Egy hipochonder emlékiratai

Összefoglaló

Aki sokat gondol a halálra, rendszerint nagyon szeret élni. Nem mintha az élet megérdemelné ezt a túlzó ragaszkodást. De minden pillanatban fönntartja a reményt, hogy megérdemelje. Tulajdonképpen nem is a valóságos létünkhöz ragaszkodunk, hanem ehhez a meg-megújuló, felfrissítő, csillapíthatatlan reményhez. Szerencsére nem látunk a jövőbe. Ha úgy odázhatnánk el a halált, hogy újra végig kell játszanunk múltunk alaptörténetét, gondolkodóba esnénk. Mi a lehetőségekbe vagyunk szerelmesek. S perspektívánk már a következő pillanattól kezdve végtelen. Sorsunk további alakulását szinte kivétel nélkül előnyösen képzeljük el. Tudjuk, hogy másképp fog történni. De életösztönünk nem akar tudomást venni róla. Minden pillanatban készségesen megadjuk magunkat egy életben marasztaló, kegyelmes, nagy csalásnak. A hősök azért vállalják a halált, mert úgy hiszik, hogy ez a csalás nem törvényszerű.