Kutlass Knightlinger írása

Köddé vált a Szívek Hercegének templomába vezető ajtó. Az összetört szívek sötét vérvörösére festett legendás bejárat az éjszaka folyamán egyszerűen eltűnt a Templomnegyed egyik legtöbbet látogatott templomáról, és csak egy áthatolhatatlan márványfal maradt a helyén. Immár senki sem képes belépni a templomba…

Evangeline virágmintás ruhája zsebébe dugta a két héttel korábbi újságból származó kivágást. A lepusztult sikátor végéből nyíló ajtó alig volt magasabb nála, egy rozsdás fémrács mögött rejtőzött, és nyoma sem volt rajta a gyönyörű vérvörös festéknek, de meg mert volna rá esküdni, hogy ez az eltűnt bejárat. A Templomnegyedben nem akadt ennél kevésbé hívogató hely. Itt minden bejáratot faragott ajtótáblák, pazar ajtókeretek, üveg előtetők és aranyozott zárak díszítettek. Az apja hívő ember volt, de gyakran mondogatta, hogy az itteni templomok olyanok, akár a vámpírok tanyái – nem az ima helyeként szolgálnak, hanem hogy magukhoz csalják és csapdába ejtsék az embert. De ez az ajtó más volt, mint a többi – egy kilincs nélküli durva fatábla, lepattogzott fehér festékkel. Ez az ajtó nem akarta, hogy megtalálják.
De így sem tudta elrejteni Evangeline elől, micsoda valójában.
Szabálytalan alakja összetéveszthetetlenné tette. Az egyik oldala kerekded ív volt, a másik cakkozott vonal, egy félbetört szív egyik fele – a Szívek Hercege nevű Fátum szimbóluma.
Végre!
Ha a remény szárny lenne, Evangeline széttárná a hátán a sajátját, készen arra, hogy újból felröppenjen. Két héten keresztül kutatott Valenda városában, mire rátalált.
Amikor a zsebében lévő pletykalap először hírét adta, hogy eltűnt a Szívek Hercege templomának ajtaja, kevesen hitték, hogy varázslat lehet a dologban. A pletykalap címoldalon hozta a hírt, és az emberek azt beszélték, csak koholmány, hogy több előfizetést szerezzenek. Az ajtók ugyanis nem szoktak csak úgy eltűnni.
Evangeline viszont úgy vélte, ilyesmi előfordul. Nem tartotta a cikket szemfényvesztésnek; olyan volt, akár egy jel, amely elárulta neki, merre induljon, ha meg akarja menteni a szívét és a fiút, akinek odaadta.
Varázslatra nem sok bizonyítékot talált az apja régiségboltjának különlegességein kívül, de hitt benne, hogy létezik. Apja, Maximilian mindig úgy beszélt a varázslatról, mintha az valódi lenne. Anyja pedig a Fenséges Északról származott, ahol nem tettek különbséget a tündérmesék és a történelem között. Minden történet igazságokból és hazugságokból áll, mondogatta. Az számít, miként hiszünk bennük.
És Evangeline-nek nagy tehetsége volt abban, hogy olyan dolgokban higgyen, amiket mások legendának tartanak – például a halhatatlan Fátumokban.
Kinyitotta a fémrácsot. Magán az ajtón nem volt kilincs, ezért kénytelen volt bepréselni ujjait a szűk helyre a rács recés széle és a mocskos kőfal között.
Az ajtó megszúrta az ujját, egy csepp vért fakasztott, és a lány esküdni mert volna rá, hogy hallja, amint szétforgácsolt hangon azt mondja: Tudod te, mibe készülsz belemászni? Nem származik majd belőle más, csak szívfájdalom.
De Evangeline szíve már így is fájt. És tudta, milyen kockázatot vállal. Ismerte a szabályokat, hogyan kell felkeresni a Fátumok templomait.
Mindig ígérj kevesebbet, mint amennyit adni tudsz, mert a Fátumok mindig többet vesznek el.
Ne köss alkut egyszerre több Fátummal.
De legfőként: ne szeress bele egy Fátumba.
Tizenhat halhatatlan Fátum létezett, féltékeny és bírvágyó lények. Mielőtt évszázadokkal ezelőtt eltűntek, állítólag olyan varázslattal uralkodtak a világnak ezen része felett, amely egyszerre volt csalárd és csodálatos. Mindig betartották az alku rájuk eső részét, habár gyakran inkább ártottak az embereknek, mintsem segítettek. Ám a legtöbben – még ha úgy hitték is, hogy a Fátumok csupán mítoszok – alkalmanként eléggé nekikeseredtek ahhoz, hogy hozzájuk imádkozzanak.
Evangeline mindig is kíváncsi volt a templomaikra, de eleget tudott a Fátumok szeszélyes természetéről és a fatális alkukról ahhoz, hogy ne keresse fel a szentélyeiket. Egészen két héttel ezelőttig, amikor olyan elkeseredett emberré vált, amilyenekkel a történetek is ijesztgették.
– Kérlek… – suttogta a szív alakú ajtónak, a hangja megtelt a vad és viharvert reménnyel, amely idáig hozta. – Tudom, hogy furfangos jószág vagy. Hagytad, hogy megtaláljalak. Engedj hát be!
Még utoljára megtaszította a faajtót.
És ezúttal az ajtó engedett.
Evangeline torkában dobogó szívvel lépett be. Az ajtó keresése során azt olvasta, hogy a Szívek Hercegének temploma másképp illatozik mindenkinek, aki felkeresi. Elvileg olyan az illata, mint az illető legnagyobb szívfájdalmának.
De ahogy Evangeline belépett a hűvös katedrálisba, a levegő nem Lucre emlékeztette – nyoma sem volt velúrbőrnek vagy vetiverfűnek. A templom félhomályos bejáratában kissé édeskés és fémes szag terjengett: alma és vér.
Libabőrös lett a karja. Ez nem a szeretett fiúra emlékeztette. Biztosan tévedett a beszámoló, amit olvasott. De Evangeline nem fordult vissza. Tudta, hogy a Fátumok nem szentek vagy megváltók, habár remélte, hogy a Szívek Hercege együttérzőbb, mint a többiek.
Léptei mélyebbre vitték a katedrálisban. Minden döbbenetesen fehér volt. Fehér szőnyegek, fehér gyertyák, fehér tölgyből, fehér nyárfából és fehér nyírből faragott padsorok.
Evangeline az össze nem illő fehér padsorok között vonult. Valamikor elegánsan festhettek, de mostanra soknak hiányzott egy-egy lába, míg másokon az üléspárna volt szakadt, a padok jó része törött volt.
Törött.
Törött.
Törött.
Nem csoda, hogy az ajtó nem akarta beereszteni. Talán a templom nem is baljóslatú, csak szomorú…
Hangos reccsenés törte meg a templom csendjét.
Evangeline megpördült, és elfojtott egy kiáltást.
Padsorokkal mögötte, egy félhomályos zugban úgy tűnt, egy fiatalember gyászol vagy valamiféle bűnbánatot tart . Zabolátlan aranyszínű tincsei az arcába hullottak, miközben lehajtotta a fejét, és burgundi vörös felöltőjének ujjait szaggatta.
Evangeline szíve belesajdult, ahogy figyelte. Kísértésbe esett, hogy megkérdezze, segíthet-e neki valamiben. De a fiatalember valószínűleg azért választotta a félreeső sarkot, hogy senki ne vegye észre.
És Evangeline-nek sem sok ideje maradt.
A templomban ugyan nem voltak órák, de a lány esküdni mert volna, hogy egy nagymutató szüntelen tiktakolását hallja, amely azon dolgozik, hogy eltörölje a Luc esküvőjéig hátralévő perceket.
Végigsietett a templomhajón az oltárhoz, ahol a rozoga padsorok helyett egy ragyogó márványpulpitus magasodott előtte. Az emelvény makulátlan volt, viaszgyertyák sora világította meg, és négy hornyolt oszlop vette körül, amelyek a Szívek Hercege az élethűnél nagyobb szobrát őrizték.
Evangeline tarkója bizseregni kezdett.
Tudta, hogyan néz ki a Szívek Hercege. A jóskártyák, amelyek a Fátumok képei segítségével mondják meg a jövőt, a közelmúltban keresett holmikká váltak az apja régiségboltjában. A Szívek Hercegének lapja viszonzatlan szerelmet jelentett, és mindig tragikusan jóképűként ábrázolta a Fátumot, eleven kék szeméből ugyanolyan vörös könnyek csorogtak, mint a durcás szája sarkát örökké beszennyező vérfolt.
Erről a ragyogó szoborról hiányoztak a véres könnyek. Viszont az arcából áradt valamiféle kegyetlen szépség, olyasféle, amilyet Evangeline elvárt egy félistentől, akinek hatalmában áll egy csókkal ölni. A herceg márványajkán játszó tökéletes mosolynak hűvösnek és szigorúnak kellett volna tűnnie, de kissé teltebb alsóajkában volt valami finom lágyság – akár egy halálos meghívás.
A legendák szerint a Szívek Hercege képtelen a szerelemre, mert a szíve oly régen megállt. Csak egyvalaki lenne képes újraindítani dobbanásait: egyetlen igaz szerelme. Azt beszélik, a csókja a szerelmén – egyetlen gyengéjén – kívül mindenkire halálos, és miközben őt kereste, hullák sorát hagyta maga mögött.
Evangeline elképzelni sem bírt ennél tragikusabb létezést. Ha van olyan Fátum, aki képes lehet átérezni a helyzetét, akkor az a Szívek Hercege.
A tekintete rátalált az elegáns márványujjakra, amelyek egy akkora tőrre fonódtak, mint a lány alkarja. A penge egy kőből készült áldozati tálra mutatott, közvetlenül a táncoló fehér lángok apró köre felett. A penge oldalába azt vésték, Vér a fohászért.
Evangeline nagy levegőt vett.
Ezért jött ide.
A tőr hegyéhez nyomta az ujját. Az éles márvány átdöfte a bőrét, a vére pedig cseppenként aláhullott, sistergett és sziszegett, még több édeskés fémszaggal töltve meg a levegőt.
A lelke mélyén abban reménykedett, hogy a véráldozatának valamiféle mágikus hatása lesz. Hogy a szobor életre kel, vagy a Szívek Hercegének hangja betölti a templomot. De a falon lévő gyertyák lángjaitól eltekintve semmi sem mozdult. Még az elgyötört fiatal férfit sem hallotta a templom hátuljában.
Csak ő volt, és a szobor.
– Kedves… Herceg – kezdte tétován. Sosem imádkozott még egy Fátumhoz, és nem akarta elrontani. – Azért vagyok itt, mert a szüleim meghaltak.
Kínos szégyenérzet tört rá. Nem ezzel kellett volna kezdenie.
– Azt akarom ezzel mondani, hogy egyik szülőm sem él már. Pár éve temettük el az anyukámat. A múlt évben apa is elment. Most pedig el fogom veszíteni a fiút, akit szeretek. Luc Navarrót… – A torka elszorult, miközben kimondta a nevet, és elképzelte a fiú csalfa mosolyát. Talán ha Luc hétköznapibb lenne, vagy szegényebb, vagy kegyetlenebb, mindez nem így alakult volna. – Titokban találkozgattunk. Apát kellett volna gyászolnom. Aztán bő két héttel ezelőtt, aznap, amikor be akartuk jelenteni a családunknak, hogy szeretjük egymást, a mostohanővérem, Marisol azzal állt elő, hogy összeházasodnak Luckel.
Evangeline elhallgatott, és lehunyta a szemét. Beleszédült a történetnek ebbe a részébe. Egy hirtelen eljegyzés nem számított szokatlannak. Marisol csinos, és tartózkodó természete ellenére is kedves lány – sokkal kedvesebb, mint Evangeline mostohaanyja, Agnes. De Evangeline soha még csak nem is látta Lucöt egy légtérben Marisollal.
– Tudom, hogy hangzik mindez, de Luc szeret engem. Szerintem megbűvölték. Azóta nem szólt hozzám, hogy bejelentették az eljegyzést… rám nézni sem hajlandó. Nem tudom, hogy csinálta, de biztos vagyok benne, hogy ez a mostohaanyám műve. – Evangeline-nek igazából semmilyen bizonyítéka nem volt rá, hogy Agnes boszorkány, és megbűvölte Lucöt. Abban viszont biztos volt, hogy a mostohaanyja tudomást szerzett a kapcsolatukról, és inkább a saját lányának akarta a fiút, és a rangot, amelyet egy nap Luc megörököl.
– Agnes azóta neheztel rám, hogy apám meghalt. Próbáltam Marisollal beszélni Lucről. Marisol nem olyan, mint a mostohaanyám, nem hiszem, hogy szándékosan ártana nekem. De akárhányszor próbálok beszélni vele erről, a számon nem jönnek ki szavak, mintha azokat és engem is elátkoztak volna. Úgyhogy eljöttem ide, hogy a segítségedért könyörögjek. Ma lesz az esküvő, és szeretném, ha megakadályoznád.
Evangeline kinyitotta a szemét.
Az élettelen szobor mit sem változott. A lány tudta, hogy a szobrok általában nem mozognak. Ugyanakkor önkéntelenül arra gondolt, hogy valaminek történnie kellett volna vele – megváltozhatott, megszólalhatott, megmozdulhatott volna, vagy kinyithatta volna a márványszemét.
– Kérlek, tudom, hogy ismered a szívfájdalmat. Akadályozd meg, hogy Luc elvegye Marisolt. Óvd meg a szívem, hogy ne törjön össze még egyszer.
– Micsoda szánalmas monológ! – Két lomha taps követte a nemtörődöm hangot, amely pár méterre a lánytól szólalt meg.
Evangeline megpördült, minden vér kifutott az arcából. Nem őrá számított – a fiatalemberre, aki a ruháit szaggatta a templom hátuljában. Habár nehéz volt elhinni, hogy ugyanaz az ember. Evangeline azt hitte, a fiú szenved, de bizonyára megszabadult a fájdalmától a kabátujjaival együtt, amelyek most cafatokban lógtak a bricseszébe félig betűrt fekete-fehér csíkos inge felett.
A fiú az emelvény lépcsőjén ült, lezseren nekidőlt az egyik oszlopnak, miközben kinyújtotta hosszú, vékony lábát. A haja aranyszőke volt és kócos, feltűnően világoskék szeme véreres, a szája sarka pedig meg-megrándult, mintha nem élvezné különösebben, mégis örömet lelne abban a kis fájdalomban, amit a lánynak okozott. Unottnak tűnt, jómódúnak és kegyetlennek.
– Szeretnéd, ha felállnék és megfordulnék, hogy hátulról is alaposan megnézhess? – gúnyolódott.
Evangeline arcába azonnal visszatért a szín.
– Egy templomban vagyunk.
– Mit számít ez? – A fiatalember egy elegáns mozdulattal benyúlt szakadt burgundi vörös kabátjának belső zsebébe, elővett egy hófehér almát, és beleharapott. Sötétvörös lé csorgott le a gyümölcsből hosszú, sápadt ujjain át a makulátlan márványlépcsőkre.
– Ne csináld ezt! – Evangeline nem akart kiabálni. Habár nem félt az idegenektől, általában kerülte velük a vitákat. De ezzel az érzéketlen fiatalemberrel nem tudott dűlőre jutni. – Tiszteletlen vagy.
– Te meg egy halhatatlanhoz imádkozol, aki megöl minden egyes lányt, akit megcsókol. Tényleg úgy gondolod, hogy tiszteletet érdemel? – A borzalmas fiatalember a nyomaték kedvéért megint beleharapott az almába.
Evangeline próbált nem tudomást venni róla. Tényleg. De mintha valami borzalmas varázslat vett volna erőt rajta. Ahelyett, hogy sarkon fordult és otthagyta volna, elképzelte, hogy az idegen az alma helyett az ő ajkára tapasztja az ajkát, és megcsókolja gyümölcstől édes szájával, amíg meg nem hal a karjában.
Nem. Az nem lehet…
– Megint engem bámulsz – duruzsolta a fiú.
Evangeline azonnal elkapta a tekintetét, és a szoborra szegezte. Percekkel korábban csupán a márványajka látványától szaporábban vert a szíve, de most, az elvetemült fiatalember jelenlétében csak egy hétköznapi, élettelen szobornak tűnt.
– Személy szerint úgy vélem, én messze sármosabb vagyok. – A fiatalember hirtelen ott termett mellette.
Pillangók kezdtek verdesni Evangeline gyomrában. Ijedt pillangók. Hevesen és sebesen csapkodtak szárnyukkal, figyelmeztetve, hogy tűnjön innen, fusson, meneküljön. De nem bírta levenni a szemét az idegenről.
Ilyen közelről a fiú tagadhatatlanul vonzó volt, és magasabb, mint amilyennek először tűnt. Őszintén rámosolygott, megvillantva két gribedlit az arcán, amelyektől egy pillanatra inkább tűnt angyalnak, mint ördögnek. De Evangeline úgy vélte, ettől a fiútól még az angyaloknak is óvakodniuk kell. Kinézte belőle, hogy azokkal a csalóka gödröcskékkel képes lenne rávenni egy angyalt, hogy csak azért lemondjon a szárnyairól, hogy ő játszhasson a tollakkal.
– Te vagy az – suttogta. – Te vagy a Szívek Hercege.
2 A Szívek Hercege még utoljára harapott egyet az almájából, majd a padlóra dobta a gyümölcsöt, ami mindent vörös lével fröcskölt össze.
– Azok, akik nem kedvelnek, Jacksnek szólítanak.
Evangeline azt akarta felelni, hogy nem arról van szó, hogy nem kedveli, hiszen mindig is a kedvenc Fátuma volt. De nem a szerelmi bánattól sújtott Szívek Hercegeként állt előtte, akit elképzelt. Jacks nem úgy festett, mint a megtestesült szívfájdalom.
Ez csak valami komisz tréfa? A Fátumok elvileg évszázadokkal ezelőtt eltűntek a világból. Mégis minden, amit Jacks viselt – a szabadon lógó kravátlijától a magas szárú csizmájáig – a legfrissebb divatot követte.
Evangeline tekintete ide-oda járt, mintha Luc barátai bármelyik pillanatban előugorhatnának, hogy kinevessék. Luc egy nemesember egyetlen fia volt, és bár Evangeline-nel sosem éreztette, hogy ez számítana, a többi fiatal férfi, akikkel az idejét töltötte, a lányt magához képest alacsonyabb rangúnak tekintette. Evangeline apjának számos üzlete volt Velandán, úgyhogy nem számított szegénynek. Viszont nem is a társadalom felsőbb köreiből származott, mint Luc.
– Ha megjött a jobbik eszed, és a kijáratot keresed, nem foglak megállítani. – Jacks összefűzte ujjait aranyszőke tarkóján, nekidőlt az őt ábrázoló szobornak, és elvigyorodott.
A lány gyomra figyelmeztetőn elszorult, emlékeztetve rá, hogy ne tévessze meg a gödröcskés mosoly vagy a szakadt ruházat. A fiatal férfi a legveszedelmesebb lény volt, akivel valaha találkozott.
Evangeline nem tartott attól, hogy a Szívek Hercege megöli – sosem lenne annyira ostoba, hogy hagyja magát megcsókolni. Azt viszont tudta, hogy ha marad, és alkut köt Jacksszel, a Szívek Hercege örökre elpusztítja lelkének egy részét. Ha pedig elmegy, azzal sorsára hagyja Lucöt.
– Mibe fog kerülni a segítséged?
– Mondtam én olyat, hogy segítek neked? – A Szívek Hercegének tekintete végigsiklott a krémszínű szalagokon, amelyek Evangeline cipőjétől indulva körbefutottak a bokáján, majd eltűntek fűzős ruhájának szegélye alatt. Az anyja egyik régi öltözékét viselte, amelyet halványlila bogáncsok, apró sárga virágok és kis rókák hímzett mintái díszítettek.
Jacks szájzuga undorral megrándult, és úgy is maradt, miközben a tekintete végigsiklott a lány sütővassal gondosan begöndörített loknijain.
Evangeline próbálta nem magára venni a sértést. Rövid ismeretségük alapján a Fátumtól nem számított nagy lelkesedésre.
– Az milyen szín? – intett bizonytalanul a lány fürtjei felé.
– Rózsaarany – felelte Evangeline derűsen. Sosem hagyta, hogy bárki kellemetlen helyzetbe hozza a szokatlan hajszíne miatt. A mostohaanyja mindig barnára akarta festetni. De Evangeline a haját szerette a legjobban a külsejében, ahogy a lágy rózsaszín hullámait megtöri a világos arany árnyalat.
Jacks oldalra döntötte a fejét, és még mindig felvont szemöldökkel méregette.
– A Középbirodalomban születtél, vagy Északon?
– Mit számít az?
– Merő kíváncsiság.
Evangeline ellenállt a késztetésnek, hogy ő is felvonja a szemöldökét. Normális esetben szívesen válaszolt erre a kérdésre. Az apja, aki szerette volna, hogy Evangeline úgy érezze, az egész élet egy tündérmese, mindig azzal viccelődött, hogy egy ládában találta őt a boltjába érkező más különlegességekkel együtt – ezért lett a haja tündérrózsaszín, mondogatta. Az anyja pedig mindig bólogatott, és rákacsintott.
Hiányolta az anyja kacsintásait és az apja tréfáit. Minden hiányzott velük kapcsolatban, de semmit nem akart megosztani róluk Jacksszel.
Válaszul csak vállat vont.
– Nem tudod, hol születtél? – konyult le Jacks szemöldöke.
– Szükséges ez ahhoz, hogy segíts?
Jacks megint végigmérte, a tekintete ezúttal a száján pihent meg. De továbbra sem úgy nézett a lányra, mintha meg akarná csókolni. Úgy méregette, akár egy orvos. Úgy nézett a szájára, ahogy mások a portékát mustrálják az apja boltjaiban, mintha a szája olyasmi lenne, amit meg lehet vásárolni – olyasmi, amit megszerezhet magának.
– Hány emberrel csókolóztál már? – kérdezte a Szívek Hercege.
Evangeline nyaka átforrósodott. Tizenkét éves kora óta dolgozott az apja régiségboltjában. Nem épp illemtudó kisasszonynak nevelték; nem olyan volt, mint a mostohanővére, akit arra tanítottak, hogy mindig tartson másfél méter távolságot az úriemberektől, és sose beszéljen az időjárásnál kihívóbb dologról. A szülei arra biztatták Evangeline-t, hogy legyen kíváncsi, kalandvágyó és barátságos, de ez nem jelentett határtalan merészséget. Bizonyos dolgok idegessé tették, és az, ahogyan a Szívek Hercege a szájára meredt, ezek közé tartozott.
– Csak Luckel csókolóztam.
– Szánalmas.
– Luc az egyetlen, akit valaha is meg akarok csókolni.
Jacks kétkedve megvakarta markáns állát.
– Szinte már el is hiszem.
– Miért hazudnék?
– Mindenki hazudik… az emberek azt hiszik, nagyobb eséllyel segítek nekik, ha valami olyan nemes dolgot hajszolnak, mint az igaz szerelem. – Enyhe gúny érződött a hangjából, amitől a lány rajongása kissé alábbhagyott. – De még ha őszintén szereted is ezt a fiút, jobban jársz nélküle. Ha viszontszeretne, nem venne feleségül valaki mást. Téma lezárva.
– Tévedsz. – Evangeline szívből jövő meggyőződéssel beszélt. Maga is megkérdőjelezte a kapcsolatát Luckel azok után, hogy a fiú váratlanul eljegyezte Marisolt, de a kételyeit mindig eloszlatták a hónapok alatt összegyűjtött emlékek. Aznap éjjel, amikor az apja meghalt – az ő szíve pedig fájón vert tovább –, Luc a régiségbolt polcai közt kószálva talált rá, ahol gyógyírt keresett sajgó szívére. Arcán könnyek csillogtak, és a szeme kivörösödött. Attól félt, ha sír, azzal elijeszti a fiút, de Luc ehelyett a karjába vonta, és azt mondta: „Nem tudom, meggyógyíthatom-e valaha a megsebzett szívedet, de vedd cserébe az enyémet, hiszen már úgyis a tiéd.”
Evangeline egykor szerette a fiút, de ez akkoriban volt, amikor Luc viszonozta az érzéseit. Lehet, hogy a szavait egy közismert meséből kölcsönözte, de szívből jövő tettekkel támasztotta alá őket. Luc aznap éjjel támogatta őt, hogy ne szakadjon meg a szíve, és ezt megannyi további éjszaka követte. És most Evangeline elszánta rá magát, hogy segít a fiúnak. A lánykérések és eljegyzések nem mindig jelentenek egyet a szerelemmel, viszont azt tudta, hogy a Luckel közös pillanatai a szerelemről szóltak.
Biztos, hogy megbűvölték. Akármilyen elrugaszkodottnak vagy bután hangzott is, ez volt az egyetlen magyarázat, amelyet Evangeline képes volt elfogadni. Felfoghatatlan, hogy Luc erről miért nem szólt neki, és az is, hogy akárhányszor próbálta elmondani Marisolnak az igazságot, hiába, nem jöttek ki szavak a száján.
– Kérlek! – Akár könyörögni is hajlandó volt. – Segíts!
– Nem hinném, hogy amit szeretnél, az segíteni fog rajtad. De nagyra tartom a reménytelen, jó ügyeket. Három csókért cserébe megakadályozom az esküvőt. – Jacks szeme szórakozottan csillogott, ahogy újra a lány szájára nézett.
Evangeline arca lángra lobbant. Tévedett: Jacks mégis meg akarja csókolni. De ha a mesék igazak, egyetlen csókja is végezhet vele.
Jacks durván, harapósan felnevetett.
– Nyugalom, picinyem! Nem óhajtalak megcsókolni. Az végezne veled, és onnantól semmi hasznodat nem venném. Három másik embert kell megcsókolnod. Akiket én választok ki. Amikor én mondom.
– Miféle csókkal? Kis puszikkal… vagy többel?
– Ha szerinted ez számít, akkor lehet, hogy tényleg nem csókolóztál eddig. – Jacks ellökte magát a szobortól, és közelebb lépett, újra Evangeline fölé magasodott. – Az nem igazi csók, ha nem használod a nyelved.
Evangeline még forróbbnak érezte a pírt, és próbálta leküzdeni, de a nyaka, az arca és a szája mind égni kezdett.
– Miért habozol, picinyem? Csak három csók. – Jacks mintha egy újabb nevetést próbált volna elfojtani. – Vagy Luc borzalmasan ügyetlen, vagy azért félsz elhamarkodottan igent mondani, mert titokban tetszik az ötlet.
– Nem tetszik az ötlet…
– Tehát Luc borzalmasan csókol.
– Luc pompásan csókol!
– Honnan tudod, ha nincs összehasonlítási alapod? Ha Luc mellett kötsz ki, lehet, hogy azt fogod kívánni, bár ne csak három embert kellett volna megcsókolnod.
– Nem szeretnék idegenekkel csókolózni… csak Lucre vágyom.
– Akkor ez nem nagy ár érte – felelte Jacks szenvtelenül.
Ebben volt valami, de Evangeline egyszerűen nem bírt igazat adni neki. Az apja arra tanította, hogy a Fátumok nem szabják meg úgy az ember sorsát, mint a nevük sugallja. Ehelyett új jövőkre nyíló ajtókat nyitnak. De a Fátumok által kinyitott ajtók nem mindig oda vezetnek, ahová az emberek várnák: ehelyett gyakran vették rá őket új, elkeseredett alkukra, hogy jóvátegyék a korábbi előnytelen egyezséget. Számtalan mesében megtörtént, és Evangeline nem akarta, hogy az övé is így végződjön.
– Nem akarom, hogy bárki meghaljon – felelte. – Nem akadályozhatod meg azzal az esküvőt, hogy ott megcsókolsz valakit.
Jacks csalódottnak tűnt.
– Még a mostohanővéredet sem?
– Nem!
A szájához emelte az ujjait, és az alsó ajkával játszott, eltakarva arcának felét, amely ugyanúgy tükrözhetett bosszúságot, mint ámulatot.
– Nem igazán vagy abban a helyzetben, hogy alkudozz.
– Azt hittem, a Fátumok szeretnek alkudozni – vágott vissza Evangeline.
– Csak ha mi hozzuk a szabályokat. Mindenesetre jókedvemben találtál, úgyhogy teljesítem a kérésedet. De egyvalamit még tudni szeretnék. Hogy vetted rá az ajtót, hogy beengedjen?
– Udvariasan megkértem rá.
Jacks megdörgölte az állát.
– Ennyi? Nem kulcsot találtál hozzá?
– Még kulcslyukat sem láttam! – felelte a lány őszintén.
Mintha diadalmas szikra csillant volna Jacks szemében, aztán elkapta a lány csuklóját, és hideg szájához emelte.
– Mit művelsz? – sikkantotta a lány.
– Ne aggódj! Nem foglak megcsókolni. – Jacks ajkával végigsimította a lány csuklójának érzékeny belső oldalát. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Alig ért hozzá, mégis volt ebben valami hihetetlenül érzéki. Erről más mesék jutottak eszébe, amelyek arról szóltak, hogy lehetnek a csókjai halálosak, de megéri meghalni értük. Jacks hűvös szája fel-le siklott szaporán lüktető verőerén, bársonyosan és gyengéden, aztán… a bőrébe vájta éles fogát.
– Megharaptál! – kiáltott fel Evangeline.
– Nyugi, picinyem! Nem vérzik. – Jacks szeme fényesebben csillogott, ahogy elengedte a lány karját.
Evangeline végighúzta az egyik ujját a puha bőrén, amelybe Jacks az imént mélyesztette bele a fogait. Három vékony fehér sebhely szegélyezte csuklójának belső oldalát, mindegyiknek olyan alakja volt, mint egy apró, összetört szívnek. Minden csókhoz egy.
– Mikor… – nézett fel Evangeline.
De a Szívek Hercege ekkorra köddé vált. A lány még azt sem látta, hogy távozik, csak hallotta a templom becsapódó ajtaját.
Megkapta, amit akart.
Akkor miért nem érzi magát jobban?
Helyesen cselekedett. Luc szereti őt. Képtelen elhinni, hogy szabad akaratából veszi feleségül Marisolt. Nem arról van szó, hogy Evangeline nem kedvelte Marisolt. Őszintén szólva alig ismerte a mostohatestvérét. Egy évvel az anyja halála után az apja a fejébe vette, hogy muszáj újra megházasodnia, feleség kell mellé, aki gondját viseli Evangeline-nek, ha vele történne valami. A lány még mindig tisztán emlékezett az aggodalomra, amely felváltotta a fényt a szemében, mintha az apja tudta volna, hogy nem sok ideje van hátra.
Az apja hat hónappal a halála előtt vette feleségül Agnest. Ez idő alatt Marisol be sem tette a lábát a régiségboltba, ahol Evangeline az ideje nagy részét töltötte. Marisol azt mondta, allergiás a porra, de minden szokatlan holmi közelében riadtan viselkedett, és Evangeline úgy sejtette, hogy a mostohatestvére kissé fél az átkoktól és a természetfelettitől. Ezzel szemben Evangeline és Luc régebben azon viccelődött, hogy ha egyszer megátkoznák őket, az legalább bizonyítaná, hogy létezik mágia.
Nevetséges, egyben szomorú, hogy Evangeline-nek most már volt bizonyítéka a mágiára, a fiút viszont elvesztette.
Még ha Jacks vissza is térne, és megengedné Evangeline-nek, hogy visszakozzon, a lány akkor sem tenné. Jacks azt mondta, megakadályozza az esküvőt, és megígérte, hogy nem fog megölni senkit.
Mégis… Evangeline nem bírt szabadulni az érzéstől, hogy hibát követett el. Nem hitte, hogy elhamarkodottan döntött, de csak arra tudott gondolni, ahogy a Fátum megfogta a csuklóját, a szemében táncoló fényre.
Futásnak eredt.
Nem tudta, mihez kezdjen, és hogy miért tört rá hirtelen émelygés. De biztos volt benne, hogy újra beszélnie kell Jacksszel, mielőtt az megakadályozná az esküvőt.
Egy hétköznapi templomban talán hamar utolérte volna. De ez egy Fátum temploma volt, amelyet egy látszólag saját akarattal bíró varázsajtó védett. Amikor a lány kinyitotta, az ajtó nem a Templomnegyedbe engedte vissza. Egy dohos, poros, régi patikába vitte, teli üres üvegcsékkel és ketyegő órákkal.
Tik-tak. Tik-tak. Tik-tak.
Másodpercek nem teltek még ilyen gyorsan. Egy tik és egy tak között eltűnt a varázsajtó, amelyen Evangeline épp az imént lépett át, és a helyét átvette egy rácsos ablak, amely egy girbegurba fogsorra emlékeztető utcákra nézett. A Fűszernegyedben járt – a város másik végében ahhoz képest, ahol Luc és Marisol elvileg az esküvőjét tartja.
Evangeline szitkozódva rohanni kezdett.
Mire átszelte a várost, és hazaért, attól félt, hogy máris elkésett.
Marisol és Luc kimondja fogadalmát az anyja kertjében, a lugasban, amelyet az apja épített. Éjszakánként tücskök töltötték meg zenével, nappal pedig csiripelő madarak. A lány hallotta a kis dalaikat, miközben belépett a kertbe, emberi hangokat viszont nem. Csak a törékeny madarak röpdöstek boldogan a lugasban, majd leszálltak a gránit szoborcsoportra.
Evangeline-nek elgyengült a térde.
Eddig nem álltak szobrok a kertben. Most viszont kilenc is volt belőlük, és mind a magasba emelték a kupájukat, mintha éppen pohárköszöntőt mondanának. Mind nyugtalanítóan élethű volt, és borzalmasan ismerős.
Evangeline viszolyogva nézte, ahogy egy légy zümmögve leszállt az egyik szobor arcára, amely pont úgy festett, mint Agnes, majd felröppent, és leereszkedett Marisol egyik gránitszemére.
Jacks úgy akadályozta meg az esküvőt, hogy mindenkit kővé változtatott.