Hogyan győzzük le a félelmeinket? Interjú Szendi Gáborral „1954-ben születtem, vészterhes időkben, s családom azok közt volt, akik nem jól jöttek ki a kádári konszolidációnak nevezett bosszúhadjáratból. A családunk közös rögeszméje volt, hogy velünk nem lehet kiszúrni. Így aztán végülis felnőttem, és programozó matematikusként máris azon törtem a fejem, valójában mi is akarok lenni. Végül úgy döntöttem, hogy elnyomott író szeretnék lenni. Mint eddig életemben mindig, közbeszólt a szerencse, és felvettek a MAFILM forgatókönyv iskolájába. Az iskola végeztével megint jött a szerencse, és kikötöttem az akkori filmgyártás mindenki által utált legprogesszívebb stúdiójában, a Társulás Stúdióban, amely szorgosan munkálkodott a rendszer kikezdésén. Dramaturg-íróként dolgoztam, s már nem akarom végleg kompromittálni a szerencsét, de találkoztam két nagyszerű rendezővel, akiknek írtam három filmet (egy nagyjáték, két tv). Közben a stúdió annyira belejött a rendszerbírálatba, hogy végül a Párt megszüntette, és én az utcára kerültem. Pironkodva írom, de ez is szerencse volt. Pár évvel ezután ugyanis a filmgyártás széthullott, de igazából én már kitoloncolásom előtt is kezdtem unni a kontraszelektív környezetet. Akkoriban mindenki azt kérdezte, miért rosszak a magyar filmek. Én tudtam. Ekkor régi hobbimból kifejlődött az új szakmám, könyvkötő lettem. Egy ilyen helyzetben nagy szerencse, hogy a hobbim nem banáncímke gyűjtés volt. Részben antik könyveket kötöttem antikváriumoknak, részben egyfajta földalatti kiadóként háború előtti pszichológiai könyveket adtam ki. Aztán 32 évesen úgy döntöttem, én inkább pszichológus szeretnék lenni. Akkoriban 15 embert vettek fel, s köztük lehettem én is. Ekkoriban házasodtam, s az anatómia vizsgáról mentem az apás szülésre. Kitűnővel végeztem el a pszichológus szakot, nagyon megbecsültem az élet adta nagy lehetőséget. Aztán megint ez a szerencse. Még meg sem száradt a tinta a diplomámon, már irigyelni való állásom lett. Csak pár órát kellett oktatni s onnantól élhettem a tudománynak. Éltem is a lehetőséggel, rengeteg mindent összeolvastam. Tanultam hipnózist, neurolingvisztikai programozást, majd elvégeztem a klinikus szakpszichológus posztgraduális képzést. Aztán megint kitoloncoltak. Nem akarom ismételni magam, megint szerencsém volt, mert már kezdtem nagyon unni a körülöttem folyó áltudományt. Nem vagyok tagja semmiféle szakmai szervezetnek, szerintem be sem fogadnának. Egyetlen szervezetnek vagyok büszke tagja: a Nemzetközi Napóleon Társaságnak. Van egy webszájtom, www.tenyek-tevhitek.hu. Ez a szabad véleménynyilvánításom helye. És most jó sokáig szeretnék pszichológus és szabadon gondolkodó ember lenni.”

Szendi Gábor

Horváth Susa: Új könyve a Pánik - Tények és tévhitek címet kapta. Mondja, lehet még újat írni a pánikról?

Szendi Gábor: Ahhoz képest, amit eddig a pánikról írtak, szinte csak újat lehet. A médiában a pánikról megjelent írások döntő többsége gyakorlatilag burkolt gyógyszerreklám vagy betegtoborzó. A médiában a pánikról való beszédmódot a biológiai pszichiátria dehumanizáló, mechanisztikus emberszemlélete határozza meg. Ennek lényege, hogy a lelkizavarok -mint mondjuk a pánik vagy a depresszió- oka agyi anyagcsere elváltozás, amelyet gyógyszerekkel helyre lehet állítani. Ez körülbelül annyira tudományos, mint amennyire tudományos volt az ókorban azt állítani, hogy a fekete epe felgyülemlése okozza a melankóliát, vagy a középkortól egészen Pasteur megjelenéséig azt állítani, hogy a betegségeket a rossz levegő okozza. A mai napig semmi nem igazolja, hogy pl. a szerotoninnak bármi köze volna mondjuk a pánikhoz, erre nyilvánvaló bizonyítékokat idézek könyvemben. Azt is mondhatnám, hogy túlon-túl is könnyű a pánikról újat írni, nem kell mást tenni, mint végre elmondani a tudományos igazságot pánik ügyben.

H. S.: Ez kicsit meglepően hangzik, akkor eddig miről hallottunk neves szakemberektől?

Sz. G.: A pánik mitizált képét, amely a normál életjelenségek medikalizálása csupán. A medikalizálás azt jelenti, hogy mondjuk az élet természetes részének tekintett szomorúságot vagy boldogtalanságot depressziónak, míg a rémületet vagy intenzív szorongást pániknak nevezik el, és betegségként kezdik kezelni. Onnantól, hogy a pánikot pszichiátriai betegségnek nevezték el, kutatni kezdték a pánik biológiai mechanizmusát, öröklékenységét, kiváltó tényezőit, következményeit s kialakult egy hatalmas szakirodalom, amelynek jórésze –valljuk be- mondvacsinált szócséplés.

H. S.: Erre utal az az ironikus rész, amelyben a boldogságot, mint pszichiátriai betegséget elemzi?

Sz. G.: Pontosan. Az ötlet nem is tőlem származik, én csupán kibontottam. A pszichiátriai betegségfogalommal és a pszichiátriai tudományonkívüliségével van alapvető baj. Valójában bármilyen lelkijelenséget ki lehet pécézni, pszichiátriai frazeológiával neki lehet látni az elemzésének és máris egy súlyos betegség képe bontakozhat ki belőle. Ha megvizsgáljuk a pánik történetét, amint ezt teszem könyvemben, láthatjuk, miként hígul fel és tágul ki ipari érdekektől vezérelten egy érdekes, de máskülönben jelentéktelen evolúciós reflexmechanizmus világméretű „járvánnyá”. Önmagában elgondolkodtató, miként lehetséges, hogy manapság mindenhol „pánikbetegekbe” botlunk, holott egészen 1958-ig kellett arra várnunk, hogy a pánik első leírása megszülessen. Ha ez egy létező kórkép volna, már évszázadok óta közismert betegség lenne, maximum a kórmechanizmusa lett volna sokáig ismeretlen, mint mondjuk a pestisé vagy a koleráé. Amit Donald Klein pszichiáter 1958-ban leírt, az egy speciális jelenség, a spontán pánik roham volt.

H. S.: Ezt mit fed? Miért spontán? Van nem spontán is?

B. J.: Valójában legalább két, egészen különböző mechanizmusú pánikroham létezik, csak a tünetorientált pszichiátriai megközelítés ezeket a kezdetektől teljesen összemossa. Ezért mondtam azt, hogy a pánikkutatás szakirodalmának jó része szócséplés, mert miközben a pánikról beszélnek, nem lehet tudni, ki mit ért alatta. A pánikzavart úgy kutatni, hogy egységes kórképnek fogják fel, alapvető tévedés; olyan, mintha valaki a náthát és az influenzát azonos betegségnek gondolva kutatná a betegséget. Az eredményei mindig attól függenének, véletlenszerűen hány náthás ill. influenzás venne részt a vizsgálatban. A spontán pánik egy pillanatnyi légzésmegállással, majd szapora légzéssel jellemezhető roham, amelynek egyáltalán nem törvényszerűen része a félelem vagy a rettegés. Ha valaki mégis megijed az ilyen típusú tünetektől, de elmagyarázzák neki, hogy teljesen veszélytelen jelenségről van szó, akkor mindenféle kezelés nélkül „elmúlik” a pánik. Létezik aztán a pániknak egy szorongásos változata is, ez egyszerűen egy heves félelmi reakció, amely felszínesen nézve hasonlít ugyan a spontán pánikra, de mechanizmusát tekintve merőben más jelenség. Az ilyen szorongásos roham lényege, hogy az agy veszélyt észlelve felkészíti a szervezetet a menekülésre vagy támadásra, vagyis fokozza a légzést, a szívritmust, a vérnyomást, stb. Ezt az emberek indokolatlan testi tünetnek észlelik, megijednek tőle és ettől még hevesebben kezd verni a szívük, még gyorsabban kezdik kapkodni a levegőt. A gyors légzésre szédülés, mellkasi fájdalom, végtag vagy szájkörüli zsibbadás, homályos látás, stb. alakul ki, tovább fokozva a rémületet.

H. S.: Könyvében vitatja a gyógyszeres kezelés hatásosságát, miért?

Sz. G.: Nem csak én vitatom. Itt nem ideológiai alapon álló „gyógyszerellenességről” van szó. Ha a gyógyszeres terápiák működnének, akkor a pánik nem terjedne, hanem már megszűnt volna. A pánik kezelésében a kezdetek óta két terápiás megközelítés létezik: a hatástalan, de hatalmas ipari érdekek által támogatott gyógyszeres kezelés és a hatásos, de sem az ipar, sem az egészségügy támogatását nem élvező pszichoterápiás megközelítés. A pániknak évtizedek óta kidolgozott kognitív-viselkedésterápiás kezelési technikája van, amely bizonyítottan hatékony, pl. az angol vagy az ausztrál-újzélandi pszichiátriai kezelési protokoll elsőnek választandó kezelési módszerként ezt ajánlja. Ezzel szemben a magyar pszichiátriai protokoll elsőként a gyógyszereket írja elő, és ezzel kapcsolatban bármit is nyilatkoznának az illetékesek, pontosan tudjuk, hogy a napi praxisban öt perc alatt megállapítják a pánik diagnózist és felírják a szokásos antidepresszáns és nyugtató recepteket. Az értelmetlen és eredménytelen gyógyszeres kezelések éveken át való erőltetése miatt tekinti a pszichiátria a pánikot nehezen kezelhető, visszatérő, krónikus „betegségnek”. A pszichoterápiába kerülő pánikosok jó részénél először általában a sok éves fölösleges szenvedés hatására kialakult reménytelenséget és félelmet kell kezelni.

H. S.: Visszatérően bírálja a pszichiátriát, és külön fejezetet szentel a pszichiátria történeti elemzésének. Ezt miért tartja olyan fontosnak egy pánikról szóló könyvben?

Sz. G.: - Pontosítsunk, kritikám elsősorban a gyógyszeripar előretolt hadállásának tekinthető biológiai pszichiátriának szól. A pszichiátriának soha nem sikerült tudománnyá kinőnie magát, de minden korban tudományként adta elő magát. Nem tekinthető tudománynak, mert mai napig nem tudja egzaktul, biológiai tesztekkel definiálni vizsgálati tárgyát. A diagnózisok felszínes tüneti leírások, amelyek mögött a testi betegségektől a vitaminhiányon át megannyi ok húzódhat. Ahogy a vízbefojtogatásnak, a verésnek, a lekötözésnek, a különféle kómakezeléseknek, majd a pszichiátriai kezelés címén végzett primitív agysebészeti eljárásoknak és elektrosokkolásnak sem volt tudományos alapja, úgy a mai gyógyszeres kezelések is csupán meghamisított bizonyítékokon alapuló, rendkívül kétséges kimenetelű kezelgetési próbálkozások. Akik ebből élnek, azok természetesen mindig felháborodnak a pszichiátria kritikán, de nagyon árulkodó, hogy tudományos vita helyett mindig hatalmi szóval akarják a kérdést „lerendezni”. A tudományos kritikára ellenpropaganda, boszorkányüldözés, beperelés, elbocsájtás, meghurcolás a válasz. A ma használatos pánikfogalom nem pszichiátriai betegségkategória, hanem társadalmi jelenség, akárcsak a depresszió. A nyomasztó társadalmi, gazdasági, etnikai problémák az egyén életében szorongás és reménytelenség formájában jelennek meg, de ezek a lelki-viselkedéses válaszok nem pszichiátriai betegségek, s nem pszichiátriai kezelésre fognak javulni. Az életnehézségeket meg kell tanulni megoldani vagy elviselni. Nem az emberek agyát kell kezelni, amikor a világgal van baj. E tekintetben könyvem több is, mint a pánik és a pánik kezelési módszereinek közérthető, de mégis tudományos elemzése. Általában is szól a problémák, félelmek szorongások keletkezéséről és megoldásának módozatairól.

H. S.: Ha csak az utóbbi egy év termését tekintjük, írt már könyvet a nő evolúciójáról, a hit agyi folyamatairól, a pánik természetrajzáról. Mi ezekben a közös és mi következik ezek után?

Sz. G.: A három könyvben a közös nevező én vagyok. Sanyarú körülmények közt nőttem fel, és nekem gyerekkoromban a mesék varázsa helyett a tudomány csodálatos világa nyújtotta a vigaszt. Híres tudósok és feltalálók életrajzait olvasgattam, és mindig arra vágytam, hogy én is mélyére láthassak a dolgoknak. Engem ma is ez a tudásvágy hajt. Felnőve azonban kicsit csalódtam. Azzal szembesültem, hogy a tudományban nem csak grállovagok vannak, hanem olyan kutatók is, akik eladják a lelküket a gyógyszeriparnak. Ez komoly veszélyt jelent a társadalom számára. Tudományos újságíróként nap mint nap az emberek életminőségét és egészségét veszélyeztető tudományhamisításokba ütközöm. Következő könyvemben ezeket az orvostudományi mítoszokat és hamisításokat szeretném elemezni.

• Szendi Gábor kapható könyvei
• További interjúk, kritikák