Hazatért az irodalom

Összefoglaló

A „nyugati magyar irodalom” mint irodalompolitikai és kritikai fogalom mára már a múlté, pontosabban az irodalomtörténet-írás tárgya lett. Tulajdonképpen jól van ez így: egy kiterjedt és tevékeny politikai emigráció léte mindig arra utal, hogy a hazai földön nem érvényesülhet a szabadság, és a szabadságra vágyó írástudónak idegenben kell átmeneti vagy végleges otthont keresnie. A múló évek és a megváltozott történelmi-politikai körülmények egyik nagy eredménye (természetesen az emigráns irodalom tekintetében) az, hogy a mögöttünk lévő közel két évtizedben teljesen szabadon jelenhettek meg Magyarországon az emigráns magyar irodalom régebbi és újabb művei. 1989 (sőt már a nyolcvanas évek második fele óta) magyarországi kiadók jóvoltából egész könyvtárra való nyugati magyar verseskötet, regény, esszégyűjtemény vagy tudományos munka reprezentálja a „hazatért irodalmat”.
Más kérdés, hogy azóta az olvasóközönség kultúrája és ízlése nem mindig kedvező átalakulásokon ment keresztül, és a jelesebb nyugati magyar írók olvasottsága (talán Márai kivételével), hasonlóan a hazai „magas” irodalom olvasottságához, szomorú módon visszaszorult. Talán ezért sem lehet haszontalan a „hazatért irodalomra” újra meg újra felhívni az olvasóközönség figyelmét. A jelen tanulmányválogatás éppen ezt szolgálja: a mögöttünk lévő vagy három évtizedben igen sok tanulmányt írtam, előadást tartottam az emigráns irodalom nagy egyéniségeiről, műhelyeiről és jelentősebb alkotásairól. Ezek többnyire hazai, esetleg erdélyi folyóiratokban vagy kiadványokban (például irodalmi konferenciák dokumentumaiban) kerültek az olvasó elé. Most azokból az írásaimból válogattam össze egy kötetre valót, amelyek a nyugati magyar irodalmi kultúra idősebb nemzedékének jelentékenyebb alkotó egyéniségeiről, munkáiról adnak képet. Tehát Márai Sándorról, Cs. Szabó Lászlóról, Faludy Györgyről, Zilahy Lajosról, Kovács Imréről, Szabó Zoltánról, Határ Győzőről és másokról, valamint az emigráció irodalmának tanulmányozása során szerzett átfogóbb tapasztalataimat összegzik. Szeretném hinni, hogy könyvem is szolgálni fogja a magyar irodalmi emigráció végleges hazatérését és elhelyezését abban az élő hagyományban, amelyet az irodalmi kultúra alkot és jelent. Szeretném folytatni ezt a beszámolót az 1956 után fellépő (tehát az én nemzedékemhez tartozó) írókat bemutató írásaimmal.