Ami most van, az kulturálisan tűrhetetlenInterjú Verebes Istvánnal
|
|
Ulpius-Ház Könyvkiadó: Többször elhangzott, hogy első regénye, az Ornél a média világáról szól. 5 éve írja a könyvet, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Amikor elkezdte, akkor még sokkal jobban részese volt ennek a világnak...
Verebes István: Abban az időben jöttem el a Heti Hetesből, tehát akkor én ebből már inkább kimaradtam.
U.: Na jó, de azért most a könyve kedvéért – hogy Önt idézzem - újra prostituálódott egy kicsit.
V. I.: Ha az embernek van egy felesége, attól még – ártatlan célzattal – flörtölhet. A képernyős jelenlét egyfajta tőkét jelent, aki képernyőn van, arról tudják az emberek, hogy még számít, benne van a köztudatban. Ezt mindenki a pénzért csinálja, aki nem vállalja be, nem mondja ki, egyszerűen hipokrita. Olyan nincs, hogy valaki nem használ ki egy ilyen lehetőséget, vagy ha ezt állítja, hazudik.
U.: Mi a helyzet ennek az erkölcsi vonatkozásaival? Hogy az ember nem vesz részt olyasmiben, amiről tudja, hogy eleve rossz, színvonaltalan?
V. I.: A kérdés egyáltalán nem ez. Nem a különféle műfajokkal van gond. Ahogy Mensáros fogalmazott annak idején: „Emberi minőség alatt nem lehet szerepelni”. Vagyis én mindig én leszek, Verebes István, az emberi mivoltom nem változik meg attól, hogy kabarét csinálok, vagy riportot készítek valakivel, a hét egyik napján a Radnótiban, máskor pedig másutt rendezek. Bárkivel leülök beszélgetni, és ez korábban – a rendszerváltás előtt is – így volt. Akkor is megpróbáltak kategorizálni, most is, de az ember szerencsére sokféle lehet, a lényeg, hogy bárhol megjelenik, bármit csinál, önmaga maradjon.
U.: És akkor most író is lett?
V. I.: Kalandor típus vagyok, az új keresése része az életemnek. A műsorvezetést, a riporteri munkát is hosszú idő alatt tanultam meg – és ma sem tartom magam igazi riporternek. A könyvem elkészítése is kockázattal járt. De a kockáztatás által jöhet létre minőség, ha létrejön…
U.: Ha az Ornél felől közelítjük meg a kérdést, nekem inkább óvatos kalandornak tűnik. Bátrabb is lehetett volna, megírhatta volna a magyar kereskedelmi televíziózás ügyeit konkrét nevekkel, helyszínekkel, nem pedig regényben.
V. I.: Nem lett volna ízléses. Számomra a személyek kevésbé érdekesek, mint a jelenségek. Persze a hírek most sem a könyvről és nem a jelenségekről szólnak, hanem rólam, hogy a Verebes már megint mit csinált. Pedig Ornél történetét a média világánál tágabb keretben kell értelmezni. A jelenségeknek azon rendszeréről szól, amivel az elmúlt 20 évet lehet leírni. Ez az időszak kisszerű, ostoba, de kívülről csillogónak látjuk. Hogy csak egy példát mondjak: 1983-ban kaptam egy Jászai-díjat. Többet ér nekem, mintha ma kapnék egy Kossuth-díjat.
U.: Miért?
V. I.: Mert ma minden ilyen elismerés átpolitizált, és ettől hamis az egész.
U.: Vagyis azt mondja: ahhoz, hogy ma bárki érvényesüljön a kulturális életben, politikailag el kell köteleződnie.
V. I.: Zömében jót tesz neki, ha kinyilvánítja, hova tartozik.
U.: Akkor ezek szerint Verebes István jobb helyzetben van másoknál, mert nem kell egyik vagy másik oldal mellé állnia, mégis megél ezen a piacon. Ebben mi a kockázatvállalás?
V. I.: Ha ismét a könyvről beszélünk: önmagában az is kockázatos, hogy olyan promóciót vállalok a regényem sikeréért, ami ellentmondásban áll annak tartalmával. De hát ez nem a büszkeség kora. Versenyben kell állni, és ezt vállalni kell. Szeretek jól élni és lehet, hogy ezzel egyedül vagyok ebben az országban, bár nem hinném.
U.: Regényének főhőse, Ornél a fényképész, egyszerű, unalmas fickó, akit beszippant a kereskedelmi televízió. Ő is szeretett volna jól élni…
V. I.: Úgy szeretett volna élni, mint mások. Az emberek zöme a „soha nem elég” elve alapján él, mindig többet és többet akar.
U.: És ebben nincs határ?
V. I.: Egyszer visszautasítottam egy csatorna több tízmilliós ajánlatát. Három év alatt fizették volna ki. Persze – félreértés ne essék – ez sem erkölcsi kérdés, pusztán a józan ész kérdése volt. A csatorna vezetőjét nem sokkal azután lecserélték, és az új menedzsment már nem támogatta azt a produkciót. Tehát nem is igazán a nagyravágyás, a „többet akarás” a probléma, hanem az, hogy az emberek képtelenek akár csak három lépéssel is előre gondolkodni.
U.: Azért van így, mert ilyen a körülöttünk lévő közeg.
V. I.: Türelmetlenek vagyunk. Az egész rendszerváltozás is türelmetlen volt.
U.: Ezek szerint húsz év kevés volt, hogy türelmesebbek legyünk?
V. I.: A válság talán jókor jött – abból a szempontból, hogy kicsit meg lehet állni, és van lehetőség az emberek, csoportok közötti kooperációra. Nem baj, ha ennek az országnak a falánkabbjai megpróbálnak puritánabbul, józanabbul élni.
U.: Könnyen mondja ezt olyasvalaki, aki megszedte magát a médiaszerepléseiből, majd elegánsan visszavonult vidéki otthonába.
V. I.: Nem hinném. Nekem nincs fix fizetésem, ha holnap azt mondják, Verebest többé köszönjük nem kérjük a képernyőre, elég volt, megint valami másból kell fenntartani a házam, eltartani a családom.
U.: Ha tényleg előállna egy ilyen helyzet, visszamenne azokba a műsorokba, melyeket regényében is kritizál?
V. I.: Nem, soha. Most olyasmire készülök, teljesen új területen, amivel a meglévő tudásomból konkrét gazdasági tőkét tudok kovácsolni. Vagyis készen akarok állni arra, hogy bármikor talpra állhassak, ha egy ilyen helyzet előáll. Az embernek mindig talpra kell állnia.
U.: Ezt hallgatva arra gondolok, hogy Ornél is talpra állhatott volna, miután csúfosan megbukott abban a világban, ahová bekerült.
V. I.: Minden ilyen figura történetében hasonló, hogy úgy kerülnek be ebbe a közegbe, mintha iránytű nélkül indulnának el a dzsungelbe vagy a sivatagba. Azt hiszik, hogy spirituális részei az egésznek, holott egyszerű árucikkek. Ahogyan mi is azok voltunk, akár a Heti Hetesben, vagy más műsorokban. Persze Ornél sorsa egy modellált történet, a való életben nem törvényszerű a bukás.
U.: Mégis kik ezek az emberek, az Ornélok? Mi különbözteti meg egymástól a különféle médiaszereplőket, vagy ahogy Ön fogalmazott: árucikkeket?
V. I.: Van különbség. Ki mit üzen a jelenlétével, ki próbál kitörni a „trendből”, ez változó! David Letterman talk-show-jában az ottani kulturális élet nagyjai vesznek részt, Fábry Sándornál pedig a legszebb postást vagy rendőrnőt választják meg. De ez alapvetően azért működhet így, mert a megbízók, a televíziók vezetői más kultúrát képviselnek.
U.: Ezért lehetett Ornél átmenetileg sikeres?
V. I.: Ezért, és ezért mondtam azt egy másik interjúban, hogy ez egy tipikusan pesti történet. Ki kellene próbálni, hogy három csatornán egyszerre, fő műsoridőben egy Krúdy, egy Móricz és egy Füst Milán adaptációt vetítenek. Meggyőződésem, hogy ugyanakkora lenne a nézettségük, mint a jelenlegi műsoroknak. De legyünk engedékenyek, vegyük ki ebből a körből a kereskedelmi televíziókat, akik könnyen gyártható és emészthető műsorokkal jönnek elő. Nem kell nagyon erőlködniük. A köztelevízió felelőssége még nagyobb, mert rákényszerülnek, hogy versenyezzenek a két kereskedelmi csatornával. A politikának kellene pénzt biztosítania a reklámmentes minőséghez.
U.: És Ön – mint a média emblematikus figurája - mit tehet azért, hogy mindez változzon? Ír egy Ornélt, és kész?
V. I.: Azzal tudok segíteni, hogy riporterként bárkivel leülök beszélgetni és ezt prekoncepciók nélkül teszem. Próbálom megkeresni az emberi értékét, hogy előbb-utóbb belőle is őszinte gesztusok jöjjenek elő. A magyar televíziózásból ez a tapintatosság hiányzik, vagy legalábbis csak nyomokban tapasztalható.
U.: Talán jobb lett volna egy csinált celeb helyett megírni ezt a sikeres, mégis tapintatos riporter figurát.
V. I.: Tud ilyenről? Én nem tudok. Az igazán nagyok – mint Vitray Tamás, Vágó István, Friderikusz, vagy éppen Havas Henrik – mind végigjárták a szakma lépcsőfokait. Ma ránéznek valakire: csinos nő, jól mutat a dekoltázsa, ő lesz a showman, vagy akárki, használják, majd kidobják és jön a következő.
U.: Ha az emberek elolvassák az Ornélt – és sejthetik, kikről szól – változik majd bármi is?
V. I.: Megértem, hogy keresi a szocialista-realista célt a regényben, de ne tegye. Amit kimondok a könyvben, azt mindenki tudja. Alapvetően nem akartam megváltoztatni semmit ezzel az írással. A színházban is az az ars poeticám, hogy a 600 nézőből 590 ne unatkozzon a pénzéért. A maradék tízből pedig lesz öt, akinek megerősítem a korábbi véleményét, másik ötnél pedig talán vitát generálok. Lehet szélsőségesen is provokálni, ha a végén dialóg jön létre – mert amíg dialóg van, nincs agresszió. És erről a témáról minél több dialógot kell elkezdenünk, mert ami most uralkodik, az kulturálisan tűrhetetlen.
U.: Az előbbiek alapján gondolom, bízik abban, hogy akik a könyvéért fizetnek, nem fognak unatkozni. És mi lesz a többiekkel, akik egyet értenek vagy vitatkoznak?
V. I.: A regény kapcsán a legnagyobb elismerés számomra, hogy régi ismerőseimtől hallom: nem olvastak még ilyen „enciklopédiát” az elmúlt húsz évről. Megtalálták benne a sajátos ellenkultúrát, az erőszakosságát, a kisszerűségét. Ha valaki csupán ezt felfedezi, már megérte.
U.: Nyilván lesznek olyanok is, akik nem így gondolják majd. Akik szerint ez az egész csak egy nagy képmutatás.
V. I.: Igen, de nem a könyvvel fognak vitatkozni, hanem jön majd a személyeskedés. De én ezért vagyok képernyőn, ezért vagyok kitéve ennek, mert jelenleg ebből élek, tehát vállalnom kell. A könyvemben sem ítélem el a szerkesztőnőt, aki szívességet tesz valakinek, mert meg akar élni, vagy a politikust, aki a médiát felhasználva akarja megtorolni a sérelmét. Nem ítélem el őket, mert tudom, hogy ez jelenti az egzisztenciájukat. Csak kimondom, hogy ez van, és ez az egész így nem jó.
Az interjút készítette az Ulpius-Ház Könyvkiadó.