Az egész látóhatár. I. kötet

Összefoglaló

Monumentumot állítottam az idő kapujába és a jövő felé haladó magyar ki nem kerülheti azt. Évekre van még szükségem, hogy a mű minden részletét kidolgozzam. De nagy alapvonalai megvannak és nem féltem az időtől őket Csodálatosak az emberi ostobaság témái, melyeken újból és újból elrágódik azzal a kedves képzelgéssel, hogy gondolkozik, szellemi munkát végez és problémákat old meg. Ilyen örökké megújuló témái: ideálizmusra van szükség vagy reálizmusra, az emberek csinálják a korokat vagy a korok az embereket és szörnyen ilyen téma, folyton megújuló és mindig bővebb csorgással: Foglalkozhatik-e az író politikával, beleszólhat-e irányítón a közösség életproblémáiba vagy nem?
A mult századvég szellemi dandyjeinek kedvenc kirakati elhelyezkedése volt a „Megértem" állásfoglalás. Az élet riasztó jelenségeire fel-feltáruló lelki örvényeire, ezerféleképen bonyolult kérdéseire nemes elfogadással rámondták: „Megértem." És e szó kimondása után azzal a kellemes érzéssel ajándékozták meg a közérzetüket, hogy mindent elintéztek. Én sokat és mind többet nem értek meg. Ez az utóbbi téma pld. engem teljesen azonos megokoltságú kérdésekre mozdít: - Lehet kálvinista a péklegény? - Járhat moziba a miniszteri tanácsos? - Zongorázhatik-e a tankerületi főigazgató? stb., stb...