„Ő kezdte!”, vagy „Ő vette el először a játékomat!” A védekezés és az önigazolás szavai ezek. Ám most itt van előtted a fiad vagy a lányod, és ugyanazt a leckét adja tovább az unokádnak, ezzel is igazolva, hogy mindaz, amit annyi évvel ezelőtt hallott tőled, nem veszett kárba, és nem feledkezett meg a tanításodról; hogy valójában a magáévá tette azokat a szavakat, utat mutattak neki, és hogy ezt a bölcsességet most kész átadni a következő nemzedéknek.

Büszkeséggel, és talán megkönnyebbüléssel tölt el bennünket, hogy továbbadhatjuk azt a tudást, amit másoknak köszönhetünk. Talán ez a legtöbb, amiben reménykedhetünk – hogy mindegyik nemzedék gondoskodik róla, hogy az utána következő is tisztában legyen vele, mit jelent embernek lenni, és hogy gondoskodnunk kell egymásról, és tiszteletben kell tartanunk a másik emberségét. Biztos vagyok benne, hogy az olvasók közül azok, akik már szülők vagy nagyszülők, könnyen át tudják érezni azt az örömöt, ami akkor fogott el, amikor felkértek, hogy előszót írjak az unokám könyvéhez. Mungi éppen arról az elvről írt, amely tanításaimban mindig is központi szerepet játszott.

Az ubuntu azt fejezi ki, hogy miként élhetjük az életünket kellő bátorsággal, és miként irányíthat bennünket a mások iránti együttérzés. Ez a szemlélet olyan mélyen belém ivódott, hogy már nem is tudom felidézni azt az időszakot, amikor még nem tudtam róla. Már az életem legkorábbi szakaszában tisztában voltam vele, hogyha valakire azt mondják, megvan benne az ubuntu, akkor ez a legnagyobb dicséret, ami csak érheti. A szüleink mindennap arra biztattak bennünket, hogy egyaránt mutassuk ki az ubuntut a családtagjaink, a barátaink és az idegenek felé. Sokszor kifejtettem, hogy az ubuntu eszméje és gyakorlata Afrika egyik legnagyobb ajándéka a világnak. Ezt az ajándékot ugyanakkor sajnos csak kevesen ismerték meg. Az ubuntu tanítását legjobban egy szinte minden afrikai nyelvben megtalálható, egyszerű szólás foglalja össze, miszerint: „Az ember csak mások által válik emberré.” Vagyis a világot a más emberekhez fűződő viszonyainkon keresztül tapasztaljuk és ismerjük meg. Éppen ezért az a feladatunk, hogy a tetteinket és a gondolatainkat ne csak aszerint mérlegeljük, hogy milyen hasznot hoznak a számunkra, hanem aszerint is, hogy milyen hatással vannak mindazokra, akikkel kapcsolatba kerülünk az életben.

Lényegét tekintve ennek a szólásnak és az ubuntunak a tanítása megegyezik a legtöbb vallásban fellelhető aranyszabállyal: „És amint szeretnétek, hogy az emberek veletek bánjanak, ti is úgy bánjatok velük.” Csakhogy az, akiben megvan az ubuntu, ennél egy lépéssel még továbbmegy. Nem csupán a cselekedeteinkre kell ügyelnünk, hanem magára a létezésünkre is a világban. Az, ahogyan a világban élünk, beszélünk és mozgunk, legalább annyira kifejezi a jellemünket, mint a tetteink. Az, akiben megvan az ubuntu, körültekintően jár a világban, hiszen végtelen értéket ismert fel mindazokban, akiket csak az útjába sodor a sors. Vagyis nem csupán a tetteinkről van itt szó, hanem általában arról, ahogyan élünk.

Az Ubuntu – Boldogság afrikai módra lehetőséget ad az olvasónak arra, hogy megismerkedjen az ubuntu különböző gyakorlataival, és általuk megértse, miként válhatunk olyasvalakivé, aki képes hidakat építeni a világban, és aki minden kapcsolatban újabb esélyt lát arra, hogy jobbá tegye a környezetét. A Mungi által megosztott történetekhez, így vagy úgy, de mindannyian tudunk kapcsolódni, bennük ugyanis éppen azok a hétköznapi lehetőségek és kihívások jelennek meg, amelyekben remekül gyakorolhatjuk az ubuntut. Minden áldott nap számtalan alkalmunk nyílik rá, hogy olyan emberré váljunk – akár a szavaink, akár a tetteink, sőt akár a hallgatásunk vagy a tartózkodásunk által –, aki teret enged másoknak arra, hogy megtapasztalják a gondoskodást és a másokhoz való kapcsolódást.

Büszke és boldog vagyok, amiért lehetőségem van téged, kedves olvasó, egy olyan könyv elolvasására buzdítani, amely éppen azt a filozófiát fejti ki, ami nekem is oly sokat jelentett az életem során, és külön öröm számomra, hogy ezt a könyvet ráadásul az unokám írta. Bízom benne, hogy ezek az oldalak felnyitják majd a szemed, a tudatod és a szíved, és ösztönzést meríthetsz majd belőlük ahhoz, hogy a gondoskodás révén közös világunkat jobbá tegyük.

Isten leggazdagabb áldásával kívánok neked jó olvasást.

Desmond Tutu

Fokváros, Dél-Afrika

2019. május

Bevezetés

Csak azért létezem, mert te létezel

Ha igazán meg akarunk dicsérni valakit, azt mondjuk:
»Yhu, u nobuntu«; vagyis »Nézd csak, megvan benne az ubuntu«. Ez azt jelenti, hogy az illető nagylelkű, vendégszerető, barátságos, és tele van együttérzéssel.”

Desmond Tutu

2

Az ubuntu egy olyan életfilozófiát jelöl, amelyet mindannyian elsajátíthatunk. Hogy őszinte legyek, ez az egyik kedvenc szavam. Mindaz, amit az ubuntuval kapcsolatban érzek, olyan mélyen gyökerezik bennem, hogy még rá is tetováltattam a szót a csuklómra. Számomra ez az egyszerű kifejezés egy nagyszerű eszmét jelöl. Az ubuntu eredetileg a dél-afrikai filozófiából származik, és magába foglalja mindazt, hogy miként kellene helyesen és egymással békében élnünk. Akkor érezzük át leginkább, amikor úgy tudunk kapcsolódni másokhoz, hogy kölcsönösen megéljük egymás emberségét; amikor figyelmesen hallgatunk és erős érzelmi kötődést tapasztalunk meg; és amikor kellő méltósággal és tisztelettel tudunk viszonyulni magunkhoz és másokhoz.

Az ubuntu mindenütt jelen van, ahol emberek összefognak egymással egy nemes célért. Napjaink zűrzavaros és gyakran átláthatatlannak tűnő világában az ubuntu értékei fontosabbak, mint valaha, hiszen ez az eszme arra tanít, hogy ha összetartunk, akkor közös erővel úrrá tudunk lenni az ellentéteinken és a gondjainkon. Bárkik is legyünk, bárhol is éljünk, bármilyen kultúrába is szülessünk, az ubuntu a segítségünkre lehet abban, hogy harmóniában és békében létezzünk egymás mellett.

Jómagam egy olyan közösségben nőttem fel, ahol már nagyon korán megismerkedhettem az ubuntuval. Nagyapám, Desmond Tutu, a következőképpen határozta meg az ubuntu lényegét: „A saját emberségem elválaszthatatlanul összefonódik a tiéddel”.

Arra neveltek, hogy azt a személyt, akiben megvan az ubuntu, érdemes követni. A szóban forgó filozófia alapja a tisztelet, önmagunk és mások felé egyaránt. Ha képesnek bizonyulunk arra, hogy a másikat – legyen szó akár egy vadidegenről – a maga emberi mivoltában lássuk, akkor már sosem fogunk eszközként vagy értéktelenként tekinteni rá.

A jelen bonyolult társadalmaiban az élet tele van próbatételekkel és küzdelmekkel, így aztán nem csoda, hogy számtalan életvezetési könyv igyekszik utat mutatni nekünk a mindennapokban. Sokan javasolják, hogy meditáljunk, és arra biztatnak, hogy forduljunk befelé, ha válaszokat akarunk kapni – mintha máshol nem is lelhetnénk rájuk. Napjainkban nem túlzás az „önsegítés” egész mozgalmáról beszélni.

Kétségtelen, hogy az embernek szüksége van az önvizsgálatra. Az ubuntu azonban arra tanít, hogy ha válaszokat szeretnénk, akkor éppúgy kifelé is kell tekintenünk magunkból. A feladatunk az, hogy meglássuk a dolgok nagyobb összefüggését, és megismerjük a történet másik oldalát. Az ubuntu arra biztat, hogy keressük a kapcsolatot embertársainkkal, akik mellett megtalálhatjuk a hőn áhított békét, továbbá az érzést, hogy tartozunk valahová. Az ubuntu tanításának lényege, hogy az egyén semmit sem ér a többi ember nélkül. Mindenki együvé tartozik, függetlenül attól, hogy milyen a bőrszíne, vagy milyen felekezethez tartozik. Az ubuntu tiszteletben tartja a különbségeinket, és adományként ünnepli azokat.

Az ubuntu elve lényegében minden afrikai bantu nyelvben megtalálható. Maga a kifejezés a „bantu” („emberek”) szóban gyökerezik, és az afrikai nyelvek túlnyomó többségében a közösség és az emberi kapcsolatok jelentőségét hangsúlyozza. Az ubuntu eszméjét ugyanakkor a xhosza és a zulu nyelv alábbi szólása adja vissza a legpontosabban: „umuntu, ngumuntu, ngabantu”, vagyis: „Az ember csak mások által válik emberré”. Ez a szólás a Dél-Afrikában beszélt összes afrikai dialektusban megtalálható. Az „ubuntu”, illetve a hasonló hangalakú szavak számos további afrikai országban és kultúrában is fellelhetőek.

Ruandában és Burundiban a kifejezés az „emberi nagylelkűséget” jelöli.

Kenya bizonyos részeiben az „utu” szóval annak elvét nevezik meg, hogy minden cselekedetnek a közösség javát kell szolgálnia.

Malawiban az „uMunthu” egy olyan eszmét takar, amely szerint az ember egyedül nem ér többet az állatnál, ellenben két vagy több ember már közösséget alkot.

Az alapelv tehát mindenütt azonos: „Az ember csak mások által válik emberré”.

Nagyapám a „Szivárvány Nemzet” fogalmát az első, 1994-ben rendezett demokratikus választások után találta ki Dél-Afrikára, hogy ezzel szimbolizálja a kultúrák egységét az apartheid összeomlása után. Ebben a könyvben tizennégy leckével ismerkedhetsz meg, amelyek mind az ubuntu valamelyik aspektusával foglalkoznak – a fejezetek száma megegyezik a Szivárvány Nemzet alkotmányában lévő fejezetek számával.

Az ubuntu a nagyapám életének és munkásságának alapja, és mivel jómagam is a brit Tutu Alapítvány védnökeként dolgozom, magától értetődően én is arra törekszem, hogy az ubuntu tanításai szerint éljem mindennapi életemet. Bízom benne, hogy ez a filozófia legalább annyira képes lesz jobbá tenni az életed során szerzett tapasztalatokat, mint amennyire az enyémeket jobbá tette. Remélem, hogy az ubuntu téged is arra ösztönöz majd, hogy bátran megnyílj a körülötted lévők felé – legyenek azok barátok vagy idegenek –, hiszen csak általuk lehetsz az, aki vagy.

3

Első lecke

Meglátni magunkat a másikban

„Sawubona!”

Dél-afrikai köszöntés, jelentése:
„Látlak!”

Ha képesek vagyunk megpillantani magunkat a másikban, akkor ezáltal a világban szerzett tapasztalataink és kapcsolataink is óhatatlanul gazdagabbá fognak válni. Ha másokra tekintve magunkat látjuk bennük tükröződni, akkor szükségszerűen jobban fogunk bánni embertársainkkal.

Ez az ubuntu lényege.

Az ubuntu ugyanakkor nem azonos a kedvességgel. A kedvesség olyasvalami, amire érdemes törekedni ugyan, ám az ubuntu ennél mélyebben rejlik. Általa ugyanis felismerhetjük a minden emberben meglévő értéket – kezdve saját magunkkal.

Az ubuntu határozta meg az apartheid elleni küzdelmet is; így hívták a Dél-Afrikában 1994-ig fennálló könyörtelen és intézményesített faji szegregáción alapuló rendszert, amelyben a feketéknek és a fehéreknek egymástól lényegében teljesen elkülönítve kellett élniük az életüket. Az apartheid elleni mozgalom sosem volt „fehérellenes”, épp ellenkezőleg, minden dél-afrikai érdekeit képviselte, hiszen azt tűzte zászlajára, hogy az ország minden polgára legyen egyenlő a törvény előtt. A legjobb esély arra, hogy úrrá legyünk a megosztottságon, ha a nyomorral és az elnyomással szembesülve is mindenben az ubuntut keressük, és azt igyekezzük megvalósítani a hétköznapjainkban is. Ez a legnagyobb ajándék, amit Dél-Afrika adhat a világnak.

Hálás vagyok érte, amiért lehetőségem volt bölcs emberek között nevelkedni. Édesanyám, Nontombi Naomi Tutu békeaktivista, feminista, szónok, sőt egy ideje hivatásos lelkész is. Nagyszüleim a frontvonalban harcoltak az apartheid ellen, nagyapám 1984-ben az elnyomó rendszer elleni erőszakmentes küzdelme elismeréseképpen a Nobel-békedíjat is átvehette. Életem során mindvégig rengeteget jelentett, hogy már korán magamba szívtam a családom tapasztalatait, szavait, nevetését és elveit. Ők a mindennapjaikban is megvalósították az ubuntut, vagyis azt, hogy miként élhetünk úgy, hogy mindig mások szolgálatára álljunk.

Együtt járni az úton

A dél-afrikai apartheidellenes mozgalom a fekete, illetve az ázsiai származású dél-afrikaiak gyarmatosítására és elnyomására adott válaszként jött létre. A mozgalom tevékenysége során több ezren életüket vesztették, az erőszak kettészakította az országot, és sok évnek kellett eltelnie, hogy a dolgok visszatérjenek a normális kerékvágásba. Az apartheid hivatalosan 1994-ben ért véget az ország első demokratikus választásával, ám Dél-Afrika a mai napig is küzd a rendszer következményeivel.

1984 decemberében a nagyapám Norvégiába repült, hogy átvegye a Nobel-békedíjat. Egyházi személyként mindig is elkötelezett volt aziránt, hogy erőszakmentes eszközökkel harcoljon az igazságért, ugyanakkor megmutassa a világnak, hogy micsoda szenvedést és egyenlőtlenséget szült az apartheid Dél-Afrikában. Azt szerette volna, ha mindenki tud róla, milyen súlyos árat kellett fizetniük a honfitársainak.

A Nobel-díj bizottsága értesítette a díjazottakat, hogy annyi vendéget hozhatnak magukkal az Oslói Egyetemen tartott ceremóniára, amennyit csak akarnak. A nagyapám komolyan vette a felajánlást: meghívta közvetlen és távolabbi családtagjait, valamint számos további vendéget is, mígnem már ötvennél is több név szerepelt a listáján. A világ minden szegletéből érkeztek barátai: Dél-Afrikából, az Egyesült Államokból, Lesothóból és az Egyesült Királyságból is.

A díjátadó estéjén bombariadó volt, és ki kellett üríteni az egyetemet. Amikor már biztonságban vissza lehetett térni az épületbe, a nagyapám kiment a pódiumra, hogy átvegye a díját. Megállt, és végignézett az egybegyűlteken. Hirtelen valami nagyon fontos dologra döbbent rá: hiszen ezek az emberek voltak azok, akik miatt egyáltalán jelölték erre a díjra. Ebben a pillanatban világossá vált előtte, hogy mindent, amit elért az életben, másoknak köszönhet.

A ceremóniát további ünneplés követte, és noha mindenki – beleértve a norvég királyt – visszatért a szalonban tartott állófogadásra, a zenészek addigra már hazamentek, úgyhogy a nagyapám dél-afrikai vendégein volt a sor, hogy beugorjanak énekelni, a jelenlévők legnagyobb örömére.

Az ubuntu tanítása szerint csakis másoknak köszönhetően lehetünk azok, akik vagyunk. Természetesen ott vannak a szüleink, akiknek hálásak lehetünk, amiért világra hoztak bennünket, de rajtuk kívül még több százan – sőt, talán több ezren – vannak, akik így vagy úgy, szerényebb vagy meghatározóbb módon, de tanítottak nekünk valamit az életről és a helyes életvitelről. A szüleink vagy a nevelőink megtanítanak járni és beszélni. A tanáraink megtanítanak írni és olvasni. A mentorunk segíthet abban, hogy olyan munkát találjunk, amiben kiteljesedhetünk. A szerelmünktől leckéket kaphatunk az érzelmekről – jókat és rosszakat egyaránt. Minden múltbéli tapasztalat és találkozás hozzájárult ahhoz, hogy azzá váljunk, akik ma vagyunk.

A nyugati világban viszont azt is megtanuljuk, hogy nincs nagyobb érdem annál, ha valaki önerőből boldogul. Elismeréssel adózunk azoknak, akikről úgy véljük, hogy a saját erőfeszítéseiknek köszönhetően tettek szert a hírnevükre és a vagyonukra, miközben hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról a tényről, hogy teljesen magukra utalva valószínűleg még ők sem vitték volna sokra. Megtanuljuk továbbá, hogy a versengés nélkülözhetetlen az önmegvalósításhoz és a fejlődéshez, miközben önmagunk másokhoz való folyamatos méricskélése csak szorongást okoz, és oda vezet, hogy nem találjuk magunkat elég jónak.

Hányszor fordult elő, hogy összehasonlítottad az életed valaki máséval, és arra jutottál, hogy neki mennyivel szerencsésebb sors jutott? Hányszor kívántál például egy nagyobb házat, esetleg több pénzt vagy szabadidőt, miközben megfeledkeztél arról, amivel már eleve rendelkeztél?

A közösségi média térnyerése nagy szerepet játszik abban, hogy manapság hajlamosak vagyunk elégedetlennek lenni az életünkkel. Minden alkalommal, amikor végiggörgetünk a Facebookon vagy az Instagramon, gondosan felépített ablakokon keresztül pillanthatunk bele mások életébe. Ezeket a fotókat gyakran meg is szerkesztik vagy többször is felveszik, hogy a lehető legtetszetősebbnek tűnjenek. Boldogan mosolygó családok, tökéletesen berendezett szobabelsők, ünnepek, örömteli bejelentések egy új munkahelyről, egy új konyháról, egy új kapcsolatról.

Bármilyen csodálatos is együtt örülni a barátainkkal az életükben bekövetkezett örömteli események miatt, a többségünk mellettük még százával – olykor akár ezrével – követi olyan ismeretlenek oldalát is, akiknek élete látszólag gazdagabb, izgalmasabb és csillogóbb a miénknél. Ezeket az embereket nem ismerjük ugyan személyesen, mégis befolyással bírnak az életünkre: nemcsak a vásárlási szokásainkra lehetnek hatással, de nagy általánosságban az érzelmeinkre és a vágyainkra is. A rejtett üzenet mindig az, hogy az influenszer végső soron jobb ember, mint amilyenek mi vagyunk.

Az ubuntu ennek az ellenkezőjét tanítja: hogy ezen a földön kivétel nélkül mindenki azonos értékkel bír, ugyanis az emberekben maga az emberség a legértékesebb. Ahelyett, hogy másokhoz hasonlítjuk magunkat, inkább azt kellene megbecsülnünk, hogy mások miként járulnak hozzá a hétköznapjainkhoz. Elképzelhető persze, hogy vannak olyan influenszerek, akik tényleg jó hatással lehetnek ránk. Én már nem használom a közösségi médiát, és emiatt kevés influenszer van a látóteremben, de azok, akiket még követek – főként podcastokon keresztül –, pozitív tartalmakat igyekeznek megosztani a hallgatóikkal, ahelyett, hogy csupán a pénzünkre utaznának. Olyan témákkal kapcsolatban fogalmaznak meg fontos üzeneteket, vagy tesznek közzé interjúkat és tanácsokat, mint például a lelki egészség, a jó közérzet, a párkapcsolatok és a karrier.

Gondold végig, hogy ki tett azzá az emberré, aki vagy. Állj meg egy pillanatra, és gondold végig, hogy milyen sokan segítettek neked az életed során. A szüleid és a barátaid bizonyára rajta lesznek a listán, de próbáld meg szélesíteni a kört. Lehetséges, hogy többen is felkerülnek majd rá, mint gondoltad volna. Az autószerelő, aki megjavítja a kocsid, hogy el tudj menni egy hétvégi kiruccanásra. A bárpultos, aki csak legyint, amikor éppen nincs nálad annyi apró, hogy kifizesd a reggeli kávéd. Az ismeretlen, aki leszálláskor maga elé enged a vonaton, mert látja rajtad, hogy nagyon sietsz. Mindezek a látszólag jelentéktelen, hétköznapi interakciók is képesek megkönnyíteni az életedet. Ezeknek az embereknek a tettei valójában döntően befolyásolhatják a napod, és hasonlóképpen te is ilyen hatással lehetsz másokra.

Gondold végig, hogy te kinek segítettél. Készíts egy további listát. Szerepelhet rajta egy barátod, aki tanácsért fordul hozzád. A munkatársad, akit kisegítesz egy feladatnál. A gyermek, akit felnevelsz, akire mindennap főzöl, és akiről gondoskodsz. A szeretted, akinek támaszt nyújtasz a nehéz pillanatokban.

Vedd észre, hogy az életben folyamatosan adunk és kapunk. Több örömöd leled abban, ha adhatsz, mint amikor kapsz valamit? Mikor tettél utoljára valakiért olyasmit, ami után jól érezted magad? És mi az, amit ha ma vagy holnap megtennél, jól éreznéd magad tőle?

3

Legyünk hálásak

Ha az ubuntun keresztül tekintünk a világra, akkor nem csupán az egyenlőség, de egyúttal a hála szemüvegén át fogjuk látni a dolgokat. Nem szeretnénk, hogy mások túlságosan is befolyásoljanak a gondolatainkban és az érzelmeinkben, ugyanakkor elismeréssel adózunk mindazoknak, akiknek köszönhetően ma azok vagyunk, akik. A szüleink, akik kellő teret és szabadságot hagytak nekünk az első szárnypróbálgatásainkhoz; a tanáraink és a mentoraink, akik megosztották velünk a tudásukat, aminek annyi hasznát láttuk a későbbi utunk során; a barátaink, akik bátorítottak; vagy éppen azok a rokonaink, akik szükség esetén kölcsönnel segítettek ki. Az ubuntu tanítása szerint nincs értelme összehasonlítani az életünket másokéval, és számba venni, hogy ők mivel rendelkeznek, amivel mi nem. Helyette inkább legyünk hálásak mindazért, amivel hozzájárultak az életünkhöz.

Ha teret engedünk az ubuntunak a mindennapjainkban, akkor dönthetünk úgy, hogy másokat magunkkal egyenlőnek tekintsünk, és úgy nézzünk rájuk, ahogy azt szeretnénk, hogy ők nézzenek miránk. Túlságosan gyakran csak azokat a szerepeket látjuk, amelyeket az emberek a maguk világában játszanak, és hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy mennyivel többek ennél. Az ubuntu arra emlékeztet, hogy nem vagyunk sem jobbak, sem rosszabbak másoknál. Mindenki megérdemli, hogy emberként és emberségesen viszonyuljanak hozzá.

Lehetséges, hogy úgy nézzünk az utcán a kéregető szemébe, hogy ítélkezés helyett együttérzés töltsön el bennünket. Ahelyett, hogy megvetnénk valakit azért, mert vécét pucol, akár köszönetet is mondhatnánk a szolgálataiért.

Az ubuntu elveti azt az elképzelést, hogy az ember pusztán a maga erejéből bármit elérhet, és arra emlékeztet, hogy mindannyian kölcsönös függésben élünk egymástól. Ne tévesszenek meg bennünket a sikeres emberek önmegvalósításáról szőtt mítoszok, hiszen senki sem kizárólag egyedül érte el, amit elért. A költő John Donne szavait idézve: „Senki sem különálló sziget.”

Az ubuntu ellentéte az a meggyőződés, hogy a kapzsiság, az önzés és a túlzásba vitt individualizmus mindent megadhat az embernek, amire szüksége van az életben. Gyakran halljuk, hogy csak mások ellenében tudjuk elérni a kitűzött céljainkat. A munkahelyi versengés ebből a szempontból különösen kegyetlen lehet, és a „túlélésért folytatott harc” darwini elképzelése sokak számára valóban az első számú szabályt jelenti.

Gyakran hallottam idősebb családtagjaimat arról beszélni, hogy azok, akik rosszat tesznek valaki mással, talán úgy gondolják, hogy a tettük egyetlen negatív következményével sem kell szembenézniük, de ha alaposabban megvizsgáljuk a helyzetet, hamar világossá válik, hogy a vétkes sem marad érintetlen a saját vétkeitől.

Az apartheid alatt például úgy tűnhetett, hogy a szegregáció számos előjogot biztosít a fehér bőrű dél-afrikaiaknak. A fehérek elkülönített és biztonságos környezetben élhettek a feketéktől, és színvonalasabb oktatáshoz és egészségügyi ellátáshoz volt hozzáférésük. Csakhogy ezekért az előjogokért drágán meg kell fizetniük, mégpedig a szabadságukkal. Arra nevelték őket, hogy félniük kell a feketéktől, az otthonaikat magas fallal kerítették körbe, és a zárt közösségeikben magukat ejtették csapdába, ahonnan még a lábukat is féltek kitenni. A saját hatalmi törekvéseik foglyaivá váltak.

Miként láthatjuk meg magunkat másokban?

Nem könnyű feladat egyenes és precíz fordítását adni az ubuntu kifejezésnek, Nelson Mandela azonban egy 2006-os tévéinterjú során elég pontosan elmagyarázta a fogalom lényegét. Mandela egyszerű szavakkal írta le, hogy mit jelent számára az ubuntu.

Mindannyian tartozni szeretnénk valahová. Az emberi természet része, hogy törzsekbe szerveződünk – álljon az a barátainkból, szeretteinkből, munkatársainkból vagy azokból, akikkel éppen együtt sportolunk –, ugyanakkor manapság minden korábbinál nagyobb szükség van arra, hogy megtanuljuk, mit is jelent együtt élni és együtt dolgozni másokkal, köztük ismeretlenekkel. Ahhoz, hogy belül teljesnek érezhessük magunkat, elengedhetetlen, hogy kifelé forduljunk. Ha embertársainkra szövetségesekként tekintünk, azzal mindenki csak nyerhet. Magunkat látni másokban – ez a jóra való törekvés egyik legfőbb hajtóereje.

„A régi időkben, amikor még fiatalok voltunk, ha egy vándor érkezett a faluba, nem kellett enni kérnie, mert amint megállt, az emberek maguktól vittek neki enni- és innivalót.

Ez az ubuntu egyik eleme, de ez csupán egy a sok közül. Az ubuntu nem arra tanít, hogy az embereknek magukról megfeledkezve kellene önzetlennek lenniük. A kérdés sokkal inkább az, hogy itt és most mit tehetünk azért, hogy gyarapítsuk a közösségünket. Ezek az élet fontos dolgai. És ha erre képesek leszünk, akkor nagy dolgot hajtottunk végre.”

Nelson Mandela

4

Legyünk figyelmesek másokkal szemben. Mindannyiunkkal előfordulhat, hogy szétszórtak vagyunk, lefoglalnak a tennivalóink, és úgy érezzük, sosincs elég időnk arra, amit igazán szeretnénk. Előfordulhat, hogy úgy érezzük, nem fontos köszönetet mondanunk a bolti eladónak, akitől éppen vásárlunk, vagy a telefonunkkal babrálunk akkor is, amikor a kalauz a jegyünket ellenőrzi a vonaton. Talán észre sem vesszük, ha valaki előzékenyen nyitva tartja az ajtót a kedvünkért, és oldalra lép, hogy előreengedjen minket. Próbáljunk meg inkább mindenkinek a szemébe nézni, akivel csak találkozunk, és igyekezzünk felvenni a kontaktust. Mosolyogjunk, és ne feledjünk el őszintén köszönetet mondani – észre fogjuk venni, hogy ezek az apró gesztusok mennyivel gazdagabbá teszik a mindennapos interakciókat.

Figyeljük meg a saját ítéleteinket, aztán szép csendben engedjük el őket. Akár tudatosan, akár öntudatlanul, de mindannyian megfogalmazunk magunkban ítéleteket. Előfordulhat, hogy egy hajléktalan láttán azon tanakodunk, hogy azt a pénzt, amit esetleg tőlünk kapna, kábítószerre fogja-e költeni. Megtörténhet, hogy egy gyerek felsír mellettünk a buszon, bennünk pedig felmerül a kérdés, vajon rendesen nevelik-e a szülei, ha egyszer így bömböl. Elképzelhető, hogy félelemmel tölt el, ha megpillantunk egy kapucnis fiatalembert, aki éppen felénk tart, és a biztonság kedvéért átmegyünk az út túloldalára.

Az effajta ítéletalkotással azonban vakon cselekszünk, és végső soron saját magunkat szorítjuk korlátok közé. Az ítéleteknek nincs más haszna, minthogy minden alapot nélkülöző narratívákat költünk másokról, és olyan szerepekbe soroljuk be az embereket, amelyek majdnem biztosan tévesek, de legalábbis pontatlanok. Amikor mások felett ítélkezünk, akkor a saját együttérzésünknek szabunk határt, és csak önnön elszigeteltségünket fokozzuk. Mindannyian ítélkezünk, az ubuntu azonban arra tanít, hogy ezen a módon sosem tapasztalhatjuk meg az élet örömeit. Próbáljuk ki, hogy egy napig ítélkezés nélkül tekintünk másokra, és igyekezzünk csendben elengedni az esetleges negatív gondolatainkat.