André Maurois

A két világháború között egyike volt a legnépszerűbb francia regényíróknak, a második világháború utáni két évtizedben a hirtelen világdivattá emelkedő életrajzregények mestere lett. Történettudósnak is tartották, szórakoztató regények szerzőjének is. Francia hazájában jó ideig nevezetes angoltanár volt, később Angliában az akkor ifjú, későbbi VII. Edward angol király francia nyelvtanára. Byron-ról és Shelley-ről írt életrajzi regényeit még Angliában is az angol irodalomról szóló legjelentékenyebb műveknek ítélik. Victor Hugó-ról, a Dumas családról, majd Balzac-ról felépített nagy műveit a francia irodalomtörténeti művek legjobbjai közé sorolják. A Francia Akadémia „halhatatlan"-jai közé választotta. Egykor világszerte népszerű, szerelmeket és családi életet elemező lélektani regényei manapság már irodalomtörténelmi emlékek, noha a mai olvasók számára is érdekesek. Irodalomtörténeti életrajzregényei változatlanul a műfaj mintapéldái. Gazdag fiúként indult a tudományos és irodalmi útra. Eredetileg Émile Herzognak hívták. Családja papírgyáros. papír-nagykereskedő volt, a francia nagykapitalizmus köreihez tartozott. Ő azonban diákkorától kezdve idegenkedett az üzleti élettől, a pénzügyektől. Az egyetemen párhuzamosan nyelvésznek és irodalomtörténésznek készült. A család pedig nemcsak elnézte, de még büszke is volt, hogy van közöttük egy fiatalember, aki tudós, esetleg író akar lenni. Az se volt érdektelen a rokonság körében, hogy éppen az angol nyelv vonzotta. Az első világháború előtti években, évtizedekben, évszázadokban az angol nyelv ugyanolyan idegen, sőt ellenszenves volt a francia értelmiség számára, mint francia nyelv az angol műveltek körében. A franciák és angolok több évszázados ellenségeskedése kölcsönösen gyanússá, ellenszenvessé tette a régóta nemzetközi tekintélyű francia és az újkori tekintélyre törekvő angol nyelvet. Maurois egyik előharcosa volt a két világnyelv egyenjogúságának. A szellemi életben nyelvészként és hamarosan nagy hírű nyelvtanárként indult. Nevét már ez időben Maurois-ra franciásította. Az első világháború kitörésekor már 3l éves volt. A legfőbb katonai vezetésnek Párizsban is, Londonban is szüksége volt rá, hogy vezérkari tisztként tolmács legyen az angol és a francia vezérkar főtisztjei között. Hiszen az angol arisztokraták és egyéb főtisztek ugyanúgy nem tudtak franciául, mint a francia előkelőségek angolul. A haditerveket pedig együtt kellett készíteniük. Tehát a háború végeztéig az antant közös vezérkaránál volt nélkülözhetetlen, ahol elismerő meglepetéssel vették tudomásul, hogy még németül is tud. A katonaként szerzett tapasztalatok készítették elő a regényírót. Mire vége volt az első világháborúnak — 1918-ban — már elkészült „A hallgatag Bramble ezredes" című regénye, amely az angol úri osztály szokásainak mulatságos kigúnyolása volt. Az angolokra gyakran gúnyosan tekintő francia olvasók között ugyanolyan sikeres volt, mint a magukon is gúnyolódni szerető angolok körében. A polgári életbe visszatérő Maurois-t már az olvasók széles körei regényíróként tisztelték. A két nyelv művelését és a két irodalom népszerűsítését ugyan soha nem hagyta abba; például a Byron életéről szóló alapos, részletező életrajzregényt már 1930-ban megírta, de ez időkben — a két világháború közti években — azokat a lélektani szempontú, de könnyed, kellemesen olvasható, főleg a szerelem változatosságairól szóló regényeit írta, amelyek világhíressé tették. A „Két asszony közt" (francia címe „Climats"), majd az ezt folytató „Családi körben" (az egyik fordításban: „Asszonyok útja") versenyre kelt a legdivatosabb, sőt leghígabb szerelmi regényekkel. Mégse lehetett tagadni, hogy szemléletes alakjai, a lélektani mozzanatok ábrázolásai, a cselekmények megszerkesztettsége igazi, színvonalas írásművészet rangjára emeli a mindvégig szórakoztató történeteket. — Nyilvánvaló, hogy a szerelmi kapcsolatok és helyzetek ábrázolásában önéletrajzi elemek is vannak. Ez azonban igazán nem rendkívüli az elbeszélő szépirodalomban, hiszen az írók java a maga örömeiből, bánataiból, saját emlékeiből tudja, hogy milyen az az élet, amelyet ábrázolni akar. A második világháború kitörésekor a már világhíres, 55 éves írónak természetes feladata az összekötő szerep az angol és a francia vezérkar között. Most ugyan nem vezérkari tiszt, mint ifjúkorában, de a német megszállás elől Angliába menekülő Maurois-t egyaránt felhasználja a hadsereg vezetősége és a diplomácia. Kapcsolatba kerül az amerikai tisztekkel, akik még kevésbé tudnak franciául vagy németül, mint az angolok. Ez az amerikai kapcsolat felébreszti érdeklődését az Egyesült Államok történelme iránt. Ez lesz az alapja annak a kései művének, amelyben az Egyesült Államok történetét jogrendszerét és államszervezetét ismerteti a megszokott érdekes elbeszélő módon. Ez a mű „Párhuzamos történelem" címmel egy kötetben jelenik meg Aragon-nak a Szovjetunió történetéről írt művével. A háborús években túljutott regényírói korszakán. Érdeklődése egyre inkább irodalomtörténeti, illetve a nagy írók jellemzése felé fordul. Igaz, néha-néha írt egy-egy novellát vagy hosszabb elbeszélést, általában meglepő eseményekről. De élete hátralévő mintegy két évtizede alatt legjelentékenyebb műveit, írói életrajzait írja. A Byronról, majd Voltaire-ről szóló könyvek már előzően jelezték, hogy ez az ő igazi műfaja. A lebilincselő regényíró egyesült nála az alapos ismeretterjesztővel. Minden írói arcképe körül hiteles korkép mutatja hol, mikor és hogyan élt a bemutatott írásművész. Lélektani felkészültséggel teszi hitelessé a felidézett jellemet. Szinte kiegészíti a Byron-életrajzot a Shelleyről szóló könyv: az „Ariel". (Magyar fordításának „Költő a máglyán" a címe.) Byron és Shelley — amint ez köztudomású — jó barátok voltak. A Byron-életrajzban jelentékeny szerepe van Shelleynek, a Shelley-életrajzban Byronnak. Ha a két könyvet egymás után olvassuk el, szemléletesen tárul az olvasó elé a két nagy költő alkati különbsége. Irodalomtörténeti összetartozásuk és szemléleti-stilisztikai különbségük együtt ad világos képet az angol romantika fénykorának évtizedeiről. A következő ember-, kor- és stílusjellemzés a Victor Hugó-ról szóló terjedelmes, tanulmánynak is felfogható regény. Ez egészíti ki a Byron- és Shelley-regényeket, oly módon, hogy az angol romantika körképe nyomában itt a francia romantika fő alakja jelzi az azonos stílusirány két egymástól sokban eltérő változatát. — A kettő közt írta, de többszöri módosítás után később jelent meg a „Marcel Proust nyomában" című elemzés a nagy hatású író életművéről. Aligha tévedünk, ha azt állítjuk, oly sikeres élet- és jellemrajzok után az irodalmilag is, ismeretanyagban is a legjelentősebb két mű Maurois élete végső két évének alkotása: „A három Dumas" és a „Prométheusz avagy Balzac élete". A három Dumas: a nagyapa, a forradalom tábornoka; a fiú, a leggazdagabb életművű francia romantikus regény- és drámaíró; s utánuk az unoka, az „ifjabb" Dumas, az erkölcsbíró regény- és a társadalomkritikus „tézisdráma" mestere. Egy évszázad szellemi életének alakulása, fordulatai válnak izgalmas krónikává ebben a regényes tanulmányban. — A „Prométheusz" pedig az oly sok oldalról elemzett romantika után a realista regény kibontakozását tárja az olvasó elé egy magával küzdő, de győzedelmes emberi-művészi sorson át. Gazdag munkásság eredménye ez a könyvespolci könyv. Jó példa egy fontos művészi magatartásra, hogy lehet gyönyörködtetve tanítani, illetve tanítva gyönyörködtetni. Hegedűs Géza