1. LENGYEL BALÁZS ÉS NEMES NAGY ÁGNES
MÉSZÖLY MIKLÓSNAK ÉS POLCZ ALAINE-NEK

[Visegrádról Budapestre, 1955. nyár]

[kézírásos levél, boríték nélkül]

[LB] Kedves Ali, Miklós, beszéltem Jékely Zsolival,1 az a helyzet, hogy pillanatnyilag a környező házak és padlások meglehetős teltek. Azt mondja, vagy jöjjetek most, de úgy, hogy megérkezéstek után majd csak talál valami helyet, vagy pedig csak úgy 15-e után, mert addigra biztos felszabadul az a padlás. Különben ír nektek ő is. Ami a „Szerelmet” illeti, én már csak Alival tartok – kis házi kritikája megint csak bevált. Teljesen érett, egyenletes, kitűnő írás, persze nem olyan nagy vállalkozás, mint a mostani, de jó, érdekes vállalkozás, és teljesen sikeres. (Legföljebb a leírásba is belekeveredett egy-két körülményeskedő mondatot kurtítanék meg.) Unalmasnak aztán végleg nem unalmas. Érdekes, erős a figura, nem megy ki az ember fejéből, lavórba hulló cigarettáival. Most nem méltatom tovább, majd szóban. Örültünk neki. És persze csodáltam Miklós bizonytalanságát, ami nála valamiképp a tehetség igényességének a jele. – No, elég ebből. Még elbízzátok magatokat. Sok szeretettel Balázs

Ui: Megtudhatnád Kopányitól, mi lett a kritikámmal.

[NNÁ] Ugyancsak, ugyanígy: Ágnes.

De mégis írok valamit, mert van egy kis hely. Alival, Balázzsal a kritikában egyetértek. Majd hosszasabban regélünk róla. Itt állandó társadalmi élet van, ez jó is, nem is. Dolgozni undorító. (Úgy látszik, csupa axiómában gondolkodom.) Ha lehet, gyertek; szomorú volna, ha nem sikerül! Üdv. Á.

Lelőhely: PIM, Mészöly Miklós-hagyaték

2. MÉSZÖLY MIKLÓS ÉS POLCZ ALAINE
LENGYEL BALÁZSNAK ÉS NEMES NAGY ÁGNESNEK

Kolozsvárról Budapestre, 1955. november 19.

[kézírásos levél]

[PA] Ti Kedvesek! --- bizony jó lenne, ha itt lennétek!!! (De lássátok is.) Ma reggelre mindent beborított a hó, és hozzá ragyogó napsütés. És mennyi hegyet mászunk. Emellett csak úgy 1.200 méter magasan van a turistaház, ahol lakunk. Mi vagyunk az egyetlen vendégek. Ez a legkedvezőtlenebb idő. Sok köd, eső, hó, járhatatlan utak, de valahogy mégiscsak jól jött ki a lépés. Miklós szavai közben, hogy Nektek százszor írok és Pistáéknak egyszer sem. Nekik is írok majd, addig, ha találkoznátok, ne említsétek.

Most már napok óta mind csak jövünk. Egyik arcátlan lény a másik után, és még tovább Gyilkos-tó, Hargita, Temesvár, Brassó, Fogarasi-havasok, Gyalui-havasok és a városok. Már szinte [olvashatatlan] vagyok.

Nem is tudunk semmiről írni, inkább gondolom útközben, hogy ide meg oda kell eljöjjünk együtt jövő nyáron. Meg mikor gondolom: Ezt a hegyet Ti nem akarnátok megmászni. – Sokszor én se, de nem merem mondani.

Iszonyú hátizsákokkal, kis bundával, esőköpennyel utazunk. Mert északon a leghidegebb, olyan medvésen hideg hónap, de [olvashatatlan] havat és napot kaptunk, pedig még a vonaton is nevették, hogy most indulunk.

Azonkívül itt a székelyek mind úgy beszélnek, mint én. Igenis! Azt mondják: húzhassa, ossza stb. Miklós a tanúm rá. Ezeken csak nevetünk, ha mondjátok. De azért már kezdem elhagyni ezt a szokást.

Olyan nehezen igazodik a kezem a betűformáláshoz. És a lelkem is, hol elragadtatva csodálkozik, hol összekucorodik, és szeretne egy kicsi zugban mindezen megülni, emészteni, vagy gondolkozni, mert olyan lesz az ember, ha sokat ülünk, mint egy elszabadult léggömb. Te jó ég, micsoda mondat volt ez! Azért talán mégis megértitek.

Annyi baj is volt eddig, annyi minden zavart. Kinn lefagytam, de most itt pont kezdem elfelejteni.

Hát, már írhattatok volna egy pár sor választ… Legalább erre írjatok. De sürgősen! És mindent írjatok Magatokról. Miklós sokat mesélt, de már sajnos eljött. –

[MM] Gyerekek, csudálatos havazást kaptunk este, ma meg ragyogó napsütés. Ma egész délelőtt 1400 méteren napoztunk. Rettenetes messze van minden, ami városi és szellemi… A sziklák, hegyek visszautasíthatatlanul asszimilálják az embert. Este indulunk tovább a Hargitára; még nem tudjuk, hol alszunk. Hébe-hóba megéhezünk egy kis otthoni hírre. Írjatok pár sort Kolozsvárra. Mit csinálnak az írók? (Vannak, akik írnak? Miféle szenvedély az?) Ezután a nagyképűség után illő, ha kifogy a papír. Azért – karácsony után otthon leszünk… csók, ölelés Miklós

Feladó: Molnár Miklós, Kolozsvár, Mikes C/6., Romania.

Címzett: Lengyel Balázs, író, Budapest, Kékgolyó utca 2/A. Ungaria

Lelőhely: PIM, NNÁ-hagyaték, Újhold 2.

2

3. LENGYEL BALÁZS MÉSZÖLY MIKLÓSNAK ÉS POLCZ ALAINE-NEK

[Budapestről Kolozsvárra, 1955. november vége]

[kézírásos levél, közös borítékban a 4. levéllel]

Kedves Ali, Miklós,

tegnap este itt nálunk némi kis ricsaj volt, s írtunk Réz Verával közösen egy lapot. Vera gondoskodása aztán mélységes szégyent keltett bennem, ezt különben minden egyes híradástok erősítette, hogy miért nem írtunk Nektek. Hát igen, gonosz emberek vagyunk, de annyi minden volt közben. Rémes zaklatott az életünk, ezt már ismeritek. Némi nyugalmat hozott ugyan, hogy néhány napot Ali jóvoltából a Nemzeti Múzeum egyiptomi osztályán töltöttem (az ős feliratok megfejtésének technikáját tanulmányoztam, de hát semmi az, mármint az ősfeliratok, a mai hieroglifákhoz képest, ott ugyanis egy jel mondjuk kacsát, bolhát vagy orrszarvút jelent, tehát egy fogalmi körön belül marad, nem mindent. stb.) Félek, hogy ez már önismétlés, s egy általam igen szeretett becsült lény felhúzza az orrát, azt a kiszét, amit gyerekkora óta érthetetlen okból vörösnek tart. Szóval, mégis illenék az itteni dolgokról írni, s nem hülyéskedni magam illegetve. Szóval: a Dunántúl még mindig nem jelent meg, mert a központ felkérte a kész szám anyagát, és önkéntes segítségadásként a szerkesztőknek, átválogatta, így a lapot újra kellett nyomni. A Szövetségben még zajlanak a dolgok, de már nyilvánosságra nem jutnak, Tamás Aladárt megválasztották titkárnak a lemondott Erdei S. helyett, azt hiszem, szükségszerűen megcsendesedik a dolog, legalább is átmenetileg. A kiadók körül nincsen semmi újság. A napokban találkoztam odabent Tatayval, meglehetőst rezervált volt, mindjárt a Te leveledre gondoltam, a Simeon-ház új kötetét viszont februárra befejezi, s könyvnapra megjelenik. Kinizsijét már újranyomják, elöntött a sárga irigység (később jelent meg, mint az én Ezüstgarasom), viszont kinek-kinek érdeme szerint mérik az ezüstöt. Közben Jánosy Pistivel tartottunk közösen egy kis irodalmi estet az Eötvös Clubban (ez olyan budai Kossuth Club), ugyanis Ferenc és néhány festő kiállította ott a képeit, s rávettek, hogy nyissam meg. Erre sajnos meg kellett írnom a megnyitót, mert az ember legyen pontos, ha borotvaélen táncol. Jó kis dolog lett, elismételtem a művészetről a régi és sárba taposott közhelyeket, mondhatom, volt akusztikájuk s utána Simonffy Margot szavalt Pista verseiből. Nagy sikere volt, ki kellett mennie a költőnek a tapsolók elé. Pista busa nagy feje, mint a holdvilág ragyogott. Hát ez volt a legkellemesebb sugárzás, az utóbbi hetekben. Közben jobbára csak saját keserűségünkben fortyogunk, írásra alig van idő. Még mindig a Szebeni fiúkat javítom. Nézzétek meg, milyen a táj Nagyszeben s Segesvár között, tehát a Nagy Küküllő völgyében (Vízakna, Medgyes, Erzsébetfalva stb.) erről várok néhány jó mondatot. Milyen faluk ezek útközben, kik lakják. Milyenek a házak? Milyen Segesvár? Chartres-t jobban le tudnám írni, azt láttam. „Elmaradt Páris, itt maradt Somogy!” Már amennyire itt maradt! – Mert mi csak tavaszra tudnánk, talán, megnézni, de ahhoz előbb meg kellene jelennie a könyvnek. Mit akartam még írni? Ja, lakástok ragyogó állapotban leledzik. Latorka igazi agglegény, beveti az ágyát, keféli a padlót, példás rend, tisztaság – (növények) néha ugyanis dolgozom Miklós szent íróasztalánál. A könyveket még nem kezdtem lopni. Ráérek még? Basch szerint már el kellene kezdeni. Apropó: mi van a piszkosságokkal. Új adatok? És egyáltalában: dolgoztok-e, vagy mint itt: család, család, család. Egy kis Erdély is hozzá? Sok szeretettel vár benneteket és ölel Balázs.

Lelőhely: PIM, Mészöly Miklós-hagyaték

4. NEMES NAGY ÁGNES MÉSZÖLY MIKLÓSNAK ÉS POLCZ ALAINE-NEK

[Budapestről Kolozsvárra, 1955. november vége]

[kézírásos levél, közös borítékban a 3. számú levéllel]

Kedves és szép Ali és Miklós!

Fölösleges mondanom, de azért félreértések elkerülése végett megjegyzem, hogy mindkét jelző a megszólításban mindkét megszólítottra vonatkozik; vagyishogy Ali éppoly szép, mint Miklós, illetve Miklós éppoly kedves, mint Ali. Így azt hiszem, sikerül kiküszöbölni a személyes érzékenységeket, amelyek – mi nők, ugyebár, tudjuk – főleg férfiakban lakoznak.

De azért mi is érzékenyek vagyunk, s úgy szívem mélyéből irigyeltelek Benneteket a gyönyörű havas napsütésért, ami még a többé-kevésbé olvashatatlan betűkön is átlátszott. Gyöngyinek (Ottliknénak) van egy meséje élete legboldogabb pillanatáról, amikor egy dögletes novemberi reggelen nyirkos biciklin ment kenyeret venni öt kilométerre, s egyszerre, teljesen abszurd módon kisütött a nap. Ehhez hasonlított a Ti második napotok abban a menedékházban – hogy hol, azt sajna nem tudtam megállapítani, bár úgy rémlett, mintha beleírtátok volna levélbe. Igaz, megbocsáthatatlanul olcsó épp nekem ugrabugrálni olvashatatlan írás körül! Igaz, Ali? Vaj van a fejemen.

Egyébként elhatároztam, hogy én is erdőbe vonulok, mint Robin Hood, illetve Mészölyék, s eltanulom Tőletek a természetjárást és az indiai filozófiát. Szívemig sajgott Miklós hetykélkedése arról, hogy elfelejtette az irodalmat. Bár felejteném én is! Most megint újfent és ismét Victor Hugót fordítok – úgy látszik, nincs más költő a teremtésben, csak ő. Bár, mi tagadás, szépeket fordítok, szép kicsi versikéket, nem is értem, hogy tud az a nagy, vastag ember olyan vékony kis verseket írni. Csupa természet az egész, sziklák, óceán, száműzetés, füvek, hínár, köd-szag – s mindez szordínósan, s ez megdöbbentő. T. i. az, hogy ő se mindig ordít.

De természetből, azt hiszem, nektek elegetek van – jöjjön a bűnös város. Balázs valóban megnyitott valami kiállítást – nagy szamárság volt elvállalni, de hát egye fene. Vért izzadtam, mint féltő feleség; ismeritek jól férjem pukkancs-természetét, s nem éppen tapintatos „megfogalmazásait”. Node semmi vész. Pista csakugyan ragyogott – amint Balázs írja – az egész együtt fura volt, jó is, kellemetlen is.

Nincs pénzünk. Fáj a hasunk. Hiányzotok. Viszont mindennap elhatározzuk, hogy új életet kezdünk. Találtam egy alumínium g-húrt a gitárra – a régi úgyis rossz – majd fölszerelem, és énekelni fogok. Hangom egyre rosszabb, Balázs sikoltva menekül, ha hallja, s néha elmerengve megjegyzi: ronda kis hangocskád van. A gyerekeim az iskolában – áldásos nevelői hatásom következtében – szintén egyre rosszabbak. Épp azért nagyon várunk Benneteket – új energia-tartalékokkal! Legyetek szépek és jók továbbra is! Csókollak Titeket – mindkettőt ott, ahol szoktam – hű barátnétok: Ágnes

Címzés: Molnár Miklós, Cluj, Mikes Kelemen 16., Románia.
Feladó a boríték hátoldalán: Lengyel Balázs, Budapest XII., Kékgolyó u. 2/A

Lelőhely: PIM, Mészöly Miklós-hagyaték

3

5. MÉSZÖLY MIKLÓS ÉS POLCZ ALAINE
LENGYEL BALÁZSNAK ÉS NEMES NAGY ÁGNESNEK

[Kolozsvárról Budapestre, 1955. november vége]

[kézírásos levél, boríték nélkül]

[MM] Kedves Ágnes asszony, kedves Balázs úr, kizárólag az esős időnek köszönhető, hogy otthoni hírekkel megrakott leveletekre válaszolok… Íme –

Latortól értesültem, hogy ti is éltek, sőt! Balázs nagyszerű előadásáról is beszámolt Laci. A jelenlevők listájából még ilyen-olyan következtetéseket is levontunk, s bizonyos optimista derű szállta meg idegenbe szakadt ismerőseiteket – s aztán még jobban érdekelni kezdtek az otthoni környülállások. (Ámbár képzeletünk azért túlzásokba mégsem esett.) Látatlanban gratulálunk az előadáshoz (Basch hivatott kritikáját majd úgyis meghalljuk otthon).

Én már bizony isten elfelejtettem a tollat forgatni (ezért is írok ceruzával). Henyén, de nyitott szemmel jár-kelek, s hát, ez is valami. Ali e pillanatban becsülettel ír egy bábdarabot; így mégiscsak művelünk valami irodalmat is.

És megint csak útra készülődünk. Rettentő rövid az idő, mert rettentő sokat akarunk markolni. Szóval: pár nap múlva megyünk Vízaknára, onnét én Bukarestbe; Egonnal egy jó mászós túrára, de csak ketten (a Bucsecsbe; 2400 méterig meg se állunk). Aztán Alival Szeben környékét járjuk be, s egy kisebb túrát teszünk a Fogarasi-havasokban. Ne rémüldözzetek; ha itt lennétek, titeket is menthetetlenül cipelnénk magunkkal.

Koca-fényképezésünk egy-két váratlan „műremekkel” szolgált; azok is menthetetlenül be lesznek mutatva. Ijedelmes történetek kíséretében (mert olyan is akadt). Apropos: olaszországi, vonatállomási történetetek méltó párját produkáltuk Brassóban, majd szóban; a toll gyenge hozzá…

Hogy éltek? Regény készül-e? Az enyém bizony nyugszik. Laci levelében biztató hírt küldött a novellám sorsáról. Vajon igaz-e? Hiszen jólesnék, jól ám, – de nagyon mégse hiszek benne. Pistának beszámoltam egy-két itteni irod. tapasztalatomról; tán mesélte. Hát – majd erről is szóban bővebben.

Máris tervezünk januárban vagy februárban visegrádi beutalást – ti hogy álltok e téren? Vagy most is éppen ott üdültök? Ha rokoni megszállás alatt volnátok, Balázs menjen csak nyugodtan hozzánk; remélem, a fűtés már megoldódott a műteremben. Szilveszterre otthon leszünk, ha egyéb tervetek nincs, együtt darvadozhatnánk. (Tudtommal jó szüret sikeredett otthon.)

Ha addig netán mégiscsak írnátok, írjatok nyugodtan a kolozsvári címre, onnét utánunk küldik a postát.

Nem tudjuk biztosan, hogyan jár, de másfél hét alatt biztos ideér. Üdv. és kézcsók –

öleléssel Miklós

[PA]

Miklós majdnem fel akarja adni. Előző levelemet is elragadta mielőtt befejeztem volna. Ez nem baj! Annyiszor írtunk már, és még csak egy képeslapot sem küldtetek!!! Nem viszek nektek azt, amit gondoltam… (És ha mégis viszem, úgy teszek, mintha valami más volna.) Csók

ölelés

Ali

Lelőhely: PIM, NNÁ-hagyaték, Újhold 2.

4

6. NEMES NAGY ÁGNES MÉSZÖLY MIKLÓSNAK ÉS POLCZ ALAINE-NEK

[Budapestről Kolozsvárra, 1955. december 2.]

[kézírásos levél, közös borítékban a 7. levéllel]

Kedves Gyerekek!

Mikor megértettük Miklós leveléből, hogy a Bucsecsre megy, 2400 méterig – csak egymásra néztünk Balázzsal, és elsápadtunk a borzalomtól. Annyit menni! Fölfelé! Két lábon, mint a ruca! S amikor nem is muszáj… Nem, ez nem a mi elpuhult izmainknak való. Megfogadtuk, hogy nem megyünk a Bucsecsre, se sehová. Ámbár, ha lehetne – man kann nie wissen.

Csoda sokat utaztok Ti. Le, föl, város, vidék, mindenféle. Remélem, valóban csodákat beszéltek. Nézzétek meg jól azokat a gyönyörű szebeni házakat, meg Kolozsvárt a Házsongárdot, meg hogy milyen ruhadarabokba öltöznek a székelyek. Bár Balázs erre nézve pontos leltárt készített múlt levelében – t. i., hogy mi kell neki a könyvéhez.

Mi itt mostanában izgatottan, nyűglődve s mégis valahogy apadtan élünk, Balázs valóságos idegbeteg, kiabál, vicsorog – ami újdonság nála. Múltkor bemutatták 34 a Szent Johannát (a Shaw-félét) Cipi35 fordításában,36 föl kellett öltözni, s elmenni. Ez már magában megrázó volt; ruha… Reaktiváltam egy tízéves csipkeruhámat (már rég húgocskámnak adtam, mert neki kell ilyesmi a szereplésekhez). Egész este sírtunk (Cipi is), a színpad olyan fura, s olyan régen láttunk ilyesmit. Járnak-kelnek hosszú köntösben, beszélnek, kiabálnak, hányják-vetik a tagjaikat, s nem is szégyellik. Csakugyan megrendítő a színház. Különben minden szép volt, a színészek fütyülnek a szövegre, majd ők megmutatják Shaw-nak, hogy mit kell mondani színpadon. Közben bolondok és gyerekesen komolyan veszik a dolgot, sikoltoznak, megrendülnek. Fura egy népség.

Talán színdarabot is kéne írni. Csak túlságosan ősi, barbár műfaj, még most is olyan commedia dell’ arte-szerű. Cipi teljesen fel volt dúlva, napokig barna szemhéjjal járkált. Fúrja nagyon a színpad, s idegesen rángatja azt az ángolna-fejét.

Más műfajokban is próbálkozom – fene megette. Utószót írtam a Cidhez, ami mégiscsak megjelenik mostanában. Összeolvastam egy halom Corneille-irodalmat, s aztán kezdődött a harmónika. Mert hosszú az utószó, mert rövid, ezt húzzam ki, azt tegyem bele, sürgősen fűzzem hozzá még öt mondatban, hogy miért nagy nemzeti dráma a Cid, Jászai Mari nem kell, de jobban hangsúlyozzam Richelieu-t. No, képzelhetitek. Megfogadom, hogy… nem fogadom. Csak sokat dühöngtünk, s igen rövid idő alatt, persze. Mert ugye minden holnapra kell. Így a dühöngést úgy vettem be, három nap alatt, mint egy kúrára való ultraseptylt. Erős szer.

Idáig nagyon jól elbeszélgettem Veletek (sajnos mindig én beszéltem), de most kezdek ideges lenni, hogy hol a fenébe vannak Balázs meg Anyu, aki most nálunk van. Állítólag szemorvoshoz mentek. De ennyi ideig? Csak nincs valami baj? Szegény Anyu. Ismeritek az ő vékony kis madárkaságát, most nem is lát jól.

A lap-ügy. Állítólag mégis megjelenik a lap, s benne Balázs kritikája. Mert zűrök voltak, s vannak. Ma telefonált Gyurka, hogy őszerinte megjelennek. A novelláról nem tudok, sajna. Talán Balázs ír valamit az ügyről – ha megbízhatók az értesülései. Jó volna!

Szeretnénk szilveszterezni, s szeretnénk beutalódni januárban. Jöjjetek már. Ámbár ezt nem is illik mondani. Képzelem, milyen havas-szagotok lesz. És szép lesz a karácsonytok. Legyen is!

Csók, üdv: Ágnes

Címzés: Molnár Miklós, Cluj, Mikes Kelemen u 16.,

Románia. Feladó: Lengyel Balázs, Budapest XII., Kékgolyó u. 2/A

Lelőhely: PIM, Mészöly Miklós-hagyaték

7. LENGYEL BALÁZS MÉSZÖLY MIKLÓSNAK ÉS POLCZ ALAINE-NEK

Budapestről Kolozsvárra, 1955. december 5.

[kézírásos levél, közös borítékban a 6. levéllel]

Kedves Gyerekek! Ugye írhatok én is egyszer ceruzával? – Már napok óta hányódik az asztalomon Ágnes levele, hát én is hozzátoldom a magamét sebtében, hadd menjen el, ne itthon prezentáljuk Nektek. Szóval először, ami fontos. A Művelt Nép igen elismerőleg írt a Három pillangóról, név szerint megdicsérve Miklóst és Jékelyt, a Magyar Nemzetben Sebestyén írt a kötetről, de név szerint csak Réz Verát dicséri. Eltettem számotokra. A Dunántúltól most már pénzt is kaptam 150 ft-t, remélem, hogy mégis megjelenik a szám (ezt biztosan senki nem tudja). Szóval ez honorárium, vagy fájdalomdíj – ki tudja? Nagyon örülnék, ha Nagyszebent, Vízaknát, Nagy-Küküllő völgyét, Segesvárt kicsit megnéznétek nekem. Vagy ezt már írtam? Néhány hegynév, épületnév, – szóval, amivel couleur locale-t lehet csinálni. Itthon nincs semmi újság, semmi jó. Igen csendben élünk, ha hagynak. Pénze senkinek sincs. Ezt olyan vigaszfélének írom. Jánosy Pista Nexőzik, én leszerződöm végül is a Mátyás kori regényre, s közben lefordítom Mörike Mozart prágai utazása című kis művét. Úgy megy az élet, vaslogikával, mint az évszakok. Már készítem a kérvényt, a szokásos januári beutaláshoz. Kérem, kedves Alap, én egy kis velencei beutalást is szeretnék! No így. „Szómát, ha mondom, segít a gondon” – de mi legyen ez a szóma? Az alkohol nekem speciel nem tetszik, amellett meg is rövidíti ezt a kis itt-tartózkodást. A mi lelki alkatunknak az a baja, hogy mint a csecsemők, mindig valami jót, jót és jót szeretnének. Borzasztó telhetetlen az ember. Már gyanakszom, hogy a barátait is azért tartja, hogy valami jót adjanak neki. (Ez biztos!) Ezt fenyegetésként írom. Így gyertek haza, szépen, üdén, jó történetekkel! És majd veszekedjetek, hogy ki mondja el, Ali vagy Miklós. Mert ezt is szeretem. Már hallom is Ali hangját… „Mondjam el, vagy Te mondod el –” No így. Szeretettel ölel mindkettőtöket (a szokásos kölcsönösségi keret terhére)