Stello

Összefoglaló

Párizsi szoba, 1832. Két férfi beszélget az éjszaka csendjében: egy spleen gyötörte ifjú költő, Stello és orvosa, a Fekete Doktor. A témát a költő veti fel: ne állítsa-e tollát egy politikai eszme, illetve egy kormányzati rendszer szolgálatába? A két beszélgetőtárs fiktív, illetve jelképes személy, a kérdésfelvetés azonban nagyon is valóságos és időszerű volt akkoriban, egy-másfél évvel az ún. júliusi forradalom után.

Számos francia költőt és írót foglalkoztatott az idő tájt ugyanez a gondolat, többségük, köztük a nemzedék vezéralakja, Victor Hugo az irodalom társadalmi küldetésének, politikai elkötelezettségének híve és hirdetője lett. Vigny párbeszédes keretű regénye – három példázatértékű költősorsot elbeszélő történet után – viszont azzal a tanulsággal fejeződik be, hogy a költőlétet el kell választani a politikai élettől, a költő akkor teljesíti küldetését, ha a pártharcoktól távol maradva, szellemi függetlenségét megőrizve az emberi alapszituáció „miért?”-jére és „jaj!”-ára figyelve alkot. A Stello egy filozofikus hajlamú és kritikus szellemű író belső viták során kiérlelt, tiszteletre méltó állásfoglalása az irodalom autonómiájának, illetve társadalmi-politikai elkötelezettségének később is időszerű, a 20. század folyamán is nemegyszer heves vitákat kiváltó kérdésében, melyre aligha adható minden történelmi helyzetre érvényes abszolút válasz. A Vignyé sem az, hiszen az alábbi megállapítás igazsága is aligha cáfolható: „...a politizálás jog, és vannak pillanatok, amikor kötelesség. Amikor igenis állást kell foglalnia a betűvetőnek”. E kijelentés egy harsány közéletiséggel korántsem vádolható magyar költőnő, Nemes Nagy Ágnes szájából hangzott el egy interjú során. A 18. századi francia és angol költősorsokat bemutató esszéregény (legpontosabban így lehetne a Stello műfaját meghatározni) az irodalomtörténetben valamelyest jártas magyar olvasónak is izgalmas szellemi élményt jelenthet, és érdekes képzettársításokra indíthatja. A Gilbert- és a Chatterton-epizód olvasása közben például emlékeink mélyéből alighanem földereng e két költő kortársának, a mi Csokonainknak szerencsétlen élete s 1793-ban írott profetikus színdarabja: „A méla Tempefői, azaz az is bolond, ki poétává lesz Magyarországon”. A jakobinus diktatúra végnapjaiban játszódó André Chénier-epizód viszont egy-másfél évszázaddal későbbi időszakra vonatkozó asszociációkat válthat ki: Robespierre és Saint-Just irodalomra és írókra vonatkozó kijelentései a sztálini-zsdánovi – minálunk: rákosista – kultúrpolitika vandál szellemét vetítik előre. S azzal a gondolattal is el lehetne játszani, milyen kommentárokkal olvasta volna a „Fekete Doktor előírásai”-t „A XIX. század költői”-t író Petőfi, s milyenekkel a „homo aesteticus”-t a „homo moralis”-szal, lényegében véve a „homo politicus”-szal tüntetően szembeállító Kosztolányi, és milyenekkel a vitathatatlanul forradalmi érzelmű és meggyőződésű, de az irodalom pártirányításának gondolatát elutasító, s ezért Kun Béla által 1919-ben leburzsoádekadensezett Kassák Lajos.

Vigny e fontos regénye – a szöveg jobb megértését elősegítő bőséges jegyzet- és képanyaggal, a szerző pályaképét bemutató és a mű értelmezésére is kiterjedő utószóval, valamint a szövegben előforduló francia szavak kiejtési szótárával – Tálasi István fordításában először jelenik meg magyar nyelven.