Összefoglaló

Hadas Krisztina vérbeli riporter: arra kíváncsi, milyen ma anyának lenni Magyarországon. Ezt kutatatja a 2013 óta futó Jön a baba című televíziós sorozatban, és erre kíváncsi most is.

Tizenegy különböző élethelyzet, tizenegy női sors. Van, aki elvált. Van, akit elhagytak. Van igazi nagy túlélő és újrakezdő is. Sokféle család és párkapcsolat, és ezerféle személyes tragédia. Ami közös a történetekben, az a küzdelem. A törekvés, hogy a maga kihívásaira mindenki a legjobb megoldást találja meg.

Mindez egy végtelenül empatikus, a szereplők minden rezdülésére figyelő újságíró szemén keresztül tárul elénk. Hadas Krisztina elképesztő odafigyeléssel fordul interjúalanyai felé: úgy igyekszik megérteni személyes történetüket, korlátaikat és gyarlóságaikat, s úgy éli át örömeiket, mint talán senki. Így válhat ez a kötet magával ragadó beszámolóvá az egyik legkülönlegesebb létállapotról, amit anyaságnak hívunk.

Részlet a könyvből

„A Bajcsyban egyébként korábban, egy nagyon sötét napon, nekem is volt dolgom, és ugyanezt az okosan humánus magatartást tapasztaltam. Amikor Zsiga bátyját vártam, akinél az ultrahangok alkalmával súlyos rendellenességet állapítottak meg, ebbe a kórházba kellett a félelmetes vizsgálatra, amniocentézisre mennem. Egyetlen percig nem éreztem azt a fásult, kiégett, na jöjjön a következő, akit jól megdöfünk hozzáállást. Mert minden pusztítás ellenére még mindig vannak helyek, orvosok és nővérek, akik nem adják át magukat a morális fertőnek, szembe mennek a pusztulatnak. A beavatkozás után egy héttel kaptunk újabb időpontot. A köztes időt férjemmel a rettegéstől gúzsba kötve kuporogtuk végig, otthon a kanapén. Már alig emlékszem, hogy Sári közben hol volt. Többnyire anyámnál, hogy ne szálljon le ő is a pokol legmélyebb bugyraiba. Aztán végre beléptünk a koszlott rendelőbe, ahol az íróasztal csücske több rétegben szétválva kunkorodott, a leletek magasra tornyozódtak, megfáradt, poros növény próbált fotoszintetizálni az ablak előtt. Egy másik fehér bajszos orvos az eredményeket mutatva, halk szóval magyarázta, hogy a gyerekünk életképtelen. – Krisztina, ha maga az én lányom lenne, azt mondanám, ne tartsa meg. Mindenkinek szenvedést okozna, a babának is. Ha egyáltalán élve megszületik, hónapokig, maximum egy-két évig lehet önökkel. Nem kell hősnek és áldozatnak lennie, még lehet gyerekük. – Így szállt el az első fiunk. A fájdalmas beavatkozás, a megszülettetés előtt, közben és után meggyászoltuk, még most is sokat gondolunk Rá. Szörnyű kimondani, de az ő halálra árán születhetett meg a második, a tündérherceg! Négyéves lehetett, amikor egy nap ovi után a másodikra kaptatva, az alsó szomszéd ajtaja előtt beleütköztünk a fehér bajszosba. Vendégségbe jött a feleségével az elsőn lakó szelíd építész házaspárhoz, ahol a családfőnek szintén fehér bajusza van. Lehet, hogy ez a jóság jele. Az orvossal egymásra meredtünk. Éreztem, felismer, nem a tévéből – ő biztos nem nézi –, a kórházból. Szótlanul, könnyezve lökdöstem felfelé a lépcsőn Zsigát. Ő tapintatosan, a mindent tudók mosolyával biccentett, és belépett a szomszéd előszobájába. Abban a pillanatban még annyit sem tudtam neki mondani, hogy köszönöm. Most mondom, köszönöm!”