Steiner Kristóf

Azt hiszik, tudják, ki az a Steiner Kristóf? Hogy tényleg ismerik őt? Igen, mintha valami rémlene. Ő az a szőke, vékony, kissé rózsaszín lelkületű exzenetévés srác. Akikben mostanáig ez a kép élt róla, jól teszik, ha elolvassák a Gumimatrac a Gangeszen c. önéletrajzi írását. Garantáltan más képet kapnak arról a fiúról, aki éveken át csak a hírnevet és ismertséget hajhászta. Steiner Kristóf valaki egész más, mint akinek eddig hittük.

Dorogman Hédi: Rengeteg gyerekkori élményedről írsz a könyvedben. Hogyan tudsz ennyi mindenre visszaemlékezni?
Steiner Kristóf: Soha életemben nem vezettem naplót, és blogom is csak nagyjából fél éve van, de abban sem az életem eseményeiről számolok be. Egész egyszerűen rettentő élénken élnek bennem az emlékeim. Például a mai napig emlékszem arra, milyen ruhákban mentem óvodába. Nagyon nagy ajándéknak tartom, hogy ennyi illatra, hangra, színre, formára és ízre emlékszem.

D. H.: Az embernek nyilván vannak emlékképei, amelyekre sokkal élesebben emlékszik.
S. K.: Tudom, hogy furcsa, de van emlékem kétéves koromból is.

D. H.: Az álmaidra is ennyire intenzíven emlékszel?
S. K.: Nagyon! Szinte kivétel nélkül mindig realisztikus dolgokat álmodom, például olyan konkrét beszélgetéseket, amelyeknek meg kellene történniük. A könyvben megemlítem egy Bori nevű barátnőmet, aki évekkel ezelőtt tűnt el. A vele kapcsolatos álmaim annyira plasztikusak, hogy szinte soha nem tudom eldönteni, álom volt-e vagy valóság. Viszont az az érdekes, hogy arcokra alig-alig emlékszem. Sokan azt hiszik rólam, bunkó vagy sznob vagyok, amiért nem ismerem meg őket, pedig egész egyszerűen csak borzasztó rossz az arcmemóriám.

D. H: A könyved fejezetcímei szinte kivétel nélkül filmcímek. Mit jelentenek számodra?
S. K.: Amikor elhatároztuk, hogy megjelenik a könyv, a terv szerint egy önéletrajzi novelláskötetet írtam volna. Az első két passzus megírása után szembesültem azzal, hogy annyi emlékem és élményem van, hogy luxus lenne veszni hagyni őket. Így abból gazdálkodtam, amim van. A huszonhét fejezet valóban a huszonhét évem analógiája. Miután az első fejezet megkapta az Éjféli cowboy, a második pedig az Egy hatás alatt álló nő címet, ezt a koncepciót vittem tovább. Egyetlen egy van köztük, amely nem konkrét filmcím, a Gyémántsziklák, ezt egy tv-filmben láttam gyerekkoromban, és rettentően magával ragadott. Kiskoromtól kezdve imádtam a filmeket, az Oscar-díj átadásokat és a régi Hollywoodot. Bizonyos fejezetcímek egy-egy különösen fontos filmet jelentenek számomra, míg mások annyira rímeltek az adott novella tartalmára, hogy azért kapták éppen azt a címet. Én így rovom le a tiszteletemet ezek előtt az alkotások előtt.

D. H.: Maga az alapötlet, hogy könyvírásra adod a fejed, tőled származik?
S. K.: Igen, ez abszolút saját ötlet volt. Egyre több cikkem jelent meg különböző lapokban, egyre több szerkesztő kért fel, hogy dolgozzunk együtt, vagy én kerestem meg magazinokat. Az írásaim jelentős részében igen intenzíven benne voltam én magam is, talán túlságosan intenzíven. Úgy hiszem, előbb-utóbb szinte minden újságíró eljut arra a pontra, hogy írni szeretne magáról. Az én életemben most jött el ez a pillanat.

D. H.: Senki nem mondta azt neked, hogy huszonhét évesen korai még megírni az életed történetét?
S. K.: Ez nem egy memoárkötet vagy szimpla önéletrajz. Ez egy olyan fiú története, aki egy hihetetlenül furcsa családban nőtt fel, akivel meglepő és szokatlan dolgok történtek az élete során. Nem arról a Steiner Kristófról szól, akit mindenki ismer a tv-ből. Biztos vagyok benne, hogy ha ez a kötet angolul jelenik meg és Amerikában kerül kiadásra, úgy, hogy ott engem senki sem ismer, akkor is megtalálná a közönségét. Másrészt ez a könyv nem képez kerek egészet. Az utolsó fejezet címe nem véletlenül lett Úton hazafelé, hiszen még épp csak ráléptem erre az útra, és elindultam rajta.

D. H.: Mi volt a célod a Gumimatrac a Gangeszen című kötettel?
S. K.: Engem sokszor nagyon rosszul ítéltek meg, és ezért kizárólag én vagyok a felelős. Mivel annyira szerettem volna ismert lenni, nem igazán válogattam az eszközökben. Most, hogy ezt a dolgot összehoztam, elgondolkodtam azon, nem kellene-e megmutatnom, ki is vagyok valójában. Fontos volt, hogy ne legyen semmiféle mellébeszélés a könyvben. Nagyon tiszta és világos módon írja le azt, ki vagyok, honnan jöttem, és merrefelé tartok éppen.

D. H.: A könyvben említést teszel édesanyád haláláról. Könnyebben tudtad elfogadni és feldolgozni ezt a tényt a vallásnak köszönhetően?
S. K.: Biztosan. A spiritualitás nagyon fontos része az életemnek, amióta az eszemet tudom. A szüleim mindig arra tanítottak, hogy tegyek különbséget jó és rossz között, mert ez minden vallás alapja. Mi az, amivel ártunk másoknak vagy saját magunknak, és mi az, amivel senkinek sem, sőt, akár még segítünk is másokon. Az, hogy én ennyire eltávolodtam ezektől a dolgoktól, miközben kizárólag arra figyeltem, hogy a saját egómat építgettem, csupán az ember természetes érési folyamatával van összefüggésben, amin mindenkinek át kell esnie. Szerencsém volt a szüleimmel, mert elindítottak egy úton, de nekem a saját utamat kell megtalálnom – ezért tanulok most kabbalát. Amióta Tel-Avivban lakom, azóta a saját magamon végzett munka lett a legfontosabb számomra, ami által újraértelmezem az életem eseményeit. A könyv írásakor az önkifejezésen túl azt is szem előtt tartottam, hogy az üzenetét is megértessem az emberekkel. A kabbalisztikus látásmód szerint, akármi történik velünk, azért kizárólag mi vagyunk a felelősek, és minden úgy van a legjobban, ahogyan van. Akkor is, ha meghal az édesanyánk, akkor is, ha kirúgnak a munkahelyünkről, az a lehető legjobb, ami éppen történik velünk, mert csak így tudunk fejlődni.
A buddhizmus legalapvetőbb tanítása, hogy minden múlandó. Engem ebben a szellemben neveltek fel. Nyilván szomorú vagyok, hogy többé nem foghatom meg az anyukám kezét, és valószínűleg ugyanazokon a dolgokon mentem keresztül, mint a legtöbb ember, aki elveszíti az édesanyját, de szerencsére a buddhizmus nagyon stabil érzelmi hátteret adott nekem. Én magam sem félek úgy a haláltól, mint ahogyan általában az emberek. Több halál közeli élményben volt már részem, és olyankor mindig azt éreztem, hogy eljött a pillanat, akkor ezt az életet el kell engedni.

D. H.: A környezeted hogyan fogadta azt a fajta változást, amelyen az utóbbi hónapokban keresztülmentél?
S. K.: Voltak, akik eleinte furcsállották, de összességében mindenki jól kezelte. A családtagjaim és a barátaim nem kérdőjelezik meg, mit miért csinálok. Feltétel nélkül szeretnek, ami igazi ritkaság. Számomra mindig azok a mentorok és barátok voltak a leginspirálóbbak, akik felnyitották a szememet bizonyos dolgokra. Hiszek abban, hogy mindennek megvan a helye ezen a világon.

D. H: Hol éltek majd az elkövetkező években?
S. K.: Nekem Magyarország mindig a hazám marad, és én magam is magyarnak vallom magam, ezt fontosnak tartom elmondani. Nagyon szeretem ezt az országot. A kedvenc nyaralóhelyem a Balaton. Mindig hálás leszek azért, mert itt sikerült megvalósítanom önmagam. Ugyanakkor imádok utazni, jönni-menni. A könyvben is említést teszek egy anyai ági vándorcigány felmenőnkről. Talán innen az örökös utazás iránti vágy. Imádom Tel-Avivot, szeretek ott élni, de biztos vagyok benne, hogy ez csak néhány évre szól, amíg a párom befejezi az orvosi egyetemet. Matan szeretne a későbbiekben az Orvosok Határok Nélküllel Afrikába utazni, és ott praktizálni. Engem is vonz Afrika, de előtte mindenképp kipróbálnám, milyen New Yorkban az élet, hiszen már szinte az egész világot bejártam ­­– voltam Indiában, Nepálban, Argentínában, Európa számtalan országában –, de Észak-Amerika eddig valamiért kimaradt, pedig az a világ nagyon közel áll hozzám. Hogy hol töltünk majd el igazán hosszú időt, még nem tudom.

D. H.: Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
S. K.: Hála istennek több internetes magazinnak írok rendszeresen. Olyan újságírói feladatokat kapok, hogy ha csak rájuk gondolok, összeszorul a szívem az örömtől. Úgy érzem, megtaláltam magam az írásban. Ez az egyetlen olyan formája a kommunikációnak, ahol százszázalékosan őszinte tudok maradni.