A Kant utca végén - jazz

Összefoglaló

Švejk és Heidegger korántsem véletlen találkozása a közép-európai létezés zsíros tején hizlalt költői képzelet boncasztalán - mondhatnánk a bohemológus, értsd: bohém logoszhívő Vörös István költészetéről, aki bőven töltekezett a civil és költői létezés fent említett tápláló folyadékából. A töltekezésnek pedig feldolgozás a vége, a legeslegvége meg - kiürítés. Vagy ha jobban tetszik: kiáradás. Ahogyan a fent említett schwarzwaldi bölcselő nyomán mondhatnánk: aki merít, mint a költészet forrásánál lakozó Hölderlin, az ürít is. Kiüresíti magát. Ránk, olvasókra ereszti mindazt, amivel éhesen töltekezett, amit alaposan megemésztett. Nyugodtan beszélhetnénk Vörös új kötete kapcsán a halhatatlan lélekről. De beszéljünk valami másról. Mondjuk az elmúlásról. Vagy inkább a levésről. De csak úgy, mintha valamilyen ízletes levesről, gazdag összetételű raguról volna szó. Levés - leves. Túl vagy innen a nyelvi poénon, vagy inkább nyakig benne, Vörös sosem tesz lakatot a szájára akkor, ha rím- vagy képkényszerbe, ne adj' isten gondolatkényszerbe kerül, és olyan szavakat kell leírnia, mint:,,lét",,,nemlét",,,öröklét",,,lét-özön",,,léttelen",,,létteli"... A,,lét" Vörös verseiben nem is annyira gondolat (persze egy kicsit az is; még jó hogy), mint inkább szó, amely viszont jókora szóbokorrá terebélyesedik. Dúsra lombozódik. Mint valami égő bokorféleség a pusztában, amelynek magasra csap a lángja. Az egyik versben például az,,öröklét" szó jóvoltából rímkényszerbe (ez egy túlvilági hiánybetegség) kerül egy angyal, mikéntha kutyaszorítóba, és szorgosan rázza az,,öklét". A,,lét" ezúttal - akár elviselhetetlen, akár könnyű, akár elviselhetetlenül könnyű - elsősorban akusztikai léttel bír lenni (lásd például: Létdal és Nemlét-brake). Vörös István tudja, hogy ha valaki az,,öröklét" szót használja egy versben, akkor jól teszi, ha olyasféle címet ad neki, mint: Emelő és pajszer. Merthogy, olvashatjuk benne:,,A halál csak egy emelő, / Isten meg egy pajszer..." Legalábbis innen, a Kant utca végéből annak látszanak. Bazsányi Sándor