Miért pont én? - A DEPRESSZIÓ SZORÍTÁSÁBAN

Összefoglaló

Tizenkét éve diagnosztizálták a depressziómat. Akkor azt hittem, ez annyit jelent, őrült vagyok, elmebeteg, bolond...
A kilencvenes évek elején még jóval kevesebbet lehetett tudni erről a betegségről, mint ma. Könyvemet azért írtam, hogy segítsek a sorstársaimnak: ha elolvassák, reményeim szerint sokkal rövidebb ideig tartó és kevésbé éles fájdalmat éreznek majd, amikor meghallják a lesújtó ítéletet: depresszió.
Mint talán sokan emlékeznek rá, pályámat a nyolcvanas évek végén rádiós újságíróként kezdtem, később a képernyőn is felbukkantam. Egy ideje kulturális rendezvények, filmek sajtófőnöki teendőit végzem, általam tehetségesnek tartott művészeket népszerűsítek az írott sajtóban.
2000-ben elnyertem a Cosmopolitan női magazin nagydíját: "Te vagy a legjobb" voltam újságírói kategóriában.
Akkor azt írtam: "Szenvedélyem a klasszikus újságírás. Örömmel tölt el, ha sok-sok sztár után egy-egy fiatal, pályakezdő színészt-színésznőt én fedezek fel, és az én szememen keresztül ismertethetem meg őket a színházba járókkal, a magyar film szerelmeseivel.
Hiszek abban, hogy a szuverén, autonóm ember jutalmánál, a szabadságnál nincs nagyobb jutalom."
Ez öt éve volt. Ma sem gondolom másként. Én ebben hiszek. Csak ebben.

ELŐSZÓ:

Ha igaz, minden történetnek van valami tanulsága. Az enyémnek bizonyosan. Mert az mégsem lehet tanulság nélkül való, hogy míg odakint az utcákon zenével, tánccal, mulatozással köszöntik honfitársaim hazánk Európai Unióhoz való csatlakozását, addig én a Pszichiátriai Klinikán, félelmek hadától ostromolva, félhülyére gyógyszerezve ünneplem a negyvenedik születésnapomat!
Marad számomra a fantázia világa. Behunyom egy percre a szemem, s elképzelem, amint a Duna-parton, a tűzijátékot bámulva állnak az ünneplők. Boldogan mosolyognak, és egymás nyakába csimpaszkodva köszöntik az új kort.
Az ápolónő nem mosolyog. Gépiesen húzza ki karomból a tűt, új fiolát teker a cső végére.

TARTALOM:

Előszó 7
Az én történetem 15
Bemutatkozunk 17
Törődés 28
Sok(k) 37
Miért? 45
Miért én? 52
Hasznavehetetlenül 90
Remény 111
Beszélgetések 125
Sándor Erzsi: "Könnyelmű luxus lett volna, ha meghalok." 127
Keresztes Ildikó: "Nem szeretnék megváltozni. Még akkor sem, ha így nehezebb." 138
Détár Enikő: "Egyszer csak úgy éreztem: nem tudom kontrollálni magam." 147
Karinthy Márton: "Apám, Cini depressziós volt, mint ahogy nagyapám, Frici is hajlamos volt rá." 154
Frenreisz Károly: "Egy hosszú út csupán az élet, amelyen mindannyian végigballagunk." 164
Pozsgai Zsolt: "Hat nő, hat szerelem és hat öngyilkossági kísérlet." 171
Payer András: "A temetésén ötezer ember sírt egyszerre. De már késő volt." 178
Szemtől szembe 187
Dr. Nemessúri Judit: "...egy pszichiátriai beteg, aki ugyanúgy nem tehet a tüneteiről, mint a cukros, óhatatlanul is megterheli a környezetét." 189
Dr. Raffai Jenő: "Mit érez a nem kívánt gyermek? Engem nem szeret senki, minek vagyok a világon, nekem nincs helyem a világon, minek élek, az egésznek semmi értelme stb. Mintha csak egy felnőttkori depresszióban szenvedő embert hallanánk, igaz?" 198
Dr. Mester Péter: "...a szüleidet például a betegségeddel bünteted. Azzal, hogy akármit csinálnak, amíg élnek, van egy beteg gyermekük." 204
És most...? 209
Beszélgetés a kötet szerzőjével. Albert Györgyivel: "Fájna, ha az emberek nem szeretnék ezt a könyvet." 211
Köszönöm 221

Megkímélt állapotban.