Negyven prédikátor - Harmadik kiadás

Összefoglaló

„Én ​Magyarországot előbb rabjává teszem, aztán koldussá, végre katolikussá” – mondotta volna, kortársak tanúságtétele szerint, Kolonich Lipót bíboros, esztergomi érsek, a bécsi kamara elnöke, államminiszter; és akár elhangzott a hírhedt mondat, akár nem, eszerint cselekedett. A kivérzett országot iszonyú adóterhekkel sújtotta, meghódított tartományként kezelte, és ádáz haraggal támadt terveinek egyik legfőbb akadályára, a protestáns egyházakra. (A XVII. század közepén Magyarország lakosságának túlnyomó többsége protestáns.)
1673-74-ben százszám citálta Pozsonyba, ítélőszéke elé az evangélikus és református prédikátorokat, tanítókat, s hazug vádak, hamis tanúvallomások alapján, törvényt és jogot szerezve, el is marasztalta mindnyájukat hűtlenség, vallásgyalázás, lázítás, felségárulás stb. bűnében, hogy meglebegtetve fejük felett a halálos ítéletet, hittagadásra kényszerítse őket.

Voltak, nem is kevesen, akiket a halálfélelem s a kegyetlen bánásmód behódolásra késztetett; egyesek konvertáltak, mások lemondtak a papi hivatalukról, vagy önként száműzetésbe mentek. De voltak olyanok is, akiket sem a bitó, sem a gályapad el nem tántoríthatott.
Az ő történetüket mondja el a Negyven prédikátor, a helytállókét, megingathatatlanokét, mert „hiába múlja felül az árulók száma a helytállókét, mégis a helytállást kell a prédikátorok természetes és rendes magatartásának tekintenünk”. Egy régmúlt, nehéz kor lelkét idézi meg a regény, cáfolhatatlan hitellel, bámulatos tömörséggel: keservesen szép emberi sorsokat, arcokat, ingadozást nem ismerő és vívódó lelkeket, a helytállás diadalát és a csalódás mélységeit; régi krónikák veretes hangján, mégis könnyedén folyó szóval, szépen, igazul.