Fogalma sem volt, hogyan vigasztalja meg a kis házi rémet, hiszen ő is tudta, hogy a kis füzet tönkre fog menni az esőben. A kislány gondterhelten nézett maga elé, és mint a villámok, úgy cikáztak a gondolatai.
– Átgondolom, hogy mit tennék, hogyha bizony bátor lennék! – ismételgette félig hangosan az induló sorait. Aztán fogta magát, és összeszorított fogakkal a bejárati ajtóhoz lépett. Vett egy mély levegőt, kinyitotta az ajtót, és egy, kettő, három: futásnak eredt! Egyenesen a ház mögé szaladt, a levendulabokrok felé. Érezte, ahogy az eső eláztatja a ruháját, de nem foglalkozott sem ezzel, sem a mennydörgéssel. Szerencsére gyorsan megtalálta a naplót, amit a növények félig-meddig megvédtek az esőtől, de a lapok szélei már fodrosra áztak. A kislány zsebre vágta a füzetkét, és visszarohant a házba. Nagy lendülettel vágta be az ajtót maga mögött, majd fülig érő szájjal emelte magasba a naplót. – Itt van! Megmenekült a bátorságnapló! – kiáltotta büszkén. Mumus tátott szájjal nézte a kislányt, és hirtelen azt se tudta, hogyan mondjon neki köszönetet a hősies tettért.
– Te képes voltál miattam kimenni a viharba?! Hát nem féltél? – Dehogynem! – vágta rá mosolyogva a kislány. – De annyira rossz volt téged szomorúnak látni, hogy még annál is jobban szerettem volna valahogy segíteni, mint amennyire féltem.
Mumus hálásan bújt Holli nyakába. – Látod, már nincs is mit tanítanom neked! A bátorság éppen erről szól! Hogy félsz, de amikor van valami… egy célod, vagy egy vágyad, ami még a félelemnél is erősebb, akkor a félelem sem tud visszatartani, sőt, még erőt és elszántságot is ad! Például hogy segíts valakin, akit szeretsz, vagy akinek éppen rád van szüksége. Pontosan ezt jelenti bátran félni! – Már értem! – mosolygott cinkosan Holli.