Nikmond Beáta, a pasztell varázsa

Összefoglaló

Nikmond Beáta szobraival együtthangzón, a 2000-es évektől a képalkotó munkásság terméseként születtek annak a pasztell-képsorozatnak a művei, amelynek lapjain a művész szűkebb környezetének valós figuráit örökítette meg: e kompozíciókon groteszk alakok, nemegyszer családtagok és művészkollégák jelennek meg furcsa helyzetekben.

"Merev, mozdulatlan, gesztusoktól mentes, szinte hibátlan szimmetriájú, súlyos, alig-alig tagolt, leginkább zárt, áttörések nélkül megformált kompozíciók az ülő és álló testhelyzetben megragadott emberalakjai, szigorúan szembefordulók, szemüket egy távoli pontra szegezők portréi. Ha megfogalmazhat valamit a köznapiságokról szólván a metaforikus magasságokban a szobrászat, akkor ez a fogalmazás magában a Nikmond-szobrok stílusában áll előttünk: a dolgokat pontosan jelölőn és a költőiségek tartományába emelkedve szólal meg, érthetően és finom utalásokkal beszél hozzánk az emberi fenségről és méltóságról."

Ezt igazolja az is, hogy míg a szobrok általában mozdulatlanságba zártak, a képek alakjai mindig mozgásban vannak. Nikmond Beáta - akinek festő-ideálja a realista képi tömörítések mestere, Nagy István - eredeti, a konvencionális ábrázolási-megjelenítési szabályokat elvető látásmóddal rögzíti a középméretű papírívekre a pasztellképeket.

Kompozícióin a térbeliség és a síkszerűség viszonyai között ingadozva, a látvány és a látomás kettősségébe kényszerítetten tárulnak elénk a jelenetek. A semleges, vagy csak egy-egy tárggyal jelzésszerűen jellemzett környezetbe helyezett, vastag kontúrokkal keretezett színmezőkből szervezett, részletezéstől mentes, bumfordi alakok különös torzítások elszenvedői: az anatómiai szabályok itt nem számon kérhetők.

A mély kolorittal rajzolt-festett pasztellkompozíciók életképekből szublimált, élményszerű, a spekulatív komponálást mellőző, öntörvényű alkotói szemléletet tükröztető, üde, festői látomás-rögzítések.