Dél-Magyarországtól Itáliáig - Báncsa nembeli István (1205 k.-1270) váci püspök, esztergomi érsek, az első magyarországi bíboros életpályája

Összefoglaló

Két és fél évtizede annak, hogy Almási Tibor és Koszta László jóvoltából megszületett az első részletes életrajz Báncsa Istvánról, az első magyar származású bíborosról. A régebbi munkák is kiemelték annak jelentőségét, hogy Báncsa a magyar egyháziak közül elsőként kapott helyet a legmagasabb szintű egyházkormányzatban, ám nem taglalták igazán részletesen a pályafutását. Erre elsőként 1991-ben a két kiváló szegedi medievista vállalkozott, és jóllehet írásuk alcímében életrajzi vázlatként jellemezték saját munkájukat, az addigiaknál messzemenően alaposabb összegzést készítettek az első magyar bíborosról.
Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy érdemes volt-e egyáltalán újra megpróbálkozni az életút feldolgozásával, ha mar született egy olyan munka, amely a legfontosabb kérdéseket körbejárta, megvizsgálta. A szerzők ugyanis kitértek nemcsak a származás kérdésére, de - a terjedelem rövidsége ellenére - behatóan foglalkoztak Báncsa magyarországi pályafutásával, a bíborosi kinevezés körülményeivel, és az e minőségben eltöltött évek legfontosabb kérdéseivel. Mitől várható ezek után bármi új István bíborossal kapcsolatban?
Három ok is van, amely indokolja a pálya újbóli áttekintését. Először is furcsa módon 1991 óta az eddigi ismeretek rövidebb összefoglalásán kívül nem született részletezőbb tanulmány, jóllehet a szerzőpáros több olyan kérdést is felvetett - például Báncsa bíborosi tevékenységének részletezése, Báncsa helye a bíborosi társadalmon belül, stb. -, amelyek inspirálóan hathattak volna a további kutatásokra.
Másodszor, minden olyan esetben, amikor egy korábban már kutatott téma ismét előkerül, azt új forrás(ok) felfedezése, bevonása is indokolhatja. Báncsa esetében ez szerencsére így volt. Amikor a 11-13. századi pápai megbízottakról készülő prozopográfiai adatbázishoz gyűjtöttem anyagokat, akkor bukkantam rá az első nagyobb leletre, a bíboros végrendeletére. Bár Agostino Paravicini Bagliani egy, a hazai kutatás számára nehezen hozzáférhető publikációjában már 1971-ben, majd kissé kibővítve 1980-ban közölte, ez nem volt ismert a magyar kutatók számára. A kiadások ellenére rögtön látható volt, hogy érdemes elővenni a szöveget, hiszen a benne szereplő nevek azonosítása komoly fejtörést okozott még a kiváló vatikáni kutatónak is, és izgalmasnak ígérkezett az eredetivel való összevetés is. Erre végül sor kerülhetett a Vatikáni Levéltárban és a Vatikáni Könyvtárban végzett kutatómunka során.
A második lelet máshol, más körülmények között került napvilágra. A helyszín ezúttal Párizs volt, ahol az Archives Nationales-ban éppen magyar vonatkozású anyagokat kerestem, és ennek során előkerült az az 1270-es oklevél, amelyen a többi kardinálisé mellett megtalálható Báncsa István prenestei püspök-bíboros pecsétje is. Jelentőségét növeli, hogy az albanói püspök-bíboroshoz intézett diplomát az éppen üresedésben levő pápai hivatal helyett a kardinálisok testülete adta ki. Szintén Párizsban sikerült fellelni azt a kódexet, amelynek utolsó lapján egy, a magyar bíborosra vonatkozó bejegyzés olvasható, amely beszámol halálának körülményeiről.
A harmadik ok, amiért különösen időszerűvé vált Báncsa életútját újra elővenni, az részben a korábban megfogalmazott kérdések megválaszolásának igénye volt, új megközelítések alkalmazásával. Különösen izgalmasnak ígérkezett a bíborosi tevékenység mélyebb elemzése, illetve annak megválaszolása, hogyan illeszkedett be Báncsa a magyarországitól jelentősen eltérő új társadalmi közegbe.