Megfestett álmok - Mese, látomás, álom a magyar művészetben 1903-1918

Összefoglaló

ELŐSZÓ
Úgy tűnik, az utóbbi időben, a nyugati kultúra vizualitásra hagyatkozó korszakában ismét megnőtt a tudományok érdeklődése aziránt, hogy mit és hogyan látunk illetve lát és tesz láthatóvá a művész. A Műcsarnok 2002-es Vision című kiállításának szórólapján olvasható: „Vision research is one of the most rapidly developing areas in science today, one that expands our understanding not only of visual perception, but alsó of many other higher cognitive functions, such as memory and the neurological aspects of the imaginative process." Ám a képzőművészetben, amit (a valóságot) ábrázoló művészetnek is nevezünk, mindig különleges jelentősége volt a belső látásnak, látomásnak is. Napjainkban efelé is fordul a tudományos-művészettörténeti figyelem, amit az Eksztázis című vatikáni kiállítás jelez (2003).
A 19-20. század fordulóján a fizikai, kémiai jellegű látáskutatás (színek, színérzékelés) mellett ugyanígy jelentőségre tett szert a belső kép, amivel a lélektan és idegélettan foglalkoztak. Ám a misztikus látomásoktól már független belső képek, víziók története egy évszázadra nyúlt vissza akkor - gondolhatunk Goya, Füssli, Blake, a romantikus mese- és víziófestők művészetére. Kultuszuk a magyar művészetben - miként Közép-Európában általában - mégis, az úgynevezett századfordulóra tehető, és - miként korábban az eksztázis a szentekhez - a belső kép a művészhez kötődött, a műalkotás feltétele, magyarázata lett. A látható világ mélyére tekintés, a világot működtető fizikai és metafizikai princípium egységben vagy külön-külön történő megismerésének, a vele való együttműködésnek vágya a magyar művészetben is ebben a korban fogalmazódott meg.
Tudományos és filozófiai kísérletekkel egyidejűen ekkor vált esztétikai elvvé az objektív valóságban nem látható világ prezentálása, ekkor fogalmazódott meg a mese, az álom, a látomás, a képzelet és az emlékezés mibenléte és szerepe a képalkotásban, ugyanakkor a képnek is új definíciói születtek.,,A művészet maga az értelem" - írta naplójába Delacroix 1849. április 17-én, s majd viszont a rá sokat hivatkozott Cézanne beszélt később a látásnak a logikától különböző „logikájáról". Az imént felsorolt fogalmak a képi látás logikáját - értelmét tehát - tovább árnyalják. A képalkotás olyan sajátos és minden esetben egyedi módon alakuló folyamataival kapcsolatosak, amik megkülönböztetik a műalkotás valóságát a valóságtól (a művészet másképp mondhatatlan - mondta a századelő magyar művészetfilozófusa, Fülep Lajos), a művész látását a látástól általában (amint tette a festő Csontváry Kosztka Tivadar, Dantéra hivatkozva, 1912-es Energia és művészet című röpiratában).
A sajátos látás és a művészi valóság alapja észlelés, valóság és képzelet, tudat és érzelem, mindezek és a cselekvés olyan együttműködése, amire éppen a műalkotás (mint folyamat és eredmény) képes felhívni a figyelmet. Összetevőit maguk az alkotók is meghatározták, a 19. század objektivitásra törekvő természettudományainak analitikus kutatásaival egyidejűleg az ismeretlen és szubjektív tartományokra is hangsúlyt helyezve. így a külső és belső élet egysége (Coleridge), a látomás és képzelet (Blake) a látvány mellett, a kimondhatatlan (Heinrich von Kleist), a belső öröm (Delacroix), az érzés, lélek (Dante Gábriel Rossetti), az álom (Odilon Redon), a művészi „hazugság" (Oscar Wilde) a 19. század során tudott részeivé váltak az alkotásnak, s a századforduló magyar művészeti írásaiban is egy új, a szubjektivitást és objektivitást a fizika és metafizika egységében feloldó esztétikává forrtak össze (Füst Milán: Gondolatok vázlata a külső és belső szemléletről. Nyugat 1909)
TARTALOM
Mese, látomás, álom a magyar művészetben 1903-1918 3-
Képi kifejezés és a tudattalan 23-29
Kiállított művek jegyzéke 30
Képtáblák 32-63