Európa hátsó udvara I-II.

Összefoglaló

Mint az előszók általában, ez is utólag születik, akkor fogalmazom meg, mikor már kitettem a pontot az utolsó fejezet után. Ezért semmi olyannal nem kívánok itt foglalkozni, amit a könyvben már leírtam, csak néhány szükséges megjegyzést teszek.

Ennek a riportnak a gyűjtőterülete Nyíregyházától a kárpátaljai Rahóig és a felvidéki Ágcsernyőtől a Partium-beli Nagykárolyig terjed. A határok szétszabdalták ezt a tájat, de sorsban és talán lelkiekben is egységes maradt; gazdaságilag napjainkban is közös érdekű, csak szövetségben indulhat el a felemelkedés felé.

Azokat a változásokat próbáltam felmérni, melyek a magukat szocialistának nevező rendszerek leváltása után mentek végbe. Ha átfogóan kell meghatároznom őket, azt mondhatom, hogy a beígért újjászületés helyett elképzelhetetlen mérvű leromlás következett be: magas munkanélküliség, parlagon maradt földek, terjedő betegségek, elöregedés és elvándorlás, a politikai terror fokozódása és a karvalytőke megjelenése jellemzi a vidéket, „itt rág legkeményebben a Történelem zápfoga” – de ennyi elég lesz, erről szól a könyv.

Ne hangozzék képmutatásnak, de jobb szerettem volna, ha ezt a témát más írja meg. Nem csak azért, mert egy riportkönyvhöz egy bokszoló erőnléte és egy szerzetes megszállottsága szükséges és én bizony már egyre inkább híjával vagyok mindkettőnek, de az is közrejátszott, hogy sem rokoni, sem érzelmi szálak nem fűztek ehhez a vidékhez. Természetesnek tartom, hogy egy olyan író, aki ezen a tájon született, bőséges élményanyaggal és megbízható tapasztalatokkal rendelkezik, a mezőgazdaságról is többet tud nálam, mélyebb és hitelesebb jelentést adhatott volna. Sajnos ezek az írók már régen „késnek az éji homályban”, több mint harminc éve senki sem nyúlt átfogó – vagy legalábbis kiterjedő – ábrázolás igényével ennek a vidéknek a sorsához.

Mivel véleményem szerint a gondok feltárása nem tűrt halasztást, mindenképpen a világ elé kellett terjeszteni őket, illő méltányosságot igényelve, így jobb híján nekem kellett sorompóba állnom. Meg kívánom jegyezni, hogy erre a feladatra senki sem kért fel és a továbbiakban sem szponzoráltak, csak szállást és fuvarozást kaptam baráti szívességből. A magam pénzéből éltem, meg kívántam őrizni függetlenségemet.

Több mint egy évet töltöttem el ebben a négynemzetiségű régióban. Nyíregyháza-Sóstón laktam a Pedagógusüdülő egyik szobájában, reggelenként innen indultam el „csillagtúrám” aznapi célpontja felé. Egyetlen munkanapom sem volt rövidebb tíz-tizenkét óránál, mintegy hetven magyarországi települést kerestem fel és huszonöt-harminc alkalommal keltem át az ukrán, román, szlovák, lengyel határon. Sajnos azt kell mondanom, hogy ennyi idő és befektetett energia is kevésnek bizonyult. Bár igyekeztem adataimat sokszorosan ellenőrizni, könnyen előfordulhat, hogy többször is tévedtem, vagy legalábbis pontatlan voltam, amiért előre is kérem az Olvasó elnézését. Annyit viszont biztosan mondhatok, hogy ezek a tévedések nem érintik a térségről festett kép meghatározó vonásait.

Ez a könyv nem tekinthető megyei szociográfiának, ahhoz egy egész élet sem lett volna elegendő. Munkám során a térség legégetőbb gondjaira próbáltam összpontosítani, például a romló egészségügyi állapotokra, a lakosság mind nagyobb hányadát kitevő cigányság sorsára, a termelőszövetkezetek utóvédharcaira és így tovább. Könnyen lehet, hogy a bőség zavarában túlságosan is sok példát hozok fel egy-egy téma illusztrálására, ez talán a könnyebb olvashatóságnak is a rovására megy, néha fokozott odafigyelést igénylő statisztikai táblázatokat is beiktatok, de úgy gondoltam, a történelmi változások megörökítése fontosabb a riportműfaj szerkezeti szabályainál. Az összegyűjtött anyag végül is sokkal terjedelmesebb lett, mint előzőleg képzeltem, meghaladja a hatszáz gépelt oldalt, ezért két részre osztottam, az egyik az országhatáron belüli, a másik a rajta kívül eső területek állapotait taglalja.

Ami a módszereimet illeti, csak egyetlen megjegyzést kívánok tenni. Magam sem kedvelem a megváltoztatott nevű helyszíneket, a csak monogrammal jelzett vagy másképp „bújtatott” szereplőket, de sajnos néha kénytelen voltam élni ezzel az eszközzel. Tudtam, hogy én elmegyek majd erről a vidékről, interjúalanyaimnak viszont itt kell maradniuk, és tapasztalhattam, hogy a mostani Hatalom semmivel sem kíméletesebb a bírálóival szemben, mint az elődei voltak. Ha kiszolgáltatom személyazonosságukat, a kenyeret vettem volna ki a kezükből: épp akkor fogynának el az állami támogatási pénzek, mikor az ő kérelmük kerülne sorra. Valaha azt írtam: „nem szabad megengedni, hogy egy riportkönyv útja levágott fejekkel legyen kikövezve” – és ez a megállapítás ma is érvényes. Tehát a könyvben leírtakért csak én vagyok a felelős.

Ma az ország gazdaságilag kettészakadt egy gazdagabb nyugati és egy tengődő keleti részre. „Az elmaradottság számos eleme megszilárdult Kelet-Magyarország több térségében” – írja Dr. Romány Pál. – „A Nyírség, Szabolcs-Szatmár vidékén elterjedt, hogy ott található Magyarország Szicíliája, ami túlságosan is kedvező egybevetés volt, hiszen a Nyírségnek nincs tengere, nem fogad turistákat stb. Amiben egyezett Szicíliával: a munkaerő-kibocsátás, a helyi foglalkoztatás alacsony szintje, továbbá a legkisebb munkabér az országban.”

Ez az állapot nem tarthat örökké; ha a változásokat csak egy lépésnyire is elősegítette a munkám, már nem volt hiábavaló.

„Ex oriente lux!” „Keletről jön a fény!”



Moldova György

2000. június 25.