A mítosz és Fanni

Összefoglaló

A mítosz és Fanni című különös, a kortárs irodalomban járatos olvasó számára leginkább talán posztmodernnek tűnő elbeszélése, mert hasonló tendenciát képvisel, mint az előző munka. A könyv az első, felületes pillantásra leginkább talán annak nyelvi technológiáját követi nyomon, hogyan igyekszik hatalomra szert tenni a Szajbély Mihály könyvéből ismerős "elszánt kis, ám társadalmilag reprezentáns csoport" a nyelv birtoklása, kisajátítása és lezárása által. A hatalom nagy csábítása nemcsak a személyiséget, de a jelelők rendszerét is deformálja. Nem csoda, ha a szemérmes, tiszta, ábrándos lelkű, irodalmilag azonban szeplős Fanni is áldozatul esett nekik. A hatalom kisajátításra tör, mint általában, de itt emberére talált és belevásott ám a foga. A könyv a(z irodalmi) kultusz történetének vizsgálatát (a köztudatban) Kármán József Fanni hagyományai című műve kapcsán demonstrálja. Az irodalomtörténészek foga azonban épp azért vásott bele ebbe, mivel nem találtak emberükre. Ugyanis az Urániában 1794-ben névtelenül megjelent, bizonytalan műfajú szövegnek nem volt szerzője. Nem is foglalkozott vele senki, aludta Csipkerózsika-álmát hűs és dohos könyvtárak mélyén, ahol akkoriban még irodalomtörténészek sem jártak. Mígnem D. Schedel (Toldy) Ferenc 1843. március 25-én rá nem lelt. A szöveg kezdettől fogva zavart keltett, amely még ma sem ült el, a könyv is ezt a zavart regisztrálja és növeli tovább. Ez utóbbi fél mondat ironikus megjegyzésnek tűnik, de nem az, mivel a könyv rendszerszemlélete a káoszelmélettel rokon. Ugyanis a kezdetben jelentéktelennek tűnő, apró elváltozások a rendszer későbbi radikális átstrukturálódását eredményezhetik, és egy új, dinamikus egyensúly kialakítását teszik lehetővé. A könyv által követett radikális filológia a nyelvi alakot öltött kijelentések minden egyes szavát összegyűjti, és mindegyiket jelentőségteljesnek tekintve értelmezésnek veti alá, de oly módon, hogy kijátssza őket egymás ellen. A jóindulatú és gyanútlan olvasó sok mozzanatnak nem tulajdonítana jelentést. Az ilyen olvasó végletes, noha nem igaztalan példája a korrektor, vagy még inkább egy olyan számítógépes helyesírás-ellenőrző program volna, amely nem kérdezi meg a humán felhasználót, hanem egyszerűen kiiktatja a nyelvi "hibákat", grammatikai és logikai devianciáknak tekintve azokat. A szerző azonban nem így tesz, mindent, beleértve a triviálisnak tűnő betűhibákat is, regisztrál és fölhasználja őket a végeérhetetlen, soha be nem fejezhető interpretáció folyamatában. Fannin beteljesedett a végzet. Túl sok regényt olvasott a lelkem, mondják a moralisták. Feloldódott a szöveg jelölői között, mondják mások. A tárgyalt könyv szövegében a szerző jelöletlenül hagyja az idézetek kezdetét és végét, a margón ugyan akkurátusan utal rájuk, de ettől még az olvasás során gyanútlanul csúszkálunk ide-oda stílusokban, korokban és időkben. Egy különös szövegmozaikot olvasunk, egy színes szőttest göngyölgetünk magunk előtt, sosem tudjuk biztosan, mikor beszél a szerző, mikor a hagyomány. Talán úgy járt ő is, mint Fanni, bele veszett a textusba, és most bottal üthetjük a nyomát. Ugyanakkor mégis nagyon, szinte tolakodóan személyes módon jelen van, és gyanúsan sokat tud. Lehet, hogy ő Fanni