Korunk hőse

Összefoglaló

ELŐSZÓ
Minden könyvben az előszó az első és egyúttal az utolsó szereplő; vagy a mű céljának a megmagyarázására szolgál, vagy arra, hogy az írója bírálatra feleljen és igazolja magát. De az olvasókat általában nem érdekli az erkölcsi cél, és a folyóiratok támadása, s ezért nem olvassák el az előszókat. Pedig kár, hogy ez így van, kár különösen nálunk. A mi közönségünk még olyan fiatal és naiv, hogy nem érti meg mesét, ha nincs a végén erkölcsi tanulság. Nem sejti meg a tréfát, nem érzi meg a gúnyt; egyszerűen rosszul van nevelve. Nem tudja még, hogy jobb társaságban és jobb könyvben nincsen helye a nyílt szitkozódásnak, s hogy korunk műveltsége sokkal élesebb a majdnem láthatatlan, de azért nem kevésbé halált hozó fegyvereket talált fel, melyek védhetetlen, biztos csapással sújtanak a hízelgés leplében. A mi közönségünk hasonlít a vidéki emberhez, aki kihallgatja két ellenséges táborhoz tartozó diplomata beszélgetését, s meg van győződve róla, hogy mind a kettő megcsalja kormányát kölcsönös és gyengéd barátságuk érdekében.
Ez a könyv csak nemrég saját kárán tapasztalta, mit jelent bizonyos olvasók, sőt folyóiratok szerencsétlen hiszékenysége, mely a szavaknak betű szerinti értelmet ad. Voltak, akik szörnyen megsértődtek, s teljesen komolyan, hogy ilyen erkölcstelen hőst állítanak eléjük példaképül, mint a Korunk Hőse; mások meg nagyon finoman megjegyezték, hogy az író itt a maga és ismerősei arcképét rajzolta meg... Régi és szánalmas história!