Balaton, vitorlázás,
jó hangulat.

Máig emlékszem a kezdetekre. A Sas-hegyen laktunk, három generáció együtt - nagypapám festőművész volt, az asztalfőn ült, mégsem ő beszélt a legtöbbet, hanem édesapám, két bátyja és a sógoruk, Gömöry Pál. Számukra nem volt érdekesebb dolog a vitorlázásnál, nekem pedig gyerekként természetes volt, hogy az asztal alatt bujkálva hallom, amint a magyar vitorlássport akkori talán legnagyobb alakjai azon törik a fejüket, hogyan lehetnének még jobbak.

Azt hiszem, ezek után senki sem lepődik meg azon, hogy már három-négyéves koromtól kezdve rendszeresen vitorláztam az öcsémmel, Botonddal. Nem ez volt az egyedüli sport, ami érdekelt: hatévesen úszni kezdtem, és bár lelkiismeretesen jártam az edzésekre, nem fogott meg. A vitorlázás annál inkább! Már gyerekként éreztem, hogy valami nagyon klassz dolog történik velem. Aki ült már vitorlásban, tudja, hogy leírhatatlan érzés kint lenni a vízen, gyönyörködni a fénylő víztükörben, a ragyogó napsütésben, és persze magában a hajóban.

Imádom a Balatont és a Kékszalagot – és most nem feltétlenül a díjakra gondolok, hanem a versenyre való felkészülésre, a csapatmunkára, az egész hangulatra. Páratlan! Festeni sem lehetne szebb képet annál, mint hogy több száz hajó siklik a tavon, mindenki belead apait-anyait, a parton a közönség szurkol – igazi örömünnep!

Lelkileg is feltölt, ha vízen lehetek - magamban és csapatban egyaránt jól érzem magam. Ha valakinek egy kis távolságra van szüksége, hogy átgondolja az életét, bizonyára megtalálja a számítását a hajón, ugyanakkor figyelemre és éberségre is mindig szükség van. Vannak bizonyos szabályok, amiket be kell tartani: viharban vagy erős napsugárzáskor például a parton kell maradni. A mai technikai eszközökkel már amúgy sem jelent problémát megtudni, milyen időjárás várható.

A felelősségnek tehát kitüntetett szerepe van minden vitorlázó életében: kormányosként például nemcsak magamért felelek, hanem a csapatomért is. Ez azt is jelenti, hogy adott helyzetben minél gyorsabban a lehető legjobb megoldást kell választanom. Számomra a biztonság az első, nem vállalok felesleges kockázatot, mert egyszerűen ellentmondana az elveimnek.

Ha valaki megkérdezi tőlem, hogyan fogjon neki a vitorlázásnak, akkor azt tanácsolom, szánjon rá egy hétvégét: menjen el a Balatonhoz vagy a Velencei-tóhoz, barátkozzon össze vitorlázókkal, próbálja ki, milyen érzés a vízen lenni. Sok minden azon múlik, magával ragad-e a szenvedély, vagy sem. Ha igen, akkor nem lesz több kérdőjel. A motiváció, az elszántság a legnagyobb úr, az visz előre.

És persze vitorlás nyári táborokban is nagyon jól el lehet sajátítani az alapokat. Sokan azért nem íratják be a gyerekeket ilyen helyre, mert azt gondolják, hogy túl drága, és nem engedhetik meg maguknak. Pedig ha jobban belegondolunk, olyan összegről beszélünk, mint egy foci- vagy sítábor. Ha az belefér a családi költségvetésbe, akkor a vitorlázás is.

Attól sem kell félni, ha a gyermek nem a legügyesebb az iskolában a testnevelés órákon. Ha igazán lelkes, és fogékony a tanulásra, akkor egy jó edző segítségével remek sportoló válhat belőle – a vitorlázás szerintem tanulható, és rengeteget számít a saját tapasztalat. Az évek során azonban megismertem magam, és rengeteget merítettem a saját élményeimből: tudom például, hogy vészhelyzetben képes vagyok koncentrálni, és azt is tudom, hogyan motiváljam a csapattársaimat. Fantasztikus látni, hogy a hajón mennyire olajozott munka folyik, mindenki tudja a dolgát.

Szerencsés vagyok, ez nem is kérdés. A vitorlázásnál szebb és jobb hivatást el sem tudnék magamnak képzelni, ha rajtam múlik, sosem fogom abbahagyni. Persze a versenyzés mellett más elfoglaltságaim is vannak: vitorlát tervezek, előadásokat tartok, a vitorlásiskolámban tanítok, vagyis a szárazföldön is a hajózással foglalkozom. Nem a címek halmozása a célom, hanem maga az út. No, persze, igen: ha ennek az útnak a végén kapunk egy szép díjat, az nagyon jól esik, de igazán az a szórakoztató, míg eljutunk odáig.