D. Tóth Kriszta ajánlja

Látok, hallok, érzékelek valamit, ami velem marad. Szerintem érdekes, megindító vagy elgondolkodtató - úgyhogy megosztom veletek. Bármi jöhet,
az egész világ belefér.

Kriszta
kedvencei

VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan

(a filmcím után szabadon, de valami egészen másról...)

Előfordult már veletek olyan, hogy ültök valakivel szemben egy értekezleten és nem tudjátok levenni róla a szemeteket? Nem azért, mert annyira odavagytok érte. Nem is azért, mert annyira idegesít, hogy legszívesebben szemmel porrá zúznátok. Hanem azért, mert abban a kosztümös-öltönyös ismeretlenben ott, az asztal másik oldalán, van valami megmagyarázhatatlanul érdekes. Valami nem odaillően izgalmas. Ül ott az az ember, beszél valamiről, szakért, elemez, prezentál, ti pedig csakis arra tudtok gondolni, hogy vajon mi lehet a titka?

2005 tavaszán így ültem szemben Mautner Zsófiával Magyarország brüsszeli Állandó Képviseletén. Az asztal körül a nagykövet, a szakdiplomaták, a kiküldött magyar újságírók, jobbra tőlem a BBC Magyar Adás tudósítója, balra a Duna televíziós kolléganő, voltunk vagy huszan. A tárgyalóasztal másik oldalon a sok szürke és sötétkék kosztüm között egy fekete, boglyas hajú, kreolbőrű nő, akinek a nagy komolyság közepette is folyamatosan valamilyen huncut mosoly bujkált a szemében. Na, mondom magamnak, ez a lány más, mint a többi. Ennek a lánynak különleges álmok hagytak nyomot az arcán. Ebből a lányból lesz még valaki. Persze, nem mintha nem lett volna már belőle akkorra is valaki (konkrétan egy sok nyelvet beszélő, világlátott, tapasztalt és sikeres szakdiplomata, aki Magyarországot képviselte már évek óta), de ott és akkor nekem feltűnt valami abból a Mautner Zsófiból, akit ma ismerünk. Kikandikált belőle. És én nem tudtam levenni róla a szemem.

Aztán véget ért a sajtóbeszélgetés, mindenki ment a dolgára, én még vagy két évet lehúztam Brüsszelben, szültem egy gyereket, férjhez mentem, aztán hazaköltöztünk és visszaültem a híradós székbe. És egyszercsak azt vettem észre, hogy a visszatarthatatlan modernizációnak indult hazai gasztrovilág egén feltűnt egy már nemcsak visszafogottan, hanem szélesen és felszabadultan mosolygó, fekete, boglyas hajú, kreolbőrű nő, akinek a saját maga szórakoztatására, hobbiból indított blogjából egyszercsak (jó, jó, nem egyszercsak, hanem organikusan és sok-sok munka után) kinőtt egy egész kis birodalom. Megvettem a Chili&Vanília szakácskönyvet, aztán a következő türkíz színűt is, hallottam és olvastam a sikereiről, sőt, még a műsoromba is meghívtam. Ugyanúgy nem tudtam levenni a szemem róla, mint 5-6 évvel azelőtt. És közben azt vettem észre, hogy úgy főzök Zsófival, ahogyan az angol háziasszonyok Nigellával vagy Jamie-vel. Lazán, felszabadultan, nincs para, nem feszélyeznek a magasgasztronómia elvárásai, sőt, még a saját apám elvárásai sem. És a világot sem akarom megváltani a konyhában. Egyszerűen csak élvezem az élményt, és közben megismerek valakit, akiről – ugye? – én már akkor sejtettem...

És a történetnek itt még nincs vége. Igaz, legközelebb már pontosan képes voltam definiálni, hogy mit érzek, miközben egy pici blogot olvasgatok, amit egy fiú indított, aki szereti a főzeléket. Nagyon hasonlót, mint ott, a brüsszeli tárgyalóasztalnál. Azt, hogy ez a Feri érdekes, ez a Feri úgy lelkesedik, ahogy senki más, ennek a Ferinek álmai vannak, amelyek nyomot hagytak az arcán, ezzel a Ferivel még találkozni fogok, ez egészen biztos. És lám. Legközelebb a könyvbemutatómon találkoztam vele az Olvasás Éjszakáján, immár személyesen. Feri a saját könyvbemutatójáról érkezett, boldog volt és szárnyalt. Főzelékes Feri elindult a mautnerzsófisodás útján.

Én meg ebben a pillanatban két gondolattal kacérkodom:

1. fölszerelek a konyhába egy nagyobb könyvespolcot, mert ha ez így megy tovább, hamarosan nem fognak elférni a szakácskönyveim

2. indítok egy celebszakács tehetségkutatót, ha már ilyen jó szemem van hozzá...