak egy kis igazi és kézzelfogható boldogságban. Pillanatnyilag nincs semmi más. Viszontlátásra, szerelmem. Azt hiszem, többet már nem írok – a szívem dermedt és üres. Lelkemből csókollak.

Michel

13. ALBERT CAMUS MARIA CASARÈSNEK

Hétfő [1944. július 17.]

Szerda óta nem írtam. A szívem továbbra is úgy elszorul, mintha satuba fogták volna. Igyekeztem mindent megtenni, hogy megszabaduljak a rögeszmémtől. Semmi sem használt. Két teljes napot ágyban töltöttem, figyelmetlenül olvasgattam, és dohányoztam, nem borotválkoztam, minden akaraterőm elhagyott – az utolsó életjel, amit adtam neked, a szerdai levelem volt. Úgy gondoltam, hogy ma megjön a válaszod. Azt mondogattam magamban: „Válaszolni fog. Megtalálja a szavakat, amelyek leoldják rólam azt a valamit, ami oly rettentően szorongat.” De nem írtál.

Nem hiszem, hogy elküldöm ezt a levelet. Micsoda ötlet ilyen szikkadt lélekkel írni! De nem tudom megállni, hogy ne mondjam el, milyen undorító nyomorúságban élek miattad már több mint egy hete, amiért nem jöttél el. Ó, kicsi Mariám, tényleg azt hiszem, hogy nem értetted meg. Nem értetted meg, hogy milyen mélyen, teljes erőmből, teljes értelmi kapacitásommal és teljes szívemmel szeretlek. Nem ismertél korábban, és nyilván ezért nem tudod megérteni. Egyszer a cinizmusomat emlegetted, és igazad is volt. De hol van az már? Ha valaki, mondjuk Janine, elolvasná, amit neked írok, vagy hallotta volna, miket mondtam, amikor kétségek gyötörtek téged, hanyatt esne. És mégis úgy gondolja, hogy szeretlek. De ő nem tudja, és te sem, hogy milyen lázasan, milyen követelőn és milyen őrülten szeretlek. Nem vetettél számot vele, hogy hirtelen egyetlen lényre összpontosítottam mindazt a szenvedélyt, amit korábban jártamban-keltemben véletlenszerűen, itt-ott sugároztam szét.

És ebből egy rémisztően nagy szerelem született, amely mindent akar, a lehetetlent is, és amivel te már nem tudsz mit kezdeni. Mert egy hete attól a gondolattól facsarodik össze a szívem, hogy nem szeretsz. Mert ha szeretünk valakit, azt nem elég mondani, még érezni sem elég, hanem engedni kell, hogy a szerelmünk sodra magával ragadjon. És én tudom, hogy annak a szerelemnek a lendülete, amely engem eltölt, képes lenne átröpíteni két tengeren és három kontinensen is, hogy eljussak hozzád. Az akadályok többségét te emelted, a magad érdekében, kevés olyan volt csak, amit akaratod ellenére el kellett tűrnöd. De úgy gondolom – és ez a gondolat fájdalommal tölt el –, hogy belőled hiányzik – belőled, aki oly tüzes és oly csodálatos vagy – az a lángoló szenvedély, amely képes lenne ideröpíteni hozzám. A késlekedéssel pedig az aggodalmam napról napra nő. Igaz, írtál, de nem többet, mint az itteni társaság többi tagjának. Nekik is azt írtad, hogy csókolod őket, mint nekem. Akkor mi a különbség? A különbség az lenne, ha minden akadályt legyőzve eljönnél hozzám, és arcodat az arcomhoz simítanád, és velem élnél, egyedül velem, egyedül te és egyedül én a világ közepén, és azok a napok egész életem dicsőségét és igazolását jelentenék. De nem jöttél el. Tisztában vagy vele, mit jelent ez nekem, Maria, édesem, édes szerelmem? Tisztában vagy vele, hogy a teljesség követelése, amely az egész életemre rányomta a bélyegét, s amely azzá tett, aki vagyok, erre a hirtelen támadt és teljes valómat betöltő szerelemre is kiterjed? A gondolat, hogy egy kicsit szeretsz, annyira igen, hogy időnként írj nekem, de annyira már nem, hogy minden mást elfelejts, annyira már nem, hogy úgy érezd, egy velem töltött óra többet ér, mint a csatangolás az erdőben valami társasági idiótával – nos, ez a gondolat mélyen felkavar. Egy hete fáj a lelkem, sértett a büszkeségem, kétszeresen is, hiszen naivan arra is büszke voltam, hogy az enyém vagy. Kavarogtak a fejemben a gondolatok, terveket szőttem. Két-három nappal ezelőtt az jutott eszembe, hogy felpattanok a biciklimre, és visszakerekezem Párizsba. Azt gondoltam: „6 órakor elindulok, és 11-kor már a karomban tarthatom.” A puszta gondolatra remegni kezdett a kezem. De ha nem szeretsz, mire jó az egész? Arra is gondoltam, hogy kivetlek a szívemből, de már nem tudom az életemet elképzelni nélküled, és azt hiszem, életemben most először gyáva leszek. Nem tudom, hogyan tovább. Ostobán megint csak bízni kezdek benned. „Írni fog!” Hát ide jutottam, és esküszöm, hogy nem vagyok büszke rá. És itt járkálok, e között a három ember között, akik marcangolják egymást, akik ostobán szenvednek, és akiket meg kell hallgatnom, akiket védenem vagy vigasztalnom kell, ráadásul nehéz anyagi helyzetem is nyomaszt, és közben csak arra vágyom, hogy bevackoljam magam ebbe a fájdalmas szerelembe, és csak hallgassak, és csöndben szenvedjek.

És közben féltékeny vagyok, amilyen hülyén csak féltékeny lehet az ember. Olvasom a leveleidet, és minden egyes férfinévre kiszárad a szám. Mert csakis férfiakkal töltöd a szabadidődet. És ez nyilván így normális. Ez következik belőled, a foglalkozásodból, az életedből. De hogy lennék én képes normális szerelemre, amikor szétfeszít a szenvedély, és csak üvölteni szeretnék? Ez kétségkívül nem túl intelligens dolog. De mit nekem már az intelligencia! Látod, mindent kiadok magamból, fehéren-feketén, nem titkolok el semmit. De még így sem tudom kiüvölteni magamból az összes lázas kiáltásomat. Közel egy hete hallgatok, eltitkolom, hogy mit érzek, virrasztok és rágódom. Én, aki a fantomjaim megzabolázásával töltöttem az életemet, ma a prédájuk vagyok, árnyakkal harcolok. Jaj! Maria, édes Maria, miért hagytál így magamra, és miért nem tudtál megérteni?

De itt megállok – jobb, ha megállok, ugye? Eleged lehet már belőlem, és miközben ezeket a sorokat írom, tán némi bosszúsággal épp úgy döntesz, hogy mégiscsak el kell jönnöd hozzám. De talán már nem is érdemes. Néhány napja még az örömtől átszellemülten képzeltem el, hogyan kap el téged a szerelem forgószele, és hogyan rohansz felém – de most már ezt sem kívánom. Igazság szerint már nem is tudom, hogy mit kívánok. Dagonyázom a nyomorúságomban, sutának és egy kissé ijesztőnek látom magam, rosszul vagyok, ez minden, de rettenetesen rosszul. Annyi szerelem, akkora igények és oly nagy büszkeség szorult kettőnkbe, hogy ez nyilvánvalóan nem vezethetett jóra. Ó, Maria, te rettentő, könnyen felejtő Maria, senki sem fog téged úgy szeretni, ahogy én szeretlek. Életed végén, amikor már képes leszel összehasonlítani, élesen látni, megérteni és a történteket végiggondolni, talán azt mondod majd: „Senki, senki sem szeretett engem így.” De mi haszna lesz akkor már, ha [két olvashatatlan szó]. És mi lesz velem, ha nem szeretsz úgy, ahogy szükségem volna rá? Nincs szükségem rá, hogy „vonzónak” vagy megértőnek, vagy mit tudom én milyennek tarts. Arra van szükségem, hogy szeress, és esküszöm, hogy a kettő nem ugyanaz. Úgy látszik, ez a levél nem akar véget érni, de az a valami, ami bennem lüktet, szintén nem ér véget többé. Bocsáss meg, kicsikém. Szeretném, ha csak a képzeletem játszana velem – de azt hiszem, nem, a szívem nem téved. Már nem tudom, mit tehetnék, mit mondhatnék. Persze, ha itt volnál… De hamarosan útnak indulok. Ez az elválás szörnyű csapdát állított a szerelmünknek. Te beleestél. Én pedig sosem voltam kifosztottabb és tehetetlenebb. Csókollak, de visszatartott, fojtogató könnyekkel.

A.

14. ALBERT CAMUS MARIA CASARÈSNEK

Kedd, 15 óra [1944. július 18.]

Maria kedves!

Most kaptam meg a leveledet. Próbáltam telefonálni, de pillanatnyilag a Párizs-Verdelot telefon-összeköttetés megszakadt. Így hát a lehető leggyorsabban meg kell írnom, amit mondani akarok.

Nem írtam neked azóta, hogy elküldtem azt a levelet, ami miatt szemrehányást teszel. Ha tudnád, hány olyan eszement levelet írtam, amit nem küldtem el! Az egyetlen, amit jó, ha tudsz, hogy egy borzalmas hét áll mögöttem. De ma úgy vélem, hiábavaló bizonygatnunk egymásnak, hogy kölcsönösen milyen nyomorultak vagyunk. Egyetlen módon lehet csak tisztázni ezt a helyzetet: szemtől szemben. Szeretném, ha válaszolnál a következő kérdéseimre (akár levélben, akár telefonon – ha közben megjavítják a telefonvonalat, én hívlak):

1.) Akarsz-e, tudsz-e jönni – igen vagy nem?

2.) Ha igen, egészen pontosan mikor?

Ha nem tudsz jönni, akkor világos a dolog, huszonnégy órán belül Párizsban leszek. Nekem sem az egészségem, sem a munkám nem fontos, csak te. Nem bírok tovább várni. Láthatod, hogy minden milyen egyszerű, és e pillanatban egészen nyugodt vagyok. Egyébként nem áll szándékomban sem bocsánatot kérni, sem védekezni. De ha megpróbálnád meghallani azt a hangot, ami bennem már három hete egyfolytában téged hív, tudnád, hogy soha senki sem fog téged úgy szeretni, mint én.

Viszontlátásra, édes szerelmem. Várom a válaszod. Mindenesetre most már tudom, hogy így vagy úgy, de hamarosan viszontlátlak. A puszta gondolatra remeg a kezem.

Michel

15. ALBERT CAMUS MARIA CASARÈSNEK

Csütörtök [1944. július 20.]

Ma reggel végre hallhattam a hangodat! És csak Isten a tudója, mennyire szeretem, és mennyire vágytam rá, hogy halljam. De ezen a hangon nem azok a szavak szólaltak meg, amelyekre a szívem mélyén vártam. Ez a hang szakadatlanul, különféle hanglejtéssel és mély meggyőződéssel azt ismételgette, hogy távol kell tartanom magam tőled! Én meg ott álltam némán, kiszáradt szájjal, a nagy szerelmemmel, amiről egy szót sem szólhattam.

7

16. ALBERT CAMUS MARIA CASARÈSNEK

Péntek, 17 óra [1944. július 21.]

Ebben a pillanatban adták kezembe a leveledet. Te meg épp most olvashatod az enyémet. A világon senki sem tud nálam jobban megérteni téged. Ugyanakkor a világon senki sem lázad úgy a gondolat ellen, hogy elveszítsen, vagy hogy lemondjon a közös életről veled, csak azért, mert veszélyben forog, vagy korlátok közé szorul. Egész életemben elutasítottam a lemondást – az életem arról szólt, hogy kiválasszam, amit lényegesnek gondolok, és konokul kitartsak mellette. Ha olyan ember volnék, aki képes elfogadni, amit a leveled sugall, már rég nem lennék ezen a világon, ahol erőfeszítés vagy áldozat nélkül nekem semmi sem adatott. És nem ma lesz az, amikor megváltozom, bárhol is légy, s bárhogy is követelőddzék a szívemben a gyöngédség és szenvedély.

Jól tudom: csak néhány szót kellene kimondanom. Csak szakítanom kellene életemnek azzal a részével, amely megköti a kezem. De ezeket a szavakat nem fogom kimondani, mert a szavamat adtam, és vannak olyan ígéretek, melyeket nem szeghetünk meg, még ha már nem is a szerelem kötelez betartanunk őket – mert mindenképp gyávaság lenne kimondanom ezeket a szavakat olyankor, amikor a másik ember, akinek csalódást okozok, nem tud védekezni, én pedig nem tudok érvelni. Egyébként tudom, nem is kérted, hogy megtegyem. Nem ismerek a tiédnél nemesebb lelket. De erről is beszélnem kellett, és most megtettem.

A probléma változatlan. De mindezek ellenére nem hiszem, hogy bármiről is le kellene mondanunk – nem látom be, miért kellene, hogy a háború vége annak is a végét jelentse, amik vagyunk. Hadd ismételjem meg: az életemben eddig minden korlátozott és fenyegetett volt. Számomra semmi más nem fontos, csak az alkotás, a hús-vér ember és a szerelem. És legalábbis azon a téren, ahol otthonosan mozgok, mindig azt tettem a végsőkig elmenve, amit kellett. Tudom, hogy egyesek azt mondják: „A semmi is jobb, mint egy nem tökéletes szerelem.” De én nem hiszek a tökéletes szerelemben, sem a korlátlan, teljes életben. Két embernek, akik szeretik egymást, meg kell harcolniuk a szerelmükért, fel kell építeniük egy közös életet, egy közös érzelemvilágot, és nemcsak a körülmények ellen kell küzdeniük, hanem az ellen az őbennük lakozó valami ellen is, ami korlátoz, megcsonkít, zavar vagy nyomaszt. Egy szerelem, Maria, nem a világ, hanem önmagunk felett aratott győzelem. És tudod te jól, a csodálatos szíveddel, hogy legádázabb ellenségeink mi magunk vagyunk.

Nem akarom, hogy elhagyj, és belesüppedj valami álságos lemondásba. Azt akarom, hogy maradj velem, hogy együtt éljük át szerelmünknek ezt a periódusát, és azután igyekezzünk ezt a szerelmet még erősebbé tenni, és végül felszabadítani, de már úgy, hogy mindenkivel szemben becsületesen járunk el. Esküszöm, hogy ez az egyetlen nemes megoldás, az egyetlen, amely méltó ahhoz a semmivel sem helyettesíthető érzéshez, amit irántad táplálok. Nem szívesen panaszkodom, de mi mást tehetnék, ha az örömöt, amit tegnap szereztél, azzal a bánattal hasonlítom össze, mely egy órája telepedett rám.

De mit számít mindez? Én arra születtem, hogy azt szeressem ebben a világban, ami megnyomorodott, rongyokra szakadt. Esküszöm, hogy nem mondok le a szerelmünkről, és döntésem megmásíthatatlan. Csak ezt akartam mondani. Te azt csinálsz, amit akarsz. De bármit tégy is, én nem felejtelek el. A kép, amit őrzök rólad, mindenhová elkísér. És bármi történjék is, ha elmész tőlem, mindörökre sajnálni fogom, hogy nem tettem eleget azért, hogy ez a kép hús-vér ember maradhasson – mert az igazi nagyságot csak a hús-vér emberben és a jelenben tudom fellelni.

Mostantól várlak, és addig várlak, amíg számodra és számomra értelme van az életnek és a szerelemnek. De ha csak egy percig is szerettél teljes lelkedből, azt is tudnod kell, hogy a várakozás számomra egyenlő a kétségbeeséssel.

A C

17. ALBERT CAMUS MARIA CASARÈSNEK

18 óra [1944. szeptember]

Írok neked, miközben várok, mert valahogy úrrá kell lennem az aggodalmamon – aggódom, mert késlekedsz, és aggódom, mert magadra hagytalak. Elhagyni téged? Még három hónapja sincs, hogy a tested először hozzám simult. Elhagyni téged, anélkül hogy tudnám, viszontlátlak-e – s életkörülményeid, jól tudom, nem engedik, hogy meglátogass –, ez a gondolat olyan fájdalmas, hogy mindent betölt, más már nem is létezik.

Miért késlekedsz? Minden elmúló perccel kevesebb lesz abból a kis percmennyiségből, ami számunkra még maradt. Igaz, hogy te ezt még nem tudod. Én már tudom. Tehetetlen vagyok ezzel szemben – indulnom kell. De mindeközben egyetlen gondolatom van csupán, kicsi Mariám, és az te vagy. De hát…

18. ALBERT CAMUS MARIA CASARÈSNEK 12

Csütörtök [1944. szeptember]

Éjfél van. Már nem telefonálsz. Mostanáig vártam. Háromszor is fölemeltem a kagylót, hogy felhívjalak. De megbénított a gondolat, hogy fáradt vagy, hogy talán alszol, vagy épp csak azt akarod, hogy békén hagyjanak. Egész nap a leveledre vártam. De semmi sem jött. Úgy érzem, hogy az egész világ megnémult. Az se lenne rosszabb, ha meghaltál volna.

És most a holnapi sivár napra gondolok, amikor megint nem leszel velem, és elhagy a lelkierőm. Minek is írjak neked? Mit hozhat rendbe egy levél? Természetesen semmit. Az az igazság, hogy olyan életet élsz, amely kizár, kivet magából engem, mindenestül kitagad. Én a leglázasabb ténykedéseim közepette is megőriztem számodra egy helyet az életemben. De nekem most nincs helyem a tiédben. Ezt éreztem a minap, a színházban. Erre eszméltem rá azokban a napokban, amikor nem adtál hírt magadról. Ó, hogy gyűlölöm a foglalkozásodat, hogy gyűlölöm a művészetedet! Ha megtehetném, kiragadnálak a világodból, és elvinnélek nagyon messzire, ahol csak ketten leszünk.

De persze nem tehetem meg. Még néhány hónap, és teljesen elfelejtesz. Én nem tudlak elfelejteni. Továbbra is szeretlek, sajgó szívvel, pedig elragadtatott örömmel akartalak szeretni. Nem folytatom, kedvesem. Ez a levél is hiábavaló, jól tudom. De ha csak egy szót, egy gesztust kivált, vagy annyit, hogy néhány másodpercre hallhatom a hangodat, már nem érezném olyan szánalmasnak, nyomorultnak magam, mint amilyennek a néma telefon előtt ülve éreztem órákon át. Megcsókolhatlak-e még egyszer úgy, hogy közben azt érzem, te is akarod?

Albert

19. ALBERT CAMUS MARIA CASARÈSNEK 13

Hajnali 1 óra [1944. október]

Az imént letettem a kagylót anélkül, hogy elköszöntem volna, mert a sírás fojtogatott. Ne hidd, hogy ellenséges voltam. Soha egyetlen férfi szíve sem volt ennyire tele gyöngédséggel és reménytelenséggel, mint az enyém. Bármerre forduljak is, mindenütt éjszaka vesz körül. Veled vagy nélküled, minden elveszett. És nélküled az erőm is elhagyott. Azt hiszem, meghalni volna kedvem. Nincs már elég erőm, hogy harcoljak a körülmények és önmagam ellen, pedig, amióta férfivá váltam, mindig ezt tettem. Csak annyi erőm van, hogy az ágyamon feküdjek, semmi több. Hogy feküdjek, a fal felé fordulva, és várjak. Nem tudom, mikor leszek képes ismét harcolni a betegségem ellen, és erősebbnek lenni, mint a saját életem.

De ne ijedj meg. Felteszem, minden rendeződik majd. Itt van a leveled, és minden más is, a hitem, melyet mindig is beléd vetettem, és a makacs vágy, hogy téged boldognak lássalak. Isten veled, szerelmem. Ne felejtsd el azt, aki az életénél is jobban szeretett. És ne haragudj rám.

Albert

20. ALBERT CAMUS MARIA CASARÈSNEK

13 óra 30 [Párizs, 1944. október]

Hamarosan itt leszel, és én elmondom majd, olyan hűvösen, amilyen hűvösen csak képes leszek, ami mondandóm van még. Aztán – vége. De nem akarom, hogy kifejezéstelen tekintettel váljunk el egymástól, sem hogy olyasmit próbáljunk a tekintetünkbe csempészni, aminek már nincs ott helye.

Egész éjjel azon gondolkodtam, hogy vajon igazán szerettél-e, vagy az egész csak látszat volt, és ez valamennyire téged magadat is becsapott. De már nem töprengek ezen. Rólunk és magamról akarok beszélni – megpróbálom boldoggá tenni Francine-t. Minden téren lepusztultam ennek a történetnek a végére. Fizikailag hihetetlenül tönkrementem, ami pedig a lelkieket illeti, a vágytól megfosztott szívem szikkadtan szorul össze. Így hát már nem is igen követelhetek semmit, kénytelen vagyok elfogadni a lemondást. De a szerelmem eközben is hű marad hozzád.

Az ösztöneim diktálta leghőbb vágyam, hogy énutánam már egyetlen férfi se érintsen téged. Tudom, hogy ez lehetetlen. Minden, amit kívánhatok, hogy ne pazarold el azt a csodálatos valamit, ami te vagy – hogy csak olyasvalakinek ajándékozd oda, aki valóban megérdemli. És mivel nem foglalhatom el az egész helyet, amelyet oly féltékenyen szeretnék megőrizni, azt kívánom, hogy legalább azt a kivételezett helyet őrizd meg számomra a szívedben, amiről egy-egy ritka pillanatban úgy éreztem, hogy kiérdemeltem. Szerény remény, de csak ez maradt.

Elkeseredett ember vagyok. Az egész reggel lázas állapotban, terméketlen aggodalomban telt, azzal a gondolattal, hogy vége, igazán vége, és hogy közeledik a tél ez után a tavasz és nyár után, amikor mindenem odalett. Ó, Maria kedves, egyetlen más ember miatt sem sírtam annyit, mint temiattad. Mennyi minden van, amiben többé nem lelem már kedvem! Az örömök mellett, melyeket tőled kaptam, szegényesnek tűnik minden más öröm.

Megpróbálom itt hagyni Párizst, és elmenni, valahová nagyon messze. Vannak emberek és utcák, melyeket képtelen vagyok újra látni. De bármi történjék is, ne felejtsd el, hogy van a világon egy ember, akihez mindig, bármikor visszatérhetsz. Egyszer, amikor szívem legmélyéből beszéltem, rád bíztam mindent, amim van, mindent, aki vagyok. Őrizd meg, amíg csak el nem hagyom ezt a fura világot, amely már kezd fárasztani. Csak azt remélem, hogy egy napon ráébredsz majd, hogy mennyire szerettelek.

Isten veled, édes szerelmem. Remegő kézzel írom e szavakat. Vigyázz magadra, őrizd meg magad sértetlenül. Őrizd meg magadban a nagyságot. Elszorul a szívem, ha azokra az időkre gondolok, amikor te már nem leszel nekem. De ha tudom, hogy önmagadhoz méltó, nagy művész lettél, vagy hogy a magad módján boldog vagy, magamon felülemelkedve én is boldog leszek. Akkor tudni fogom, hogy semmit sem tettem tönkre benned, és hogy ez a nyomorúságos szerelem nem ártott neked. Ez megint csak kétes vigasz, de más vigaszom nem maradt.

Még egyszer Isten veled, kedvesem, a szerelmem oltalmazzon. Csókollak, csókollak már az összes évre előre, ami nélküled telik majd, csókolom az édes arcodat szívem minden fájdalmával és rettenetes szerelmével.