Nézzük meg, milyenek is azok, akik a neveléssel próbálkoznak. Azaz hogy milyenek is vagyunk sokszor mi magunk. Én legalábbis ilyennek látom magamat, magunkat, ilyennek látok magam körül embereket:

„Gyere, indulunk, öltözz fel, ne, most már nincs idő játékra, tessék, itt a pulcsid, vedd fel, hol a címke? Na, akkor úgy is vedd fel, nem, az az ujja, na, gyere, fogd a könyved, menjünk, jó? Na végre, ne csoszogj, nézz körül, gyere, itt a busz, kapaszkodj, ülj le, egyél, ne csámcsogj, igyál, ne böfögj, kapcsold ki, kapcsold le, figyelsz te egyáltalán arra, amit mondok? Most van vacsora, gyere ki, maradj csöndben, és inkább rakj rendet, nyomás a kádba, gyere ki a kádból, azt mondtam most, najó, háromig számolok, egy-kettő-három-négy, köszönj szépen, megköszönted? Finom volt? Nem ízlett? Elköszöntél? Nézz rám, ha hozzád beszélek, ne kiabálj, hangosabban, nem hallom, aludj, kelj fel, ne aludj most, majd otthon, na, csak elaludtál...”

És akkor most, hogy elolvastad ezt a műmonológot, akkor olvasd el újra. És újra.
Na, most már biztos megvan, mennyire értelmetlen ez az egész gyereknevelés.
llletve nem, természetesen a gyerekneveléssel az égvilágon semmi baj nincs, csak éppen nem ez a gyereknevelés. Ha ugyanis ez lenne, akkor egyrészt mindenki glatt elmebeteg lenne, másrészt senkivel sem lenne semmi probléma, hiszen mindenki tenné, amit tennie kell. Hiszen nyilván csak azért mondogatjuk ezeket a mondatokat, mert a gyerekeink megteszik, amit kérünk tőlük.
A formális logika legalábbis ezt kívánná, de hát mi magasról szarunk arra, mit diktál a logika, mint ahogy arra is, hogy a mondataink teljesen hatástalanul pottyannak a földre valahol a mi szánk és a gyerekeink füle között.

Hogy ez a rengeteg szabálykövetés és kuss-attitűd hogyan szivárog le a gyerekek szintjére, azt kiválóan példázza az Árulkodó Júdás, nem kap piros tojást mondás. (Ami inkább így hangzik a kortársak között: Árulkodó Júúúdás, nem kap pííííros tóóóójást!)

Biztos én is sokszor mondtam, nyilván anélkül, hogy tudtam volna, ki is az a Júdás, vagy hogy miért nem kaphat szegényke tojást. Pláne pirosat. Mondjuk, ezt most sem tudom.

És az is biztos, hogy nekem is mondták ezt sokszor, ugyanis egész eddigi életemben pontosan tudtam, hogy árulkodni nem szabad, sőt már neki is láttam az engem követő generáció kiképzésének.

Remek alkalomnak bizonyult erre az egyik a vasárnapi ebéd, ahol játék közben/helyett a fiam ínyét véletlenül felsértette a méretben ugyanakkora, de másfél évvel fiatalabb, békeidőben rajongásig szeretett unokatestvére. Az akkor négy múlt fiam sírt, tényleg fájhatott neki, s mivel a harc idején nem voltam a szobában, ezért kicsit nehezen érthetően elmondta (értsd: zihálva elhüppögte), hogy mi történt. Árulkodott úgymond.

Le is szidtam, mert árulkodni ugye nem szabad, csúnya dolog, fúj, nemhogy tojást, de ajándékot sem kap születésnapjára, abban az évben a karácsony is kimarad, és örülhet, ha egyáltalán megengedtem, hogy köszönjön nekem. Ő meg ettől csak még jobban sírt, egyre csak kapaszkodott a nyakamba, alig bírtam lefejteni magamról a kis Júdást.

Aztán egy sógornői visszakérdezés hatására rá kellett jönnöm, hogy fogalmam sincs, mi a baj az árulkodással.

Lám-lám, nem árt néha az egyértelműségeket is megkérdőjelezni.

De tényleg, mi is a baj az árulkodással? Miért nem szabad elmondani, hogy mi történt? Hogy valaki miért sír? Hogy ki okozott neki lelki vagy testi fájdalmat? Hogy ki készül éppen a konnektorba nyúlni?

További baj lehet, ha egy alternatív iskola (tisztelet a kivételnek) azt hirdeti magáról, hogy akkor ő most megreformálja a hazai közoktatást. Mert hát dehogy reformálja! Megmutatja egy szűk rétegnek, milyen is lehetne az iskola, de a költségek és a kiválasztás miatt ez a lehetőség nem jár mindenkinek, így aztán szó sincs arról, hogy náluk reform lenne. Illetve van reform, persze, mert a gyerekek emberséget kapnak, de ez a reform helyi maradhat csak.

Arról nem is beszélve, hogy a körzetes iskolák jóval sokszínűbb gyerekekből próbálnak meg közösséget építeni, míg az alternatívok eleve közösséget próbálnak meg felvenni. És míg előbbi nem teheti meg, hogy válogat, addig az utóbbi mást se tesz.

Mindezt szerintem ki kell merni mondani. Már csak azért is, mert Magyarországon elsősorban nem az oktatás a felelős a gyerekek iskolai, neadjisten társadalmi előmeneteléért, hanem a család szociokulturális háttere. Vagyis a családon múlik, mi lesz a gyerekből, nem pedig az iskolán. Hátrányos helyzetű család gyerekeiből a jelen rendszerben, ha az iskolán múlik, bizony hátrányos helyzetű felnőttek lesznek. Ha pedig megnézzük az ország legjobb iskoláinak sorrendjét, az egész más képet mutat, mint az a lista, amelyik azt nézi, hogy az iskola mennyire változtatta meg az eredeti eltéréseket, mennyire egyenlítette ki a társadalmi egyenlőtlenségeket, tehát az a lista, amely a hozzáadott érték mentén áll fel. (…)

Minden látszat ellenére most nem az alternatív iskolákról, vagy azok létjogosultságáról, hanem a körzetes iskolákról van szó. Titkon ugyanis körzetesítéspárti vagyok. Ettől még az alternatív iskolák fennmaradnának, de a körzetesítés egy ideális világban egy igazságosabb rendszert hozna létre a mostaninál. Egyrészt mert valójában nincsenek teljesen egységes körzetek, illetve ha mégis vannak, akkor azokat – ahogy a szavazókörzeteket is – át lehet alakítani. Másrészt a könnyebb kerületek és körzetek nem veszítenének különösebben, a nehezebb kerületek és körzetek iskoláit viszont éppen a szabad iskolaválasztás homogenizálja és húzza egyre mélyebbre. Nemcsak a jobb hátterű gyerekek nem mennek oda, de az elhivatott tanárok sem. Legalábbis tendenciaszerűen biztosan nem. Egyéni kivételek persze lehetnek.

Hosszú távon tehát, márpedig az oktatásnak hosszú távon kéne szerveződnie, a körzetesítés lehetne megoldás az iskolák közötti hatalmas eltérések felszámolására.