Időmozaik (Dokumentumregény)

Összefoglaló

Alig hittem el, hogy el lehet felejteni írni. Pedig, miután 15 évesen hazatértem a lágerből, és ismét ceruzát vettem a kezembe, hogy az élményeimet megírjam, a grafithegy nem akart engedelmeskedni az ujjaimnak. Később mégis belejöttem, de a naplóírást hamarosan abbahagytam. Amikor elolvastam a Nagy utazást, végkép letettem arról, hogy lágerlétemről – egy-két aktuális eseményhez kapcsolódó újságcikken kívül -, valamit is megírjak. Furcsa módon a Sorstalanság adott ösztönzést, jóllehet tudom, hogy egy nagyszerű regény Nobel díjának az árnyékában igazán nincs sok keresnivalóm. Ráadásul, az SS gépezetének iparszerű működése nyomán, alig van eltérés Köves Gyuri és az én élményeim között. Csak én valahogy mindent másképpen éltem meg. Soha nem éreztem magam sorstalannak, se előtte, se közben, se utána. Nevetséges gyermeki elbizakodottsággal meg sem fordult a fejemben, hogy én is meghalhatok. Pedig láttam Auschwitzban a krematórium négyszögletű kéménye fölött a hőségtől vibrálni a levegőt, s láttam később magam körül ismerősöket és ismeretleneket csontsovány hullaként heverni a targoncán. De mindezekre csak ébren emlékszem. Hatvan év alatt egyetlenegyszer sem álmodtam lágerekről. Az emlékek mintha elváltak volna tőlem. Jól ismerem egy tizennégy éves gyerek múltjának bizonyos mozzanatait, de még csak azt sem mondhatom, hogy különösképpen a szívemhez nőtt ez a nagy kamasz. Időnként, ha szóba kerül a múlt, inkább érdeklődve vizsgálom: mit élt meg és hogyan. Az ő élete vége és az enyém kezdete az lehetett, amikor 1945 augusztusában, az Ipoly szlovák oldalán, tízegynéhány társával együtt fölkapaszkodhatott egy katonai szerelvényre, amely orosz katonákat, illetve teherautókat hozott Magyarországra. Amikor a hídon átdöcögött a vonat és a túloldalon elhaladtunk a piros fehér zöldre mázolt őrbódé mellett, előtte egy katonával, az a fiú könnyezni kezdett. Hazatért. Ezért írtam meg én ezt a könyvet.