Bob Dylan Songtexte 1962-1985

Összefoglaló

Bob Dylan ma az egyik legnagyobb élő rocklegenda. Nélküle az egész rocktörténet - plusz még ez-az: folk és pop, pop és "kult", életérzés és léthelyzet viszonya a huszadik század harmadik harmadában - egy kicsit másképp alakult volna. Ott kell látni őt a sárga tengeralattjárón, és a Satisfaction szövegében, de a beatköltészet sorsának alakulásában is. Mert Bob Dylan a rock költője. Ő az, aki a rockkultúrába költészetet vitt. Nem úgy, hogy "beoltotta" költészettel a rockot, hanem úgy, hogy a versei eleve rockversek. Éltetőjük ugyanaz az életérzés, amely végső soron a rockzenét is létrehozta. Magas és mély, városi és népi művészetből, szórakoztatóipari hulladékból és avantgárdból, aranyból és sárból. A félreértést - csápol lenn a tömeg, ünnepli hőssé lett önmagát, a híres rock and roll-sztár pedig, ott fönn, a színpadon, még mindig a global folk heroe-t, a népi világhőst játssza, pedig már rég a menedzserek, a piac, a pénz foglya - Bob Dylan leplezte le először. Nem úgy, hogy belepusztult a szerepválságba, mint annyian mások; nem is úgy, hogy a színpad és a nézőtér közti távolságot szakadékká növelve, "szupersztárt", mesebeli lényt, groteszk félistent csinált volna magából; és pláne nem akarata ellenére, mint azok, akik önmaguk és műfajuk fiatalságát konzerválnák a végtelenségig. Bob Dylan más eset. Egy kicsit meghalt, egy kicsit bohócot csinált magából, egy kicsit célponttá vált, meg egy kicsit "úgy maradt" ő is. De csak egy kicsit. Mert Bob Dylan más. "It ain't me, babe", ez nem én vagyok, énekli egy szál gitárral, dübörgő rhythm&blues-kísérettel, reggae-ritmusban, akárhogy, csak mindig-mindig máshogy: nem, nem, nem, nem én vagyok, nem én vagyok, szívem. Bob Dylan csak szerepével: az ego szürreális kalandjaiat milliók fülébe süvöltő vagy dünnyögő lírai énnel azonos. A Bob Dylan álnevűvel. "Ma este Bob Dylan-álarcot öltöttem" - mondta valamelyik híres koncertjén hatvanvalahányban, protesthősből épp "rock-Rimbaud"-vá váltában, idézték és idézik azóta is. Rimbaud abbahagyta, elment Afrikába. A rocklegenda, aki Robert Allen Zimmermannek született hatvanöt évvel ezelőtt, nem vette és már aligha veszi le magáról a Bob Dylan-álarcot. Volt, amikor úgy látszott: bajban van. "Az újjászületés mindmáig várat magára" - írtam 1989-ben, annak a Bob Dylan-versválogatásnak az utószavában, amely a mostani bővebb kötet alapjául szolgál. Ma, tizenhét év múltán, újabb Bob Dylan-lemez ismeretében és budapesti koncertélménnyel is gazdagabban, már nem írnék le ilyesmit. "Inkább szüless meg" - idézném tőle magától, és elismerően állapítanám meg, hogy neki eddig még mindig sikerült. És hallanám, persze, megint a hangját is hozzá: a mindig változó, mégis összetéveszthetetlen Bob Dylan-hangot. Ha az olvasó is hallja, nagy baj nem lehet.