Erdély színei

Összefoglaló

Az 1920 és 1950 közti évtizedek egyik legjelentősebb erdélyi/romániai magyar képzőművésze Szolnay Sándor (1893-1950). Az első világháború széttagolta tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, amit több év elmélyült nagybányai stúdiummal (mestere: Thorma János) egészített ki. Szervező motorja volt a Barabás Miklós Céhnek (1929-től), festőiskolát tartott fönn Szervátiusz Jenővel, tanított a Magyar Művészeti Intézet közvetlen előzményének számító Józsa Béla Atheneum Képzőművészeti Szabadiskolájában, a kolozsvári Műcsarnok gondnokaként számos kiállítást szervezett (1943-tól). Saját sorsán, művészete elismertetésén, családja küzdelmes fönntartásán keresztül (több erdélyi városban éltek) mélyen ismerte kora társadalmi és művészeti valóságát, a legszínvonalasabb életművek közönségre, műgyűjtőkre, mecénásokra találásának nehézségeit. A legjobb kortársaival, magyar, román és szász művészekkel együtt szervezett kiállításokat, tanított és próbált föllépni a művészek érdekvédelmében. Festőként a nagybányai képépítési hagyományok földolgozása után az 1930-as években jutott el saját stílusához, melyet az oldottabb fogalmazás, a világos színek használata s egyfajta, az impresszionista fölfogásból származtatható szenzualitás, levegős festőiség jellemez. Ecsetje magas színtű művészi megrögzítője lett élet-változásait s környezetét mutató önarcképeinek, kortársai példa-arcának (Gaál Gábortól Tamási Áronig), csendéletek lenyűgöző sorának és nagyon gazdag változatosságban az erdélyi táj és városok jellemző arcának (nagybányai képektől segesvári, nagyenyedi, kolozsvári városképektől a kolozsvári Sétatér év- és napszakváltozásokat is rögzítő kép-vallomásaiig terjedően). E kötet zömében eddig nem közölt, a hagyatékában föllelhető dokumentumokat és forrásokat közöl időrendben. Szolnay levelezéséből itt közöltek a hétköznapi életküzdelmekbe és a művészetszervezés, a tanítás gondjaiba egyaránt bepillantást engednek. Mindezekhez társuló nyilatkozatai, interjúi már a kor erdélyi/romániai képzőművészete alapkérdéseire, gondjaira és problémáira egyaránt ráirányítják a figyelmet. Szolnaynak a kötetbe fölvett írásaiból kiemelkedő jelentőségű a művészettörténeti forrásértékű Nagybányai napló, amely a személyes átélés hitelével idézi elénk az 1920-as évek meghatározó nagybányai alkotóit. Szolnay életútját, a legfontosabb kiállításokat, tárlatai plakátjait, az újjáalakított Barabás Miklós Céh 1942-es tagságát (34 alkotó) fekete-fehér fotókon mutatja be a kötet (1 nyomdai ív). Rajzai, festményei közül elsősorban a hagyatékában megmaradtakat és az eddig nem publikáltakat közöljük (2 nyomdai ív színes, a hagyatékban maradt művek fotóit Vass Dániel készíti). Szöveg és kép együtt, egymást erősítve, eddig rejtett összefüggéseket föltárva világítja meg Szolnay Sándor meghatározó festői és művészetszervezői életművét.