A felsőfokú tanító- és óvóképzés első 50 éve

Összefoglaló

A tanító- és óvóképzés felsőfokúvá válásának ötvenedik évfordulóján a képzés fél évszázados történetében, a megélt képzéstörténeti sorsfordulókban, a változásokban, a jelen kihívásaira a múlt értékeit a jövendővel összekapcsoló válaszkeresésben, a tanító- és óvóképzők fejlesztő magatartásában visszaigazolhatok Széchenyi István gondolatai, amelyek szerint:
„a Múlt elesett hatalmunkbul, a Jövendőnek urai vagyunk".
írásomban a hivatások és képzések értékeiről, a képzők fejlesztő magatartásának sajátosságairól szeretnék képet adni.
A felsőfokúvá vált képzés maga mögött tudhatta a hazai tanítóképzés közel két és fél évszázados történetét és az óvóképzés százhetven esztendejét, amely idő alatt olyan közös értékek halmozódtak fel, amelyek ha eltérő hangsúllyal, de meghatározták a képzés történetének alakulását, és a tartalmi, strukturális változások közepette is a folyamatosságról, az állandóságról tanúskodnak.
Ilyen értéknek tekinthetjük a pedagógusképzés rendszerén belül azt a gyermekközpontúságot, azt a teljes, gyermeki személyiségre irányuló fejlesztő magatartási, amely megkülönbözteti a szaktárgyon keresztül ható pedagógiai attitűdöt, amely a tanárság és a tanárképzés jellemzője. E megkülönböztetés, a nevelés-tanítás egységén belül a hangsúly, az irányultság megválasztása egyúttal a képzési szerkezetet, a tartalmakat és metodikát, valamint a tanítói és óvó, valamint a tanári professziókat, a hivatásokat meghatározó rendező elveként fedezhető fel