D. Tóth Kriszta ajánlja

Látok, hallok, érzékelek valamit, ami velem marad. Szerintem érdekes, megindító vagy elgondolkodtató - úgyhogy megosztom veletek. Bármi jöhet,
az egész világ belefér.

Kriszta
kedvencei

Gulliver csodaországban

3 ország van benne, a területe 300 négyzetméter és majdnem 30.000 órán át építették. Mi az?

Amikor a lányunk megszületett, kevés dologban értettünk egyet jobban mi ketten, a szülei, mint abban a szándékunkban, hogy Lola minden születésnapján gigaajándék helyett valamilyen maradandó élményt kapjon tőlünk. Mivel a jeles alkalom október végére esik, és menetrendszerűen szakad az eső és/vagy fúj a szél, az évek során mestereivé váltunk a kutatómunkának. Először Belgiumban (ahol Lola született), aztán itthon felkutattunk mindenféle beltéri helyet, ahol kilószámra mérik A Kalandot. Játszóházakat, alkotóműhelyeket, beltéri állatsimogtókat és –etetőket, táncházakat, bábszínházakat, csodákpalotáját, agyagozós, fafaragós, szövős-fonós mittudoménmitcsinálós kultúrközpontokat. A 2005-ös fogadalmunkat többé-kevésbé sikerült is tartanunk eddig, még akkor is, ha évközben máskor is esik és máskor is fúj, így aztán kénytelenek vagyunk néha ellőni a puskaport még a szülinap előtt.

Szerintem nettó minden szülőnek ismerős a helyzet: gyakorlatilag állandósult a kihívás, hogy vajon milyen élmény ígéretével rángassuk ki a kölyköt a négy fal közül/a tévé elől/a tablet mellől/a számítógép mögül. Úgyhogy azóta is és folyamatosan keressük és kutatjuk a helyeket.

Most találtam egyet, amiről muszáj itt is írnom. Úgy hívják, hogy Miniversum, a budapesti Andrássy úton található, és garantáltan szeretni fogjátok. Nemcsak a gyerek; ti is. Magyarország legjobb terepasztala ugyanis nemcsak a dednek segít elütni az időt egy esős hétvégén, hanem apának és anyának is. Sok mindent írhatnék, ami arra késztetett, hogy szemtelenül nyíltan reklámot csináljak egy helynek, de a legfontosabb tényleg az, hogy a Krausz-palota földszintjén berendezett 300 négyzetméteren nagyítóval sem találni felnőtteket. Csak kisebbre és nagyobbra nőtt gyerekeket. Ez egy olyan hely, ahol végre nem kell komolyan venni magadat. Sőt, ha nagyon akarnád, akkor sem sikerülne.

Ahol az üzemeltetők és a segítők ugyanolyan csillogó szemmel jönnek-mennek a terepasztal mentén Budapestről Ausztrián át Németországig, mint az eszelősen futkosó gyerekek és a lelkesedésüket leplezni képtelen szüleik. Vannak gombok, amikkel irányítani lehet a vonatokat, a sorompókat és az állomásokat, érintőképernyők, ahol össze lehet hasonlítani az eredetit a makettel, sztorik, amelyek elmesélik az egyes helyszínek történetét, kézzel festett apró emberek és állatok, gondos munkások által pingált teljesen élethű vasútállomások, várak, kastélyok, városok és falvak, működő sífelvonó, több tucatnyi alagút, falusi felvonulás, sőt, még egy kisvárosi lagzi is. Hátul pedig az obligát játszóház, persze vonatokkal és játszva tanulással.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én mindig is szerettem volna egy igazi terepasztalt. Néha helyünk nem volt hozzá, néha pénzünk, néha egyik sem. Hát most, így 39 évesen végül megkaptam. Ha nem is csak az enyém, de az enyém IS. Azt hiszem, hogy a megnyitó műsorvezetőjeként, ahogy Gulliverként álltam benne, valahol az eisenstadti vasútállomás és a wartburgi vár között, nem nagyon volt nálam bolgdogabb gyerek a világon.