Ole Nydahl Láma

A koppenhágai születésű Ole Nydahl a 16. Karmapa első nyugati tanítványából avanzsált a tibeti buddhizmus meditációs mesterévé. A zabolátlan gyerekből a karma kagyü-vonal egyik lámája vált. Utazásai nagyjából negyven évvel ezelőtt kezdődtek, és tartanak mind a mai napig. Testközelből tapasztalhatta meg, milyen is a misztikus Kelet, amelyről gyermekkorában annyi álmot látott. Az Első lépés a Gyémánt Úton Ole és felesége, Hannah első közös nepáli, bhutáni és indiai útjairól számol be, illetve arról, hogyan kerültek igazán szoros kapcsolatba a buddhizmussal és váltak ők maguk is tanítókká.

Jaffa Kiadó: Ha az utazó elindul Nepálba azért, hogy hasonló tapasztalatokra tehessen szert, mint Hannah és Ön annak idején, mivel találja magát szembe?

O. N.: Nepál teljesen más országgá vált, bár még mindig gyönyörű hely, de már nem ugyanaz, mint volt. Korábban elöljárói testületek, panchayatok segítették az uralkodó munkáját, felügyelték a törvények végrehajtását. Tavaly kikiáltották a köztársaságot, és ezzel megszűnt a több száz éves monarchia. Azelőtt komoly szerepe volt a vallásnak. Szinte sosem voltak felkelések vagy lázadások az országban, mert mindenki úgy vélte, ami ebben az életében osztályrészéül jut, az az előző életének egyenes következménye. Azzal törődtek, hogy a jelenlegi életüket valamilyen módon jobbá tegyék.
Sajnos a nagy tanítók mind meghaltak a ’70-es, ’80-as években, alig maradtak néhányan, akik a régi iskolához tartoznak. Az ősi szent helyek közül összesen három maradt fent, ezek még mindig rendelkeznek azzal a sajátos energiával, mint annak idején. A nepáliak gyönyörű Buddha-szobrokat és tekercsképeket készítenek, az alkotóik napjainkban is minőségi munkát végeznek. Sajnálatos módon azonban Nepál is túlnépesedett, a csendet felváltotta a hangos és olcsó autók zaja. Az emberek felhagytak a hagyományokkal, megváltak régi értékeiktől, és helyettük teret engedtek ennek a temérdek műanyagnak, melyek manapság oly könnyen elérhetőek. Ugyanakkor elégedetlenné váltak és számtalan problémával küzdenek.

J. K.: Egy nyugati társadalomban szocializálódott útkeresőnek a Kelet melyik szegletét ajánlja?

O. N.: A Magas-Himalája északi részét mindenképp érdemes meglátogatni. Igazán különleges kultúrákat lehet felfedezni a világnak azon a pontján. E mellett Dél-Indiát is jó szívvel ajánlom, ott még nincs jelen az iszlám befolyás. Egyelőre a hinduk vannak többségben, bár az iszlám nagyon agresszíven terjeszkedik.
Könnyen lehet, hogy már nem találkozik azokkal a nagy tudósokkal és meditációs mesterekkel, akikkel mi találkoztunk, de még mindig eljuthat olyan falvakba, ahol különleges tapasztalatokkal bíró emberek élnek, például azokon a vidéken, ahol a serpák is laknak. Errefelé a nőknek hasonló jogaik vannak, mint a férfiaknak. Egy erős nő szava ugyanannyit ér, mint egy férfié, ezért ez a fajta kultúra sokkal közelebb áll hozzánk, európaiakhoz.

J. K.: Vezetett valaha naplót? Hogyan őriz meg ennyi mindent az emlékezetében, és hogyan hívja elő azokat egy-egy könyv megírásakor?

O. N.: Nincs naplóm, de megvan minden útlevelem, és azokban ott vannak a pecsétek. A Minden határon túl című kötetet, mely az Első lépés a Gyémánt Úton folytatása, két régi útlevelem segítségével írtam meg. Hiszem, hogy ezeket a műveket történelmi forrásként is használhatja az utókor, mert pontosan leírtam bennük, hogyan éltek az emberek ezekben a társadalmakban.

J. K.: Mi volt a fő motivációja, miért írta meg az Első lépés a Gyémánt Útont?

O. N.: A valódi ok az volt, hogy szembesültem a nagy tanítómesterek halálával. Rájöttem, hogy az, amit megtapasztaltunk, idővel az enyészeté lesz. Rettentően fontos, hogy a régi mesterek tanításai eljussanak az új inkarnációkhoz. A tibeti oktatási folyamat túlságosan hosszú, évtizedeket töltenek könyvek bemagolásával, holott ez teljesen felesleges. Amíg az új inkarnációk kívülről megtanulták ezeket a könyveket, addig a mesterek szép sorban mind meghaltak. A mi feladatunk többek között az, hogy ezt a tudást továbbadjuk a nyugati társadalmakban élőknek.

J. K.: Milyen visszajelzéseket kapott az olvasóitól a könyveivel kapcsolatban?

O. N.: A kezdetekben a hallgatóim többsége a könyveimen keresztül jutott el hozzám. Mára az internet alapjaiban változtatta meg a kommunikációt, egyre többen lépnek velem kapcsolatba e-mailek útján, de a könyvek nélkül biztosan nem jutottunk volna el odáig, hogy hatszáz központunk legyen szerte a világon.
Sokan kerestek meg azzal, hogy az általam írt történetek olvasásakor jöttek rá arra, hogy rendelkeznek egyfajta buddha-természettel, és képesek jelentős változásokat meghozni az életükben.
A buddhizmus nagymértékben különbözik a többi vallástól. Mi azoknak adunk útmutatást, akik saját kezükbe szeretnék venni a sorsukat, és nem azoknak, akik egy istentől várják a megoldást.

J. K.: A könyvében említést tesz gyerekkori álmokról és spirituális élményekről, amelyek elindították az úton.

O. N.: A feleségemnek és nekem is hasonló tapasztalataink voltak előző életünkből. Amikor 1986-ban Tibetben jártunk egy titkos utazás alkalmával — akkoriban nem engedtek be külföldieket az országba —, ugyanazokat a helyeket ismertük fel. Már jártunk ott előző életünkben, és mindketten hasonló nehézségeken mentünk keresztül. Egyik alkalommal egy nyitott teherautó platóján utaztunk, hideg tél volt, alaposan be voltunk öltözve. Egyszer csak felpattantunk, mert megláttunk egy ismerős helyet. Meg akartunk állni, ezért ököllel ütni kezdtem a sofőr kabinját, de annyira hangosan zörgött a teherautó, hogy nem hallotta meg, és továbbment. A következő városban, ahol megálltunk, megkérdeztük, hol jártunk az imént. Kiderült, hogy ez az a hely, ahol a 16. Karmapa született, aki a feleségem és az én tanítóm is lett.

J. K.: Hogyan látja saját magát? Mennyit változott az idő múlásával?

O. N.: Én előző életemben katona voltam. Az iskolában is sokat verekedtem, mert édesapám tanárember volt, és a többi gyerek nem szerette a tanító gyerekét, így ott is rendszeresen meg kellett védenem magam. Később ejtőernyőztem, fára másztam, motoroztam, bokszoltam. Megedződtem, keményebbé, erősebbé váltam.
A 70-es években, egy szaunabeli látogatásomkor, látva a sok meztelen embert, tudatosult bennem az emberi test sérülékenysége. Akkor jutottam arra a döntésre, hogy talán hasznosabb lenne, ha védelmezném, és nem bántanám őket. Azóta is így cselekszem.