Fiam, Absolon! (Absalom, Absalom!) - Göncz Árpád fordításában

Összefoglaló

FÜLSZÖVEG
A név, amely a múlt század végi amerikai Délen nevelkedett fiatalember emlékezetén, képzeletén és lelkiismeretén végigvisszhangzik: a Thomas Sutpené. Azé az emberé, aki puszta kézzel uradalmat hasít ki a vadonból, házat épít, dinasztiát alapít; aki átküzdi magát nélkülözésen, társadalmi előítéleten és polgárháborún, egészen a végső és teljes bukásig: gazdagsága odavész, családja szétzüllik, gyermekei egymást pusztítják, maga erőszakos halállal dicstelen véget ér. A történet: tündöklés és nyomorúság; fölívelés és lehanyatlás: klasszikus tragédia. Jellegzetesen déli történet: a fajgyűlöletben gyökerező "különleges intézmény" átkos következményeinek elrettentő példája. De jellegzetesen amerikai történet is: a "korlátlan lehetőség" illúziójára épült nagyszabású válallkozás paradox példázata. Megmutatja, hogy mire képes - és mire nem - önerejéből, önmagát maradéktalanul megvalósítva (és megsemmisítve) az ember. Közönséges emberi történet tehát? A halált, az embertelenséget bontja ki az egyéni sors és a nemzeti hagyomány fájdalmasan eleven anyagából.
Mi történt Sutpen Százán; mit tett Thomas Sutpen: Az olvasó is éppúgy találgathatja, mint a négy elbeszélő akármelyike; akár úgy is, mint egyikük, az a megszállott déli fiatalember: A hang és a téboly ismerői számára oly emlékezetes Quentin Compson. Mit tudhat az öngyilkosjelölt Quentin a mások életéről; mit tudhat az európai olvasó az amerikai Délről: csak kérdezgetni tudunk. Kérdéseinkre négyen felelgetnek; ugyanazt mondják, de nem ugyanúgy. Hallomásból és emlékezetből, merész fantáziával és konok szenvedéllyel idézik, toldozzák-foldozzák a mesét; s így teremtenek, visszamenőleg és maradandó érvénnyel, mítoszt - abból, ami krónikának már rég bevégeztetett. Ők, az elbeszélők az elbeszélés igazi hősei, mert a nagy történet, végső soron: egy nagy regény keletkezéstörténete, amelyben elválaszthatatlanul egy az alkotó, a befogadó és a szereplő, a fikció és a valóság. Megosztva és együttvéve valamennyien részesei az egy és oszthatatlan emberi "igazságnak".
"Az ember egymaga - mondta regényét magyarázva a szerző - sohasem tud szembenézni az igazsággal. Az igazság vakít. Belenézünk, de csak egy változatot látunk belőle..."
Faulkner "igazságát" nem annyira a látvány sejteti, mint inkább a hang: az Elbeszélés Hangja. A hang az emberiség történetének legmélyéről hallatszik - mint az Atreidák meséjének görög tengermoraja... mint a bibliai Dávid király sírása: "... Édes fiam, Absolon! Absolon, édes fiam!..."