A Tajmir pokla

Összefoglaló

Kopognak a szavak. Kopognak, mint az őszi eső, lassan, hidegen, elállíthatatlanul. A víz tócsává duzzad, a tócsák összefüggő víz felületté válnak, majd hatalmas víztengerré, amely a gáton áttörve sodorja az olvasót egy elfeledett múltba. Nincs a szavakban semmi felesleges. A gondolatok tolulnak, nehéz és kemény mondatokká alakulnak. Semmi kimódolt, szépirodalmi csalafintaság. Így történt, így kell elmondani. A pontosan, kronológiai sorrendben felsorolt emlékképek nyomán látjuk a múltat, látjuk és átéljük a történelmet. Mert történelem ez is, egy igaz ember története. Hogy lehet túlélni, hogy lehet embernek maradni hibáinkkal együtt. Kopognak a szavak. Kopognak, mint az őszi eső, lassan, hidegen, elállíthatatlanul. A szavak mögött húzódó emlékképek és gondolatok némelyike már 60 éve görög az idő sodrában. Lecsiszolva tisztán, mint a folyami kavics, hogy most az olvasó elé kerüljön. Kevesekben tudatosult, hogy a háborúk nem záródnak le a hatalmak békeszerződéseivel. Következményei éveken át sújtja, nyomorítja az önhibájukon kívül vesztes oldalra sodort embereket. Családok, egzisztenciák nyomorodtak meg, tűntek el, vagy haltak meg a II. világháborút követő években. Miközben Magyarország a „virágzó szocializmus”-t építi, hamis eszméket sulykolva méltatlanná válik saját fiaihoz. A történelem a perifériák történelme is. Semmi sem történik érdekükben, és ha valaki saját erőből visszakerül a sodorvonalba, évtizedes sanda gyanakvás veszi körül. Kopognak a szavak. Kopognak, mint az őszi eső, lassan, hidegen, elállíthatatlanul. Egy idős ember, az édesapám visszaemlékezései nyomán így tárul elénk a hadifogoly, majd a „katarzsáni” rabságba kényszerített történelme.