Felföld

Olvasmányos, izgalmas mű, de nem a sodró lendületű fajtából. Az eseményeket megszakítják a visszaemlékezések, a szereplők múltjának epizódszerű kifejtésével. Mit adnak az életükhöz hozzá a szülők, milyen lehetőségekkel indulnak egyáltalán? Mindegyikük hordoz magában valamit, ki többet, ki kevesebbet. De általában kudarcot. Az ilyen könyvek fura érzést szoktak bennem hagyni, mert rávilágítanak a mulandóságára, élet rövidségére, meg mennyire el lehet szarni az életnek nevezett játszmát. Többet, jobbat, szebbet akartál volna. Van egy nézőpont, amikor tök értelmetlennek tűnik minden. Ilyet érez Hrafn is, mikor elképzeli, hogy „Ha most egyszerűen csak lefeküdne itt a földre, és sokáig nem mozdulna, meghalna.” Az izlandi táj nyomasztó, elhagyatott, magányos atmoszférája még jobban lenyomja a hangulatot. A szereplők csapdába esnek, menekülni nem tudnak, mindig ugyanoda térek vissza. Közben az események egyre bizarrabbá válnak, különös dolgok bukkannak fel, furcsa események történnek velük, nyugalmat megzavaró dolgokat látnak. Olyanokat, amit nem lehetne látni. Az alkohol oldja a félelmüket vagy tovább szítja a víziókat. A vad táj és a természet, – vagy talán a természetfeletti – olvasztótégelyébe kerültek, és ebben feloldódnak. Végül az anyagi világ felőrlődik, álomszerűvé válik.