A galaxis hatalmasnak tűnt addig, amíg az emberiség nem talált rá egy ősi Prothean technológiára. A felfedezés előrerepítette technológiánkat bő kétszáz évvel, s kiderült, hogy nem vagyunk egyedül. Több tucat faj népesíti be a végtelen űrt, s ezek régóta figyelemmel kísérték az emberi faj virágzását. Voltak közöttük, akik nem nézték jó szemmel, ahogy egyre nagyobb teret nyerünk magunknak, undorodtak a gondolattól, hogy egy hirtelen megjelent népcsoport ilyen gyorsan szerez magának hatalmat. Az emberi fajnak bizonyítania kellett, hogy van helye a népcsoportok között.
Ekkor történt, hogy az egyik Specter (a galaxis "titkosügynöke") veszélybe sodorta az egész univerzumot, amikor egy véletlen felfedezés miatt rájött, hogy a galaxis legősibb faját, a Protheanokat a Reaperek pusztították el. Ez a Specter nem más, mint Seran, aki a fajok egyik legnagyobb és legerősebb csoportjához, a Turianokhoz tartozott. Seran gondolatatit megfertőzte a Reaperek léte, s minden erejével azon volt, hogy elősegítse visszatérésüket. Végül egyetlen ember, Shepard volt csak hajlandó utánajárni a dolgoknak: szedett-vetett csapatával nekiindult a világűrnek, hogy bíróság elé állítsa Serant. Sikerült is megállítania a lázadó Spectert, de már késő volt: Seran teste fölött átvették az uralmat a Reaperek. Keserves harcok árán végül sikerült legyőzni az áruló Turiant, de már akkor világossá vált mindenki számára, hogy a Reaperek eljövetele elkerülhetetlen...
Ez két évvel ezelőtt történt. Azóta a Normandy elpusztult, a legénység az univerzum széleire szóródott szét, Shepard, a parancsnok az űrhajót ért támadás alatt meghalt. Ám egy titkos bűnszervezet, az emberi jogokat előtérbe helyező Cerberussal az élén mindent elkövet azért, hogy Shepard visszatérjen az élők sorába. Két év alatt végül visszahozzák hősünket az életbe. Ám ennyi idő alatt rengeteg változás történt az univerzumban, olyanok is, amikről Shepard mit sem tud. A Szövetség már nem a régi: az emberi faj helyett az idegen civilizációk közötti egyensúllyal és a politikával foglalkozik. Shepard így kénytelen lesz az óriási anyagi háttérrel rendelkező Cerberus alatt dolgozni, ha be akarja fejezni küldetését. Ez pedig olyan helyzeteket teremt, amelyek kihatással lehetnek a jövőre nézve is.
Nem csak a játékban telt el két év, hanem a Mass Effect megjelenése óta is. A BioWare 2007-ben olyan játékot jelentetett meg, amelyre azelőtt nem volt példa. A gyakran már filmes magasságokba emelkedő, manipulálható történet olyan szintre emelte a Mass Effectet, hogy a mai napig az egyik legjobb űr-szerepjátékként tartjuk számon. A bonyolult politikai rendszerrel meghintett univerzumban a rasszizmus új értelmet nyert, a különféle fajok kidolgozottságát pedig a Star Trek is megirigyelhette volna. A játék során megannyi pokolian nehéz döntést kellett meghoznunk, olyanokat, amelyek csapattársaink vagy akár egy egész faj pusztulását is előidézhették. A BioWare azt állította, hogy ezek a döntések kihatással lesznek a következő részre is; akkor még csak legyintettünk, és úgy gondoltuk, csupán pár elejtett szó emlékeztet majd múltbéli tetteinkre. De tévedtünk, s ismételten rá kell jönnünk, hogy a BioWarenél igazi zsenik dolgoznak.
De ne szaladjunk annyira előre, nézzük, mi az, ami változott a második részben. Ami azonnal szembeötlik pár perc játék után, az a megváltozott rendszer, ami az akciójelenetekben vár minket. Az előző epizódban talán ez volt a leggyengébben megvalósított rész, hiszen a fedezékek használata automatikusan történt, s ez nem működött valami jól. A célzás is kissé körülményes volt, de ha megszoktuk a nehézkés harcrendszert, akkor egészen jól lehetett boldogulni a játékban. A Mass Effect 2-ben a harcot alaposan megreformálták, érezhetően elterelték a játék irányvonalát az akció felé. A célzás, a fedezékek használata mind olyan gördülékennyé vált, mintha az ember egy Gears of Warral játszana, s ez kifejezetten jót tett a játéknak. Megjelentek az ellenfeleken a szekciók, végre van értelme fejre célozni. A biotikus képességek használata is sokkal egyszerűbb lett, végre rá lehet rakni a különféle speciális támadásokat a nekünk tetsző gombra, így nem kell megállítani az időt a használatuk miatt. Embereink is intelligensebben viselkednek, továbbá náluk is ki lehet választani egy képességet, amelyet a megfelelő gomb megnyomásakor használni fognak. Az akciójelentek pörgősek, élvezetesek, a BioWare emberei tökéletesre változtatták meg az eredeti nyögvenyelős rendszert.
Történet szempontjából a Mass Effect 2 az eddigi legösszetettebb sci-fi szerepjáték, amit valaha láttam. Amikor csak 1-2 órát játszottam a játékkal, akkor úgy éreztem, hogy az előző részben elkövetett cselekedeteim nagy része csupán egy mondat erejéig szerepelnek majd a játékban, de el kell ismernem, hogy tévedtem. Amikor a Mass Effect 1-ben döntenem kellett, hogy melyik csapattag élje túl az egyik küldetést, vagy amikor lebeszéltem Wrexet arról, hogy ránk támadjon, ahelyett hogy lelőttem volna, nos, az ilyen esetek mind komoly kihatással vannak a történetre. A fejlesztőcsapat mesterien szövi a szálakat, és szinte minden egyes órában kapunk valami olyan jelenetet, ami emlékeztet minket egykori tetteinkre. Ha az első részt háromszor kijátszottad, akkor ezt a részt még többször fogod: annyi lehetőség rejlik a történetben, hogy nehezen fogunk a közeljövőben olyan embert találni, aki az összes átvezető videót és történeti elemet látta már. A Mass Effect egy interaktív sci-fi eposz, amely az átlagos tévésorozatok fölé emelkedik a történet komplexitásával.
Grafikailag már az első résznek se kellett szégyenkeznie, hiszen a mai napig az egyik legszebb szerepjáték, amit láthattunk. A Mass Effect 2-nek még sikerül erre is rátennie egy lapáttal, kidolgozottabbak a textúrák, részletesebbek a karaktermodellek és az animációk is kifinomultabbak. A helyszínek méltóak a Sci-fi műfajához, egy két bolygó annyira jól néz ki, hogy az ember szeme akaratlanul is megáll hosszú percekre egy-egy látványosabb területen. Shepard arcán a hegek attól függően tűnnek el vagy válnak még láthatóbbá, hogy mennyire vagyunk gonoszak, ami szintén remek ötlet. Az új fajok tökéletesen passzolnak az előző részben megismert népcsoportokhoz, így már tucatnyi idegen civilizációval ismerkedhetünk meg a játék során. A hangok, zenék ezúttal is tökéletesre sikerültek. Le a kalappal a szinkronszínészek munkája előtt, szövegeik érzelemmel telítettek, hangjuk tökéletesen passzol a különböző szereplőkhöz és fajokhoz. Zeneileg a színvonal még emelkedettebb, hősies dallamokat hallhatunk a csaták alatt, de az előző részben megismert minimalista sci-fi dallamok is felcsendülnek olykor-olykor.
Pár apró dolog van, ami zavaró lehet, és amivel nem teljesen tudtam megbarátkozni. Kezdjük azzal, amit nem problémaként vetnék fel, hanem csak egy megállapítás. A töménytelen mennyiségű adatnak, a tűéles grafikának és a megreformált harcrendszernek ára van, s ez pár óra játék után eléggé feltűnő. A Mass Effect 1-ben rengeteg olyan helyszín volt, ahol egy tágas térben kalandoztuk, a szobák hatalmasak voltak, a Citadelen el lehetett veszni. Ezzel szemben a második részben szinte nincs olyan pályaszakasz vagy város, ahol három-négy méternél szélesebbek lennének a folyosók, az egész terepnek olyan hatása van, mintha egy labirintusban járkálnánk. E mellé a játék rengeteget tölt, s van, hogy egy percig nézzük az amúgy remekül sikerült töltőképernyőt. Ez azonban nem probléma, hiszen cserébe elképesztő minőséget kapunk.
Ami viszont nem tetszett, az a töltények megjelenése. Egyfolytában arra vagyunk kényszerítve a csaták alatt, hogy az ellenfelek által eldobált töltényeket keresgéljük, ami miatt egy-két harc igencsak elkeserítő tud lenni. További probléma volt számomra, hogy a történet manipulálásán kívül szinte minden szerepjátékos elemet eltávolítottak a játékból: küldetéseink során nem találunk se páncélokat, se fegyvereket, kiveszett a játékból a "lootolás" lehetősége, amit én nagyon szerettem. Helyette a meglévő fegyverünket és páncélunkat fejleszthetjük fel, de a fejlesztések nincsenek kihatással a tárgyak kinézetére. Csupán párfajta fegyvert találunk a játék során, szemben az előző rész milliónyi gyilkoló eszközével.
A minijátékok szerencsére jó irányba változtak meg, egészen élvezetes feltörni a széfeket, vagy felülírni az ajtók kódját. Ami már kevésbé izgalmas, az a bolygók szkennelése. A fejlesztésekhez különféle nyersanyagok kellenek, s ezekhez úgy juthatunk hozzá a legkönnyebben, ha ismeretlen bolygókra szondákat küldünk. Ez elsőre jó ötletnek tűnt, de amikor a 47. bolygót kell centiről centire átvizsgálnunk, akkor hamar elmehet a kedvünk a további keresgéléstől. Az előző részben sokan nem szerették a Makoval való kocsikázást, de higgyétek el, vissza fogjátok sírni a holdjárót. Apropó, ha már itt tartunk: szerintem az ismeretlen bolygókon élvezetes volt landolni a Makóval, és a hatalmas terepet körbejárkálni tényleg olyan élmény volt, mintha egy ismeretlen planétára keveredtünk volna. Mivel a második részben nem szerepel a Makó, ezért ha leszállunk egy bolygóra, mindig az adott küldetéshez rak le minket a program: ez azt az érzetet erősíti, hogy pályákból áll a játék, ami komoly probléma egy szerepjátéknál. Ezt az érzést tovább fokozza a küldetések végén látható értékelő-képernyő, amely után automatikusan visszakerülünk az űrhajónkra.
Félreértés ne essék, az utolsó pár bekezdésben kötekedtem ugyan, de a Mass Effect 2 minden apró hibájával együtt a legjobb játék, amivel mostanában játszottam. A csapattársainkról, a történet kibontakozásáról direkt nem írtam egy árva szót se, fedezzétek fel ti ezt az univerzumot. Ha egy szóval kellene jellemeznem a játékot, azt mondanám: abbahagyhatatlan. A változások nagy része előnyére vált az új résznek, s ha túl tudjuk magunkat tenni az amúgy nem annyira zavaró apróságokon, akkor egy igazi csoda bontakozik ki a szemeink előtt. Az elkövetkezendő évtized elejét a Mass Effect 2-től kell számítani, hiszen a BioWare sci-fi eposzának második felvonása méltó a 2010-es év szelleméhez, látványban és történetvezetésben pedig egy olyan mérföldkő, amit talán csak a Mass Effect 3 tud majd túlszárnyalni.
Forrás: www.gamechannel.hu