Nem beszélek a tengerről 14 kortárs hispán költő

Összefoglaló

„Nem beszélek a tengerről: már nem lehet” írja csodálatos Szerelmes versében a galegó María do Cebreiro, és amikor összeállítottuk a hamarosan a 1749 gondozásában megjelenő költészeti antológiát, többek közt az lebegett a szemünk előtt, hogy kötetünk olvasója úgy tegye le ezt a könyvet, hogy érzi: spanyolnak lenni valami sokkal széttartóbb, árnyaltabb, ismerősebb és idegenebb dolog holmi flamencózva dekázgató Banderasok koktélpartijánál a Costa Braván.

Cebreiro sorai ugyanakkor evidensen vetik fel a kérdést: ha a tengerről nem, hát miről lehet, miről kell beszélnie egy spanyol költőnek, ha magyar olvasóját keresi? E kettős, forrás- és célközeget is érintő kérdést megválaszolandó nem árt röviden áttekintenünk a spanyol líra magyar és ibériai útját – reményeink szerint ugyanis így válnak érthetővé vonzásaink és választásaink.

Az elmúlt mintegy 130 évben összesen hat magyar nyelvű antológia látott napvilágot – ezek fele azonban bő egy évtizedre (1959–1971) koncentrálódott, miközben a megelőző és ezt követő időszakban nem voltak ritkák a harminc évnél hosszabb pauzák sem. A legutóbbi gyűjtemény, a Simor András szerkesztette Spanyol költők tára megjelenése (2000) óta több mint húsz év telt el, a Nagyvilág és a Magyar Lettre Internationale megszűnése óta pedig a spanyol költészet jórészt a folyóirat-kultúránkból is kikopott – a 1749 mellett mostanság leginkább a VersumOnline tesz róla, hogy ne feledkezzünk meg teljesen az ibériai ország lírájáról.

De mennyiben hasonlítanak, és miben különböznek ezek a gyűjtemények a kezünkben tartott antológiától? Nos, a miénket megelőző hat válogatáskötet egyetlen kivétellel átfogó, irodalomtörténeti áttekintést kívánt adni a spanyol líráról: többségük a tizenharmadik századi Cid-énektől igyekezett eljutni saját koráig, ezért válogatásuknak nem lehetett kizárólagos kritériuma a kortársiság. Egyedül az 1959-ben megjelent, Radnóti Miklós versét címébe emelő Hispánia, Hispánia… fókuszált kifejezetten huszadik századi alkotókra, ami az adott perióduson belül igen széles panorámát tett beláthatóvá – a válogatás során e kötethez hasonlóan mi is a kortársiság és sokszínűség szempontjait igyekeztünk leginkább szem előtt tartani. Idő- és szerzőbeli átfedést ugyanakkor értelemszerűen a legújabb és legvaskosabb antológiával, az impozáns kortárs szekcióval rendelkező Spanyol költők tárával mutatunk, mivel az ezt megelőző kötet, az 1971-es Hesperidák kertje még a Franco-korszak lezárulta előtt látott napvilágot, és csak már elhunyt szerzőket közölt, mi pedig kifejezetten a posztfrancói, vagyis 1975 után keletkezett lírára koncentrálunk.

Kötetünk ennek ellenére már csak terjedelméből következően sem akar irodalomtörténetileg reprezentatívnak mutatkozni: nem az volt a célunk, hogy tűpontosan leképezzük az elmúlt évtizedek spanyol líratörténetét, sokkal inkább az, hogy eddig kevéssé fordított, magyar lírával is érintkezésbe hozható új hangok minél szélesebb panorámáját kínáljuk fel a versszeretőknek az elmúlt mintegy negyven évből. Ez két dolgot jelent: egyrészt hogy az újdonság jegyében a korábbi, egymásra építkező gyűjteményekkel szemben egyetlen fordítást sem vettünk át a régebbi antológiákból (szerzőből is mindössze három olyat válogattunk be, aki a Spanyol költők tárában is szerepelt: Miguel d’Orst, Ana Rossettit és Luis García Monterót), másrészt hogy az ismerős idegenség szellemében igyekeztünk hálónkba fogni azokat a hangokat, amelyek magyar irodalomhoz szokott receptoraink számára is ismerősek voltak. Ezzel nem azt mondjuk, hogy Juan Andrés García Román a granadai Nemes Z. Márió, esetleg Andrés Neuman a spanyol-argentin Bajtai András, de hogy eszünkbe jutott e két szerző a Jóslat a természetről vagy a Nem tudom miért… olvasása közben, az talán nem egészen a véletlen műve.

Az e kritériumok alapján kiválasztott tizennégy szerző közül kilenc is a 35–60 közti korcsoportot képviseli, a legfiatalabb Ismael Ramos pedig még náluk is fiatalabb: ez azt jelenti, hogy ezek a szerzők már vagy a hetvenes évek legerősebb, legkidolgozottabb líraesztétikájával szemben határozták meg magukat, vagy egyenest beleszülettek egy azzal többé-kevésbé szemben álló posztmodern versnyelvbe és beszédmódba.

De milyen domináns líraesztétikáról is beszélünk, és mi okozta a töréspontot? Hogy mindezt megvilágíthassuk, vissza kell ugranunk az időben. 1970-ben Barcelonában nagy karriert befutó, már címében is sokat ígérő verseskötet látott napvilágot José María Castellet szerkesztésében: a Nueve novísimos poetas españoles („Kilenc vadonatúj spanyol költő”), mely hamar átírta a spanyol költészeti mainstream normáit. A kötet hatvanas években induló szerzői[1] alternatívát kínáltak a kimerülőfélben lévő társadalmi-realista költészetre, mert belefáradtak a költő tanúszerepébe, a nyelv hétköznapiságába és a nyomor-elnyomás-szabadsághiány tematikus triászába. A triviális helyett rétegzettet és kulturálisan telítettet, a hétköznapi nyelv helyett választékosat és utalásokkal telit kívántak, kedvvel nyúltak a szimbolizmushoz és parnasszizmushoz, és újraértették a modernizmus örökségét is. Mindez alaposan megemelte a költő alakját – a nyolcvanas évekre azonban a túlzásba vitt kulturalizmus sokak számára szándékolt felhőevésnek, öncélú l’art pour l’art-nak kezdett hatni: ezt karikírozza ki kötetünkben Javier Salvago egy utalása („tapétázzak ki, míg alant lágy szőnyeg dús bolyha / közt zsongna pár Pisához, Velencéhez írt óda”). Ennek hatása az inga visszalengése lett: a Franco-éra végével nemcsak a cenzúra töröltetett el, de az addig kibeszélhetetlen tapasztalatok megosztása is lehetővé vált, ez pedig ismét az én, illetve a hétköznapiság felé tolta a líra fókuszát.

A kimondhatóság lehetősége egész sor jelentős női alkotót indított el a költői pályán: közülük a kötetünkben is szereplő Ana Rossetti egészen új, a Franco-korszakban elképzelhetetlen női test- és vágytapasztalatokat közvetített. De nem csak a költőnők versei vettek új irányokat: a „másfajta érzelmesség” (otra sentimentalidad) vagy a „tapasztalati költészet” (poesía de la experiencia) szószólói (élükön Luis García Monteróval) visszafordultak az individuumhoz, a vallomásossághoz, a nagyváros emberének hétköznapjaihoz és a narratív lírához: a vers hirtelen sokaknál lett egylényegű a naplóval.

És pont ez a hétköznapiság az, ami a szerzők kiséletrajzainak összeállításánál feltűnően makacsul ismétlődött, és ami a posztmodern felé mutat: a költő kitüntetettségének illúziója elpárolog – helyette pedig maradnak az iróniába pácolt mindennapok. Ahogy María Eloy García fogalmaz: „Arról a világról írok, amiben élek: jelzálogkölcsönökről, genetikáról, szupermarketekről, bionikus karokról, frusztrációról.” Válogatás közben több száz verset elolvasva nekem úgy tűnt: ennek a világnak az alaptónusa nem igazolja a boldog mediterrán népekről kialakított sztereotípiáinkat – de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne sokszínű és érdekes: ne szólhatna a sült krumpli apropóján az emigránslétről, vagy egy füstölt lazac lejárata kapcsán a halálról. És mintha ez lenne a megoldás, mintha Harkaitz Cano verse (Ez volt a magány) mutatná meg, hogy oldható fel María do Cebreiro címadó kijelentése: ha a tengerről már nem is beszélhetünk, fogyasztási cikké tett lakóiból még mindig kicsiholhatunk némi jelentést – és egy keserű nevetést.