Magyar sztoikusok - Tanulmányok az újsztoicizmus magyarországi történetéről

Összefoglaló

Az újsztoikus tanítás, Justus Lipsius (1547-1606) filozófiájának üzenete egyszerű volt. Az érzelmeknek való kiszolgáltatottság csökkentése, önfegyelmezés, saját indulataink racionális kontrollja. Szeressük a hazát, de mérsékeljük a kritikátlan lelkesedést iránta; ragaszkodjunk a hitünkhöz, de tartózkodjunk a fanatizmustól; engedelmeskedjünk a hatalomnak, de ne azonosuljunk vele bensőnkben; a kudarcokat és megpróbáltatásokat állhatatosan viseljük. A rendszer középpontjában álló erény, az állhatatosság (constantia) a személyiség integritását védte, egyfajta pozitív életenergiát adott, amire az alattvalónak éppúgy szüksége volt, mint a hatalmasnak. A szerep és a személyiség elválasztása napi léttechnika, a fundamentalista szélsőségek között egyenesen túlélési stratégia volt, mindazok számára, akiknek az Állhatatosság (1584) szerzőjének szavaival, szükségük volt "bátorításra a közélet nyomorúságaiban".

Kötetünkben filozófusok, történészek, irodalomtörténészek tanulmányai vizsgálják, hogyan áramlott szét a kora újkori modernség egyik legfontosabb diskurzusa az arra különösen érzékeny, vallási viszályoktól és politikai válságoktól sújtott közép-európai régió kultúrájában, s lett részévé sokszor a lipsiusi eszméktől távol álló gondolkodás- és életformáknak, irodalmi műfajoknak is.